[Filmkritika] Adaline varázslatos élete

A halhatatlanság problémáján bizonyára elgondolkodtunk már, ha más miatt nem, hát a játszás apropóján. Hiszen a virtuális valóságba lépve gyakorlatilag mind halhatatlanok vagyunk a csodálatos „save game” vagy „checkpoint” rendszernek köszönhetően. De már a filmvászon is bizonyos szinten örökéletet biztosít a kiváltságosoknak, hiszen Mae Westet, a némafilm szexszimbólumát, Jávor Pált és Karády Katalint vagy Humphrey Bogartot, Arnold Schwarzeneggert vagy Sylvester Stallonét örökké ismerni fogja az emberiség, műveik az utókor számára szellemidézésként is működnek a mozi vagy a szobák sötétjében.

S természetesen rengeteg könyv és mozgókép feldolgozta már a témát. Sőt, mi több, a mozival együtt születő populáris vámpírmítosz (csak összehasonlításképp: a Lumiére-fivérek először 1895-ben tartottak mai értelemben vett tömeges vetítéseket, míg Bram Stoker 1897-ben publikálta Drakula történetét) jellemző módon a halhatatlanság problémájával foglalkozik. A korai filmes Drakula-feldolgozásokban még nem is annyira domborítják ki a figura ezen aspektusát, ám Werner Herzog 1979-es Nosferatujában vagy Francis Ford Coppola 1992-es Drakulájában a vérszívó már kifejezetten szenved az öröklét súlyától. Előbbi Drakulája azért, mert magányos, utóbbié pedig azért, mert nem tudott szeretett nőjével együtt halni, nyugalomra térni. Jim Jarmusch pedig mindezt tavalyi Halhatatlan szeretők című egzisztencialista vámpírszatírájában tovább gondolja, és egyenesen nihilként, céltalan lézengésként mutatja be az örökéletet.

Tehát a vámpírfilmek (vagy Anne Rice vámpírregényei), illetve a Hegylakó első része (s szigorúan a viszonylag intelligens kezdő epizód, a butábbnál butább folytatásokat inkább felednénk) leleplezik a halhatatlanságot, és megmutatják, hogy örökké élni nem olyan vidám és izgalmas dolog, mint a rövidéletű átlagember gondolná. A lezáratlanság, a vég nélküliség kétségbeejtő lehet, s ugyanakkor rendkívül szomorú, szívfacsaró halandó szeretteinket vagy kedvesünket öregedni, halni látni, miközben mi tovább kell álljunk. Az élet halad – csak mi, halhatatlanok nem. Kiváló filmalap ez az iszonyúan érdekes téma, volt is potenciál a főleg romantikus vígjátékokat gyártó Lee Toland Krieger (Alattomos érzelmek, Celeste és Jesse mindörökké) filmjében, az Adaline varázslatos életében, az alkotók végigvezethettek volna egy szerencsétlen nőt és anyát a huszadik századon, komoly drámát kreálhattak volna ebből a mélyen egzisztencialista tematikából. Azonban sajnos a készítők megelégedtek a felszínnel, és a langyos, csöpögős melodrámával.

Adaline 1908-ban születik, és teljesen átlagos, felső-középosztálybeli női sors az övé: véletlenül megismerkedik egy mérnökkel San Franciscóban, aki éppen a Golden Gate-hidat építi, összeházasodnak és gyerekük lesz. Ám Adaline egy nap szörnyű balesetet szenved, autójával lehajt az útról és a tóba zuhan. Be is áll nála a hipotermia, megszűnik a szívverése, gyakorlatilag meghal. Azonban csodával határos, sőt, mit határos, csodás módon belecsap a villám járgányába (Vajon mennyi az esélye annak, hogy egy erdős területen a vízbe süllyedt kocsiba vág a ménkű?), ami újraéleszti a nőt. Ennek hatására módosul Adaline DNS-e, s többé nem öregszik, tulajdonképpen halhatatlanná válik (és nem sebezhetetlenné, mint arról a cselekmény későbbi pontján megbizonyosodhatunk). Ami Adaline-t megrémiszti, főleg, hogy az FBI is felfigyel rá. Ezét elhatározza, hogy lánya, Flemming ide vagy oda, tízévente helyet és személyazonosságot változtat, hogy elvegyüljön a földi halandók között. Ez azonban azzal jár, hogy nem állapodik meg egyetlen férfi mellett sem, vagyis szexuális és érzelmi élete a zéró felé tendál. Egészen addig, míg két fiatalember, két különböző korban meg nem töri az ígéretét. Ám, ami az egyiknek (William) a hetvenes években csak félig-meddig sikerült, arra a másik udvarlónak (Ellis) már sokkal több esélye van Adaline időközben nagymamai korba került lánya édesanyjának adott bölcs tanácsainak köszönhetően.

Mint már említettem, az Adaline varázslatos életének egy nagy alapvető problémája van. A koncepciója páratlanul érdekes (jóllehet, korántsem új és eredeti), a megvalósítás azonban felemás, sőt, degradáló és arcátlanul konvencionális. Tulajdonképpen az egész sztori a suta cselekmény miatt csupán álkonfliktusokra épít. Azaz nincs elég erősen megalapozva Adaline szenvedése, dilemmája. A film az ötvenes évek paranoid atmoszférájához köti a főhősnő üldöztetését, ami azért problémás, mert ez a probléma Angliába költözése után vagy a kortárs közegben egyszerűen megszűnik létezni. Azaz Adaline-nek semmi oka rá, hogy tovább folytassa költözéses életmódját. Persze lehet azzal érvelni, hogy magát akarja megóvni a fájdalomtól, de akkor miért adja be a derekát olyan könnyen lánya szavai hatására?

S általában jellemző a filmre, hogy hiányzik belőle a mélység. A halhatatlanság egyéb kérdéseket is felvet. Lehetett volna például azzal foglalkozni, hogy más hatóságokkal hogyan kerül szembe örök fiatalsága miatt Adaline, vagy esetleg beleléphetett volna új családi létbe is, mielőtt még elfogadja költözési rögeszméjét. Sőt, talán, ha látunk mellette megöregedni és meghalni egy szerető férjet (ez is bődületes, de működőképes klisé), sokkal jobban érteni fogjuk, miért tartja távol magát ez a „legszebb 100 éves nő” a férfiaktól.

Szóval az Adaline varázslatos életében nincsenek komoly problémafelvetések, ahogy nincs benne semmi eredeti ötlet sem. Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy az Adaline Hegylakó, kardharcok és konfliktusok nélkül. Melodrámáról van szó, melyhez a történelmi körítés csak ürügy. Pedig izgalmas lett volna egy, a huszadik századon átívelő drámát látni. Azonban a kosztümös vonulat csupán nézőcsalogató reklám, melyet a trailerben el lehet lőni, hogy a néző azt higgye, ez bizony valami izgalmas kalandfilm vagy történelmi dráma lesz. Ám valójából csak bevillanásokon, vagy legfeljebb egyperces visszaemlékezéseken keresztül találkozhatunk Adaline előéletével, a gejl és sablonos történet nagy része a jelenben játszódik. Így nemcsak a drámai mélységet, de még a „kosztümös filmet” is megvonják tőlünk. Át vagyunk verve.

Igaz, Herzog említett Nosferatujáról vagy Jarmusch Halhatatlan szeretőkjéről is hiba lett volna azt hinni, hogy klasszikus horrorfilmek, vámpírfilmek. Sőt, a legjobb, még nem említett film a témában a 2007-es Az őslakó (vagy eredeti címén: The Man from Earth) csak hipotéziseket vázol fel, de nem látjuk a főhős, örökifjú tanár több ezer éves múltját. Csupán kényszerből elmeséli barátainak, hogy ő az őskorban született, nem öregszik, és ezért kell elköltöznie, identitást váltania. Pedig Az őslakó lényege, súlypontja, hogy a főhős találkozott Jézus Krisztussal (illetve azzal az emberrel, akiről a jelenben Jézusként beszélnek), és más történelmi személyekkel is – viszont semmit nem látunk ebből, csak a szavait halljuk, azaz szűk 90 percen át dialógusok formájában találkozunk a valós történelemmel. Mégis iszonyatos ereje van a filmnek, mivel egytől egyig kiváló karakterekkel van tele, és érdekes problémákat vet fel – ahogy Herzog műve vagy a Halhatatlan szeretők is (sőt, még az akciófilmként működő Hegylakó Connorja is a műfajhoz képest igen izgalmas figura).

Nos, mindez, amiért a fent említett alkotásokat dicsértük, nem mondható el az Adaline varázslatos életére. Azaz nemcsak a komolyság, a mélység, hanem a jó karakterek is hiányoznak a filmből. Vegyük mindjárt a címszereplő főhőst. Adaline (eljátssza: Blake Lively a Pippa Lee életéből vagy Oliver Stone Vadállatokjából, illetve az őt ismertté tevő Pletykafészek tévésorozatból) egyszerűen egy idegesítő, tök érdektelen, sok tudással bíró, de alapvetően buta, kétdimenziós nő. Kétdimenziós, mert két attribútummal tökéletesen leírható: a halhatatlanság miatti nyafogásával és szexuális / érzelmi kiéhezettségével. Ja, és még annyit megtudunk róla, hogy arrogáns és lekezelő: már a nyitójelenetben is poénkodik azzal, amit annyira titkolni akar, mindössze azért, hogy kioktathassa a hamis személyigazolványt kiállító „harmincéves ficsúrt”. Hát igen, közel a 110-hez az ember már olyan bölcs lesz, hogy féltve őrzött, hosszú múltját, ami miatt az FBI ismét üldözőbe vehetné, kiteregeti egy idegennek… (Ráadásul 29 évesen kikérem magamnak az irathamisító kölyök megjegyzését, miszerint ez a kor már időskornak számít.)

Adaline tehát egy illogikus, irritáló nő, motivációi sekélyesen kidolgozottak, és döntésképtelensége pont emiatt nem érthető kellőképp. Ront rajta a pocsék szinkron is, ami csak megtoldja a figura ellenszenvességét. Nem sokan fognak tudni azonosulni vele. Ahogy a másik véglettel, Ellisszel, a párjával sem (Michiel Huisman alakítja, aki mostanság a Trónok hacában látható, és aki a World War Z-ben is Ellis volt – nem jó ómen). Ellis egyszerűen nem létező személy. Legalábbis a valóságban ilyen nincs. Nem is ember, hanem egy Olümposzról lelépett félisten, vagy inkább egy tinédzser lány álma, aki a legújabb Simsben ilyennek alkotja meg ideális partnerét. Borostás arcú, vállig érő, fekete, göndör hajú, sármos, izmos, atlétikus, vicces, frappáns beszólásokkal operáló, ugyanakkor végtelenül romantikus, udvarias, kedves figura, semmilyen negatív tulajdonsága nincs, igazi lovag stb. stb. stb. Hacsak azt nem tekintjük negatívumnak, hogy már férfiszemmel is annyira pofátlanul nyomul Adaline-ra, hogy legszívesebben a vászonnak ugranánk, hogy „te bunkó, takarodj ennek a nőnek a közeléből, nem akarja hogy meghódítsd, nem érted?!”. De ezt a magatartást a film nem marasztalja el, sőt, szinte buzdít minket e tökéletes recept („minél pofátlanabb vagy, annál nagyobb az esélyed”) elsajátítására, mellyel az „álomnő” meghódítható – mivel, nem árulok el nagy titkot, Adaline beadja a derekát. (Sőt, egy giccses vacsorajelenetben, ahol először egymásra néz a címszereplő és Ellis, belassul a filmidő, felcsendül az andalító, még az alapdallamoknál is idegesítőbb érzelmes zene, és tudjuk, hogy ez a két „fiatal” szerelmes lett.)

Tehát sem Adaline, sem Ellis nem jó karakterek, ahogy Blake Lively vagy Michiel Huisman sem túl erős színészek. Valamivel jobb a helyzet a mellékkarakterek terén, minthogy a kisebb szerepekben régi nagyok játszanak el hozzájuk nem annyira méltó, melodramatikus figurákat. Ám az itt kiköpött Vágó Istvánnak kinéző Harrison Ford a legtöbbet hozza ki Adaline egykori szeretőjéből (sőt, jegyeséből) Williamként. Ahogy a szintén szebb napokat látott Ellen Burstyn (Az ördögűző, Alice már nem lakik itt) is igyekszik emberivé, élővé tenni Flemminget, Adaline lányát. Burstyn durván lejátssza Blake Lively-t a vászonról közös jeleneteik alkalmával, ahogy Ford is csúnyán alázza lezserségével Michiel Huisumant csupán abban a jelenetben, mikor lazán odavág a fickónak egy kulcscsomót a történet vége felé. Han Solo és Indiana Jones megformálójával nem húzhat ujjat egy ilyen bájgúnár.

Az Adaline életéről tehát koránt sem mondható, hogy varázslatos. A film több sebből vérzik, és bár összességében egy tisztességesen elkészített, bár giccses melodráma (az érzelmi csúcspontokon feltámad a szél vagy elered a hó – már a némafilmes korszak kezdetén is ciki volt ilyen megoldással élni), ám a téma túl érdekes volt első látásra ahhoz, hogy ezt elnézzük neki. S még a sztori kezdetén tettem egy fogadalmat. Azaz megesküdtem magamban, hogy ha beigazolódik előfeltevésem a főszereplő „sanyarú sorsának” fordulatával kapcsolatban, akkor bizony 5/10-nél nem kaphat jobbat ez a gyenge közepes romantikus film. Nos, a feltevésem beigazolódott, és elröhögtem magam a film záróképén. Döbbenet, hogy ehhez az alkotóknak volt bőr az arcán. Nos, javaslom, ha mást nem, hát ezt a zárószekvenciát nézzétek meg, mert tanítani kéne, annyira rossz, irreális csavar, melyet ezerszer ellőttek már Hollywoodban, jóllehet, elsőre is tökéletesen röhejes volt. Így az Adaline varázslatos élete csak akkor ajánlott, ha valami „halhatatlanos filmre” vágysz, és még nem láttad a kiváló Az őslakót.

5/10 – gyenge közepes