Tisztán emlékszem, amikor tizenhét éves koromban kapcsolgattam a tévét és belebotlottam egy rendkívül igénytelennek tűnő filmbe, amiben két kifejezetten ostoba srác egy általános iskolás farsangról guberált jelmezben feszítő Kaszással próbált valami Kiss számot előadni egy tehetségkutatón. Hirtelen feltűnt a színen egy kartonból kivágott műanyag telefonfülke is és előbújt belőle a filmtörténet legortóbb kosztümében virító „főgonosz”, hogy véget vessen az amúgy is magas színvonalú partinak. Ekkor lépett a tévé elé édesanyám és egy mélyen megélt fintor kíséretében feltette a kérdést, amit minden normális ember feltenne ebben a helyzetben, hogy mégis mi ez a. Az én fejemben nagyjából az a gondolat kavargott, ami a műalkotás Port adatlapján egy kommentben olvasható: „a tudomány mai állása szerint ilyen film egyszerűen nem létezhet”. A következőkben az utóbbi kijelentést szeretném kibontani, hogy a megválaszoljuk a gyakran feltett kérdést, mégis miért lett kultfilm a Bill és Ted. Az azóta eltelt években ugyanis arra kellett rádöbbennem, hogy százával léteznek rajtam kívül emberek, akik Ted Theodore Logan és Bill S. Preston párosát nemhogy ismerik, de szeretik is.
Először is szeretném leszögezni, hogy minden közhiedelemmel ellentétben a Bill és Ted nem trash. A korabeli másik népszerű rock and roll vígjáték, a Ford Fairlane kalandjai (szigorúan Nagy Feró szinkronjával) trash, a Bill és Ted nem.
Ed Solomon és Chris Matheson forgatókönyvírók nagyon sokat merítettek az exploitation és a Zs-kategória világából, de legalább annyira használják a Monty Python és a ZZ Top humorát is. Nem beszélve a rendezői megformálás igényességéről (semmi irónia).
Mégis melyik trashfilmben történnek ilyen abszurd dolgok? Melyik trashfilm él ennyi önreflexióval? Melyik trashfilm tartalmaz kultúrkritikát? Melyik trashfilm veszi ennyire komolyan magát? Hogy a történet elejétől induljunk, nem láttam egy szutyok filmet, még a B-kategória művészkedő királyaitól (pl. Robert Rodriguez) sem, ami olyan erős főcímmel kezdene, mint a Bill és Ted zseniális kalandja. A gagyi animáció felszíne alatt olyan lelemény húzódik meg, amit általában a főcímeiről elhíresült James Bond széria alkalmaz. A Bill és Ted valójában trash-ből építkező szatíra, ami a felszínes néző előtt pusztán trash-nek akar mutatkozni. Utóbbi szándék mögött azonban centiről centire megtervezett, gondosan felépített szerkezet áll. Gondolok itt a forgatókönyvtől a díszleten át a képkompozíciókig mindenre. Ócska filmeket sosem terveznek meg ilyen mélységben. A Bill és Ted az elborult szatírák szatírája. Míg a Monty Python, a Picasso kalandjai vagy a Ponyvaregény arisztokratikusabb közelítéssel viseltet a műfajhoz, az Solomon és Matheson alkotása egy gagyiságból gyúrt univerzumot igyekszik a magaskultúra polcára felemelni.
Persze nem a sokadik látásra előbújó alternatív értelmezések, nem a kultúrkritika (vö.: pláza-jelenetek, a két epizód fináléi), de még csak nem is a parodisztikus utalások (pl. Vissza a jövőbe; Star Wars; Majmok bolygója; Rómeó és Júlia karikatúrák) miatt vált legendássá a Bill és Ted. A siker egyik záloga alighanem a főhősök szerethetősége. Bár nehéz eldönteni róluk, hogy két semmirekellő kölyköt látunk vagy Kerouac történetekből ismert filozófiai magasságokban lebegő léhűtőkről van szó. A forgatókönyvírók elmondása szerint a szinte ikrek módjára összenőtt párost saját stand-upos fellépéseiket első sorból csodáló srácokról mintázták. A fiúk tehát, szinte hihetlen, de léteznek. Naiv bumfordiságuk, a világra rácsodálkozó őszinte nyitottságuk és mély barátságuk nagyon azonosulhatóvá teszi őket. Teremtőik ráadásul – jó hollywoodi módon – egy kisvárosba, a San Dimas-i középiskola diákjai közé helyezték őket, hogy minden amerikai közelebb érezze a hősöket magához.
Biztosan hozzájárult a film sikeréhez a sok idézhető szállóige és utánozható mozdulat is, köztük a gitáros mutatványok. Hogy a nyolcvanas években – a fénysebességgel szólózó virtuózoknak köszönhetően – mekkora gitárlázban égett Amerika, jól mutatja több sikerfilm. Mindenki emlékezhet a Karate kölyök gitárpárbajára, amiben még Steve Vai is feltűnik, vagy a nem kevésbé ikonikus Vissza a jövőbe báljelenetére. Zemeckis-ék filmjében az időutazó Marty McFly még Eddie Van Halen szólót is mutat tizenéves apjának. Bill és Ted Martyhoz hasonló Van Halen-rajongók, csakhogy utóbbiak leginkább elméletben követik a mestert, a shreddingeléssel már problémáik vannak. A fiúk ugyan folyton gitároznak vagy léggitároznak, az első epizód alatt a hangszernyúzáson kívül mindössze egyetlen akkordot sikerül lefogniuk. Nem véletlenül közli Ted a film végén, hogy ide nem Van Halen kell, hanem talán ideje lenne megtanulni zenélni.
Unásig ismételt léggitár mozdulataik a film jellegzetes elemévé emelkedtek. Akárcsak a jövő Vad Csődörök (Tedék bandája) rajongói, akik a The Who gitárosa, Pete Townshend híres mozdulatával köszöntik hőseinket. De ne feledkezzünk meg az első rész Mátrixon is túltevő napszemüveg fétiséről vagy a folytonos haverozásról. A fiúk a Kaszástól a Sátánon át Istenig mindenkit csak a haver szócska nevükhöz való hozzátoldásával tudnak megszólítani.
A népszerűség okai közé sorolandó nyilvánvalóan a frontális és tömény abszurd humor is. Az írók igazán mélyre mertek ásni, az egzaltáltság és az infantilizmus minden határát túllépték. (Ami persze nem csupán népszerűséget hozott a filmnek, hanem meg is osztotta közönségét.) Ebben a tekintetben a második rész (Bill és Ted haláli túrája) viszi a pálmát, ami olyan szintre röpíti a produkciót, amit moziban csak nagyon ritkán látni. A film csúcspontjai közé tartozik a pokoljárás (itt érdemes figyelni a képkompozíciókra is),
a Kaszással vívott párbaj (meggondolandó, hogy mégis milyen Kaszás az, aki még Billt és Tedet sem tudja legyőzni), amit tizenhét évvel később megidézett a Tenacious D,
valamint az Istennel való beszélgetés. Utóbbi a hatvanas évek bármelyik pszichedelikus exploitationjének ünnepelt jelenete lehetett volna.
Bill és Ted popkulturális ikonokká váltak, egy olyan páros, akikre mindig szeretettel gondol az ember. Ezért is robbant fel az internet, amikor Reeves, Winter és az írópáros idén bejelentették, hogy már dolgoznak a harmadik részen. Reméljük, hogy a trilógia záróopusza méltó lesz a korábbi darabokhoz. Ha abból indulunk ki, hogy a készítők milyen bátran vállaltak kockázatot harminc éve, valószínűleg most sem csalódunk majd. Azonban az 1989-es első epizóddal ellentétben ezúttal bizonyára nagyobb támogatást élveznek majd a gyártó stúdiók részéről. (A Bill és Ted zseniális kalandja csodával határos módon készülhetett csak el, az Álomgyár producerei annyira nem hittek a sztoriban.) Mi mindenesetre nagyon várjuk a folytatást, amiben bizonyára kiderül, hogy állnak a Kaszás új lemezei, ill. hogy az első két epizód Fenderjei és Marshalljai után a XIX. században milyen erősítőt használnak a srácok.
