Számos klasszikus veheti elő hamarosan a születésnapi kellékeket – főleg, ami a filmeket illeti. Ünnepel többek között Alfred Hitchcock egyik legfontosabb mozija és a 007-es ügynök mozgóképes debütálása, de egy jól ismert katasztrófafilm is a napokban lesz 25 éves. Ami a szórakozás interaktív formáját illeti, olyan remekművek kerülnek terítékre, mint például a szériába új életet lehelő Doom és a legendás kalandor történetét lezáró Uncharted 4: A Thief’s End, szóval ezúttal is érdemes velünk tartani egy kis múltidézésre.

Filmek

Manapság ugyan Daniel Craig nevéhez szokás kötni a legendás 007-es ügynököt (bár hamarosan ez ugye megváltozik), nem szabad elfelejteni, hogy elsőként a 2020 októberében elhunyt Sir Sean Connery öltötte magára a jól ismert titkosügynök szerepét. Az 1962. május 8-án debütált Dr. No Ian Fleming hatodik James Bond-regényét dolgozta fel, a rendezői székbe pedig Terence Young ülhetett, aki később az Oroszországból szeretettel és a Tűzgolyó nevet viselő folytatásokat is elkészíthette. A széria klasszikus vonásai természetesen már a legelső felvonásban is megtalálhatóak voltak, így a brit titkosszolgálat mindig elegáns ügynöke agyafúrt szerkezetekkel eredhetett Dr. Julius No nyomába, ahogy az elmaradhatatlan Bond-hölgy is helyet kapott a cselekményben, méghozzá Honey Ryder (Ursula Andress) képében.

Az 1998-as esztendő némiképp rácáfolt a „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” nevezetű közmondásra, hiszen Michael Bay világhírű katasztrófafilmje, az Armageddon mellett egy másik hasonló jellegű alkotás is megjelent abban az évben. Ez volt a május 8-án a mozivászonra került Deep Impact, amelyben szintén egy hatalmas égitest tartott a Föld felé, hogy ne csupán megtizedelje, de egyenesen kiirtsa annak lakóit. A közel 10 kilométeres átmérőjű Wolf-Biederman üstököst persze végül sikerült megfékezni, az atomrakétákkal felszerelt Messiás legénysége ugyanis feláldozta magát az emberiség érdekében. A sztori tehát annak ellenére is happy enddel zárult, hogy egy „kicsike” kődarab azért elérte szeretett sárgolyónkat. Mimi Leder filmje leginkább az emberi reakciókra építkezett (éppen ezért viszonylag kevés volt a money shot jelenet), és meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült kritikusi körökben, de a bevételeken ez nem igazán látszódott meg, ami a téma mellett leginkább az impozáns stábnak volt köszönhető – a filmben ugyanis olyan színészeket láthattunk, mint például Robert Duvall, Téa Leoni, Elijah Wood és Morgan Freeman.

Nem igazán képezi vita tárgyát, hogy Alfred Hitchcock a valaha élt egyik legnagyobb hatású rendező, aki évtizedekre elegendő munícióval látta el a filmesztétákat és a pszichológusokat, köszönhetően a rétegelt, számos interpretációt megengedő alkotásainak. Az olyan megkerülhetetlen mesterművek mellett, mint a Psycho és a Hátsó ablak, talán az 1958. május 9-én bemutatott Szédülést (Vertigo) tekinthetjük a meglehetősen gazdag életmű legfontosabb állomásának, és nem csupán azért, mert a művész úgy alkalmazta benne a tériszony motívumát, ahogy előtte (és igazából utána) még senki, de képes volt azt egy egészen egyedi vizuális megoldással érzékeltetni. Az úgynevezett dolly zoom (de nevezik még vertigo-fahrtnak és Hitchcock-fahrtnak is) lényege, hogy az operatőr egyszerre zoomol és kocsizik hátrafelé, így keltve olyan émelyítő érzést a nézőben, mintha valóban szédítő magasságokból tekintene lefelé. John Ferguson (James Stewart) nyomozása persze a bravúros kamerakezelésen túlmenően is tartogatott „néhány” meglepetést (a thriller műfajának szabályait például kapásból felrúgta azzal, hogy a bűnös nem nyeri el méltó büntetését a film végén), komplexitásához pedig kétség sem fér, joggal lett tehát piedesztálra emelve – még ha a megjelenése idején nem is mindenki értette a zsenialitását.

Elismert irodalmi műveket adaptálni nem mindig jó ötlet, hiszen elég ritka, hogy egy rendező olyan műgonddal és alázattal kezelje az alapanyagot, ahogy például Peter Jackson tette Tolkien A Gyűrűk Ura-trilógiájával. A feladat Bazz Luhrmannek sem sikerült maradéktalanul, hiszen az F. Scott Fitzgerald azonos című regényéből készült, 2013. május 10-én befutott A nagy Gatsby nem aratott osztatlan sikert szakmai körökben, ugyanakkor tény, hogy a rendező (bár inkább a díszlet- és jelmeztervezőket illeti meg a dicsőség) egész ügyesen ragadta meg az 1920-as évek Amerikájának miliőjét. A külcsín mellett pedig a színészek is brillíroztak, hiszen mind a főhőst (és egyben a narrátort), Nick Carraway-t alakító Tobey Maguire, mind pedig a különc milliomost, Jay Gatsbyt játszó Leonardo Dicaprio tündökölt a szerepben – Carey Mulliganről már nem is beszélve, aki nagyszerűen keltette életre a történet katalizátoraként szolgáló Daisy Buchanant. A cselekményvezetés ugyan megbotlott itt-ott, és emellett a ritmus sem volt túl egységes, de így is erősen ajánlott darab mindazok számára, akik kíváncsiak arra, miként festett a hedonizmus évtizedekkel ezelőtt.

Játékok

2016. május 10-e egyszerre volt pirosbetűs ünnep és egy meglehetősen szomorú nap az Uncharted-rajongók életében, ekkor jelent meg ugyanis Nathan Drake PlayStation 4-et izzasztó nagy kalandja, amely az utolsó is volt egyben. Az Uncharted 4: A Thief’s End a Naughty Dogra jellemző minőség kíséretében tett pontot a sokat látott kalandor történetére, a játékot pedig nem csupán a blockbustereket megszégyenítő akció és a végletekig finomhangolt platformrészek jellemezték, hanem a korábbi epizódokat kvázi múlt időbe rakó cselekményvezetés is. A filmszerű jelenetek ráadásul az érzelmek húrjain is előszeretettel játszadoztak, így a karaktereket a kezdetektől fogva ismerő (és szerető) játékosok bőven kaptak letaglózó (vagy épp felemelő) pillanatokat – az epilógus képkockáit vélhetően sokan nézték végig fátyolos tekintettel. A szériának egészen biztosan nincs még vége, a Sony saját bejáratú Indiana Jones-sza viszont végleg szögre akasztotta az ostort, méltóbb búcsút pedig el sem tudtunk volna képzelni a számára.

A Doom 3 anno elég sok rajongónak okozott csalódást amiatt, hogy a vérgőzös, ellenfeleik tucatjait felvonultató lövöldözés helyett inkább a komótos tempóban haladó, horrorisztikus utat választották a készítők, így nekik valóságos felüdülésként hathatott a 2016. május 13-án berobbant Doom, amivel az id Software visszavezette a szériát a gyökereihez. A Doom Slayer páncéljába bújva tehát ismételten az újratöltést nem igénylő (és az esetek többségében batár nagy) fegyverek, az agresszív, csoportosan támadó démonok és a zúzós zenék (innen is köszönet Mick Gordonnak, kiváló munkát végzett!) kapták a főszerepet, miközben a naptárat sem felejtette el megnézni a texasi csapat, így sikerült kellőképpen modernizálni a több évtizedes formulát. A játékmenet gerincét képező durrogtatás mellett tehát fejleszthettük a gyilokszerszámokat és a tűzlabdákat serényen felfogó öltözéket, miközben feljegyzésekre és egyéb gyűjtögetnivalókra is vadászhattunk a nagyszerűen megalkotott pályákon. A Doom egy igazi szerelmeslevél volt a letisztult, adrenalindús élményre vágyó játékosoknak (a folytatás pedig még tovább tudta fokozni a minőséget), csak remélni tudjuk, hogy egyszer a Quake-széria is hasonló jellegű kezelésben részesül.

A Ninja Theory nagyszerűen bizonyította a 2017-ben megjelent Hellblade: Senua’s Sacrifice-zal, hogy egy relatíve kis csapat is képes AAA-minőségű játékkal előállni. Ezt a bravúrt pedig az Asobo Studio fiainak és lányainak is sikerült megismételniük, méghozzá a 2019. május 14-én a boltok polcaira került A Plague Tale: Innocence képében, amely a százéves háború által sújtott Franciaországba kalauzolta a történetközpontú alkotások kedvelőit. Amicia és Hugo históriája lenyűgöző prezentáció mellett mesélt a testvéri szeretetről és a középkor brutalitásáról, miközben azt is észben tartották fejlesztők, hogy nem filmet, hanem játékot készítenek – ezen a téren mondjuk már csak a kötelezőt volt képes hozni a program, így az újító szándékot nem itt kellett keresnünk. A pestist terjesztő patkányhordák viszont még így is képesek voltak új színt (leginkább a feketét) vinni a már ezerszer látott lopakodós-kraftolós receptbe, így azért akadt olyan mechanika, ami kiemelte az Innocence-t a hasonszőrű művek közül. A Requiem alcímet viselő folytatás egyébként még feljebb rakta azt a bizonyos lécet, így ha valakinek esetleg kimaradt az életéből, mindenképp pótolja, felejthetetlen élményben lesz része!

Ezen a héten tehát a remekműveké lesz a főszerep, de ezúttal is akad néhány olyan tétel, ami végül a kispadra került. Európába például csak 1998. május 8-án jutott el a tavaly már a 25. születésnapját ünneplő Gran Turismo-sorozat első része, de szintén 8-án, csak épp pár esztendővel később, 2015-ben gördült be az ugyancsak szimulátor műfajban induló Project CARS is. 2016. május 9-ét az űrben játszódó stratégiák rajongói karikázhatták be a naptárban, ekkor lépett be ugyanis a légkörbe a Paradox Interactive által jegyzett Stellaris, ami képes volt betölteni az Imerium Galactica és a Haegemonia után keletkezett űrt. 2010. május 11-én a nagyszerűen sikeredett Lost Planet kapott egy finoman szólva is felejthető folytatást, 2019. május 14-én pedig megismételte magát a történelem, csak épp az id Software posztapokaliptikus FPS-e, a Rage lett gazdagabb egy felemásra sikeredett második résszel. Ugyancsak 14-én, de két évvel később, 2021-ben kapott új köntöst Shepard parancsnok grandiózus története, a Mass Effect Legendary Edition pedig szerencsére feledtetni tudta az Andromeda kissé keserű emlékét.

A rovat korábbi cikkeit erre a linkre kattintva érhetitek el!