Azt, hogy az Alien: Romulus és az Alien: Isolation között kapcsolódás van, már az utolsó (végső) előzetes óta tudjuk, hiszen ebben lehetett látni egy telefonfülkét a Romulus fedélzetén, ami a játékban ugyebár mentési pontként funkcionál. Ha 2014 egyértelműen legjobb horrorjátékát kellene kiemelnem, akkor az vitán felül az Alien: Isolation lenne. Amanda Ripley kalandja a Sevastopol űrállomáson már a kezdetektől fogva beránt a fojtogató feszültséggel operáló játékmenetbe, melyben kvázi mindenki az életünkre akar törni: a fegyverrel rohangáló fosztogatók és androidok mellett maga a xenomorph nehezíti továbbjutásunkat.
Persze ezek egymással sem bánnak kesztyűs kézzel: öröm nézni, amint egymás torkának esnek, vagy a xeno lazán végiggyilkol egy több fős fegyveres társaságot. Az Alien: Isolation egy új formulát hozott az Amnesia és Outlast által kitaposott ösvényre: adott a kezünkbe fegyvert. A pisztoly és a sokkoló ugyan nem sokat ér, de a lángszóró már igencsak hasznos eszköz lehetett utunk során. Emberek és androidok ellen hatásos, a xenomorphot pedig kis időre elüldözhetjük vele. Rengetegen vártunk már egy korrekt Alien-játékra, nem olyanra, ahol pofánveréssel levakarhattuk magunkról a ránk ugrott xenomorphot (igaz, Alien: Colonial Marines?) és lám, az Isolation képében megérkezett a megváltás. A látvány pazar, hiszen a készítők felhasználhatták a '79-es első Alien díszletterveit, ezért a rajongóknak kvázi minden ismerős lehet, a számítógépektől kezdve az utolsó ajtónyitó fogantyúig. Amanda Ripley története pedig méltó módon illeszkedik a sorozatba, nem lóg ki belőle, a maximális tisztelettel kezelt alapanyag miatt remekül egészíti ki az első két film cselekményét. Hab a tortán, hogy egy visszaemlékezésben eljuthatunk az LV-426-ra zuhant hajóba, illetve a játék háromnegyedénél esedékes, az űrállomás gyomrából kialakított xenomorph-fészekben játszódó szakaszon megtapasztalhatjuk, hogy miért lett az Alien: Isolation 2014 legjobb horrorjátéka.
