Rengeteg filmes élménnyel gazdagodtunk 2019-ben, jóllehet figyelmünk már évek óta inkább a sorozatok felé fordul. Ebben a tekintetben viszont örömmel üdvözölhetjük, hogy a Netflix idén kihívta a megfáradni látszó Hollywoodot és Scorsese-vel az élen megmutatta, hogy lehet a XXI. században másként is filmet készíteni, mint ahogy a nagy stúdiók teszik. Persze utóbbiaknak sem kell megrettenniük, a Disney remake-ek, a szuperhősfilmek (bevételeit tekintve most már a DC is felzárkózni látszik a Marvel mellé) és a hétről hétre érkező blockbusterek továbbra is tömegeket vonzanak a mozikba. De lássuk, hogy melyek voltak szerintünk az év legjobb filmjei.
Élősködők
Nem az Élősködők volt a legtökéletesebb film idén. Azért került a lista élére, mert olyan egyensúlyt talált meg, amely csak nagyon keveseknek sikerült. Bong Joon-ho hazájában a legnevesebb alkotók közé tartozik: annak a sikert sikerre halmozó rendezőgenerációnak a tagja, amelybe Park Chan-wook (Oldboy) és Kim Ki-duk (Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz) is tartozik. Rendezett már filmet amerikai koprodukcióban (Snowpiercer) és legutóbbi művét már a cannes-i versenyprogramba jelölték (Okja), tehát elismerik művészetét. Az Élősködők után azonban sztár státuszba emelkedett Európában és a tengerentúlon is. Első dél-koreaiként nyerte meg idén az Arany Pálmát, meghívták Jimmy Fallon Tonight Showjába és még sorolhatnám. Ezek az elismerések nem szólhatnak másnak, mint a fentebb említett tökéletesen megteremtett egyensúlynak. Az Élősködők szépen használ érzékeny szerzői/művészfilmes képsorokat, miközben dramaturgiai felépítése a legjobb thrillerekét is megszégyeníti. Eközben lehengerlően pontos korképet fest a túlságosan nagyra nyílt gazdasági olló által okozott társadalmi feszültségről és az ebből fakadó konfliktusokból napjaink Dél-Koreájában. (Danny C)
Házassági történet
Noah Baumbach sokáig a New York-i független filmesek táborát erősítette, főként apró élettörténeteket és párkapcsolati melodrámákat vitt vászonra. A Frances Ha útkereső egyetemistáin keresztül lenyűgözően jól tolmácsolt egy generációs életérzést, az elmúlt években pedig egyre inkább a fősodor felé fordult az amerikai direktor. Miután A tintahal és a bálna szkriptjéért már kapott egy Oscar-jelölést, a Netflix megadta neki a lehetőséget, hogy parádés színészgárdával az oldalán (Adam Driver, Scarlett Johansson, Laura Dern, Ray Liotta, Alan Alda) elkészíthesse az évtized talán legjobb filmjét.
Ezúttal nem a gyerekek, hanem a szülők szemszögéből mutatja be egy válás történetét. Meglehetősen kulturált lezárást kísérünk figyelemmel, amiben ugyanakkor hőseink éppúgy elszenvedik az elszakadás húsbatépő fájdalmait, ugyanolyan ösztönösen halmozódik fel bennük rengeteg indulat, sőt gyűlölet a másik iránt, és elkerülhetetlenül végigjárják a válóperek undorító világát. Baumbach nem fél ábrázolni a jog hétköznapi ésszel sokszor szembe helyezkedő természetét, annak hagyományosan inkább férfiakat sújtó gyakorlatát és az ügyvédek kicsinyes egoharcait. Bár utóbbi képet végül jelentősen árnyalja: kiderül, hogy a korrekt rendezés bírósági úton csakis halálosan komoly harc árán érhető el.
Élő karaktereket, nagyon árnyalt személyiségrajzokat, a való életből ismerős szituációkat sorakoztat fel a forgatókönyv. Jelenetről jelenetre hullámzik Charlie és Nicole viszonya és a néző érzelmi állapota is, amint sorban buknak elő hőseink ballépései, hibái vagy épp erényei. Kitűnő dramaturgiai ívbe rendeződik a cselekmény, amiben elfér jó néhány komikus pillanat is. Összességében nagyon reális és szívbe markoló módon, fantasztikus drámai csúcspontokra felfűzve mutatja be Baumbach egy kifejezetten mai, modern párkapcsolat lezárását, amit lényegesen bonyolít a közös gyerek megléte. Rég ért már ennyire letaglózó és katartikus élmény a moziban. (Buri di Marcello)
Eksztázis
Az év egyik legnyomasztóbb filmje. Gaspar Noé új alkotása szokatlan szempontból mutatja be a droghasználatot. Gyönyörűen koreografált táncjelenetekbe és montázsszekvenciákba csomagolt rettegés. Egy olyan oldalát ábrázolja az emberi természetnek, amely azért ijesztő számunkra, mert mi magunk sem tudjuk, hogy milyen hatást váltana ki belőlünk, ha tudtunk nélkül kerülne a szervezetünkbe tömérdek mennyiségű LSD. Elborzasztó, mert ezek a karakterek, habár mindvégig szörnyű dolgokat tesznek, nem tudunk tőlük úgy eltávolodni, ahogyan általában a filmes gonosztevőktől. Mindvégig él a fejünkben a gondolat, hogy mi magunk is lehetnénk ennek a tébolynak a szereplői. A lelkünknek azokat a bugyrait kutatja az Eksztázis, amelyeknek legelemibb csíráit talán már mindenki felfedezhette magában egy-egy hosszúra nyúlt éjszaka után. (Danny C)
Dogman – A kutyák királya
Matteo Garrone, a Gomorra egyik készítője már évek óta a társadalom peremén élő figurák drámai történeteit mutatja be, folytatva a negyvenes-ötvenes évek olaszországi nyomorát feltáró neorealista filmek hagyományát. Csakhogy azóta eltelt fél évszázad, és a helyzet sok tekintetben továbbra is borzalmas a déli országban. Az ilyen típusú filmek szívszorító ereje általában abban rejlik, hogy nagyon esetlen, gyenge és naiv karaktereket választanak hősüknek, akik összeomlanak a romlott külvilág nyomása alatt. A Dogman azonban tovább megy ennél: bemutatja a főhős kálváriáját követő megerősödését is, amikor a haláltól se félve bosszút áll nálánál látszólag sokkal hatalmasabb elnyomóján. Ám nem lehet szép a történet vége: Marcello tragédiája, hogy végül élete egyetlen hősi tettére sem figyel fel a külvilág, örök kitaszított marad az egyszerű kutyakozmetikus. (Buri di Marcello)
Volt egyszer egy Hollywood
Sokan sok mindent elmondtak már Quentin Tarantino legújabb filmjéről. Egy dolgot nem tagadhatunk el a rendezőtől: a bátorságát. Persze könnyelmű kijelentés az amerikai filmipar egyik legnagyobb sztárjáról. Az olasz származású mesternek szinte kivétel nélkül az összes eddigi alkotása osztatlan sikert aratott a közönség és a kritikusok körében, azonban egy koherens narratíva nélkül felépített 2 óra 40 perces opusz elkészítése igenis merész húzás, bármilyen nevek is állnak a főcímben. A hatvanas évek hanyatló, álszent és hazugságokkal tarkított nyugati-parti filmgyártásának allegóriáját sokan nem tartották elég markáns alapanyagnak, de a tapasztalt alkotók kellő szakértelme és az ügyesen felépített dramaturgia olyan lezárást komponáltak, hogy a Volt egyszer egy... Hollywood így is az idei év egyik kiemelkedő filmjévé vált. (Danny C)
A kedvenc
Sok méltatlan próbálkozás után (pl. Szellemirtók) végre készült egy nagyköltségvetésű női film, ami valódi jellemeket és valódi konfliktusokat mutat be. A Homárral és az Egy szent szarvas meggyilkolásával nemzetközi hírnevet szerző görög Yorgos Lanthimos új rendezése egyszerre fájdalmas sorsdráma, brit családregény, barokk korrajz, izgalmas és tanulságos hatalmi-politikai történet, illetve a királyi udvar apró cselszövéseit és titkos viszonyait bemutató alkotás. Lanthimos messze legjátékosabb munkája és igazi színészfilm, a főszereplőket alakító Olivia Colman, Rachel Weisz és Emma Stone egyaránt brillíroznak a vásznon. (Buri di Marcello)
A szavak ereje
A szavak ereje már jól ismert receptből dolgozik: szépen komponált statikus képek, epizodikusan felépített didaktikus cselekmény és mindezek mellett, egy családi tragédia. Carl Hunter – akinek ez volt az első egész estés játékfilmje – mégis olyan művet készített, amely az év egyik legkellemesebb filmélményét nyújtotta. Az érzékeny humor, amely főként Bill Nighy karakterében rejlik, okosan egészíti ki a lélektani drámát. A Scrabble játszma szimbolikája mögött elhelyezett dramaturgia pedig közel hozza hozzánk ezeket a szereplőket és az ő gyászukat vagy tragikomédiájukat. Olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek bárki számára ismerősek lehetnek, amikor az emberek megpróbálják feldolgozni veszteségüket, és ez a személyesség teszi kellemes meglepetéssé a filmet. (Danny C)
Éretlenségi
Hollywood válságát szemléletesen példázza, hogy alig került fel nagy stúdiófilm a listára. A Bakelitből és a Tron: Örökségből ismert Olivia Wilde színésznő első egész estét rendezése azonban mindenképp helyet érdemel a TOP 10-ben. Két végzős lány utolsó gimis napjait, illetve kalandosra sikerült éjszakáját mutatja be. Wilde ugyanazt a sebektől áthatott, mégis pozitív kicsengésű életérzést közvetíti, mint korábban rendezett Red Hot Chili Peppers klipjében. Bugyuta tini romkom helyett megható generációs filmet kapunk számtalan vicces momentummal és rengeteg érzelmi hullámvasúttal. Külön élményt jelent továbbá, hogy mind a vizualitás, mind a vágás terén igyekeztek hőseink lelkületéhez illő, színes és pezsgő formanyelvet találni az alkotók. Az Éretlenségi méltán emelkedik a coming-of-age műfaj legjobbjai közé. (Buri di Marcello)
Guerilla
Méltatlanul kevés figyelmet kapott Kárpáti György Mór idén megjelent első filmje. Az 1848-49-es események hatterében zajló cselekmény nem kötődik szorosan a forradalom történéseihez, mégis fontos emberi drámákat mutat be. A lassú tempót diktáló, szerzői filmes eszközökkel dolgozó alkotás a mélylélektani elemzésre helyezi a hangsúlyt. A zártságot bemutató minimalista fényképezési stílus szépen egészíti ki a hasonló elemekből építkező történetvezetést. Az alaposan lecsupaszított, főként arcokra és a természeti világra koncentráló Guerilla meglepően szembe megy a történelem órákon tanult költői szabadságharc képével. Egyrészről társadalomkritikus, másrészről a magyar filmtörténetben nem egyedi, de annál hatásosabb felfogás. Az 2019-es év kiemelkedő hazai filmje. (Danny C)
Ragadozók
Két olasz film is szerepel a listán, ami jól mutatja, hogy nem csak évtizedekkel ezelőtt készültek kiemelkedő művek Itáliában. A Ragadozók a Dogmanhez hasonlóan épít az olasz filmtörténeti hagyományokra: egyesíti a szegénység bemutatását megcélzó neorealista iskolát, illetve a társadalmi-politikai rendszer visszásságait feltáró gengsztertematikát. Az új és az abszurd az egészben, hogy ezúttal kiskamaszok verik le a korábbi maffiavezérek hatalmát és veszik át az uralmat Nápolyban. Ez persze szándékos túlzás, de szépen bemutatja, hogy milyen motivációk és kényszerek mentén válnak egyszerű, szerethető külvárosi srácok a bűn világának szerves részévé. Naiv fiatalok, akik életük első csókjára készülnek, és akiknek a korhatáros diszkóba való belépés is gondot okoz eleinte. Nem sokkal később egy olyan rendszerbe tagozódnak be, ahonnan csak egyféle kiszállási lehetőség mutatkozik. (Buri di Marcello)
És amik épp csak lemaradtak a listáról:
- Az ír
- Fehér éjszakák
- Hidegháború
- Alelnök
- Seventeen (Netflix film)
- FOMO
Soha rosszabb évet!
