A sztori H. G. Wells azonos című regényén, illetve az 1953-ban már bemutatott klasszikuson alapul.
Spielberg alapkoncepciója - miszerint az emberiséget sújtó csapást egyetlen ember szemszögéből mutatja be - nem is lett volna rossz ötlet, ha korrekt megvalósítás párosul hozzá. Ugyanis a film első fele kifejezetten egysíkú és sablonos, teljes ellentéte a rendezőzsenitől megszokottaknak. Talán jobb ötlet lett volna egy, A Függetlenség napja-hoz hasonló film elkészítése, több kulcsszereplővel és perspektívával. A helyzet csak Tim Robbins filmbéli felbukkanásával javul; talán a film legfeszültebb jelenetsorai ezek.
A színészi játék hasonló képet mutat. A szereplők alakítása önmagukhoz mérve is színvonalon aluli. Bár ez inkább a szövegírók és készítők hibája.
Tom Cruise például rettenetesen szánalmas a szerencsétlen és olykor saját gyerekeivel is tahó Ray szerepében. Dakota Fanning pedig rengeteg sikoltásával néha már-már rettenetesen idegesítő tud lenni. Mindehhez jönnek még a sablonos párbeszédek, semmitmondó és logikátlan jelenetek, melyekkel Spielberg egyértelműen a jellemábrázolásra akarta helyezni a hangsúlyt, ám a végeredmény silány lett.
Az effekteket és a hangokat viszont szó nem érheti. Nem semmi, amit vizualitás terén a designerek és hangtechnikusok összedobtak. A kamerakezelés ugyancsak profi, a fényképezéssel egyetemben. Spielberg alkotásaira jellemző fehér-világos tónusok különleges ábrázolásával itt is találkozhatunk.
Hangok terén a legnagyobb pozitivum az úgynevezett Tripod-ok által kiadott hörgés. A zene a megfelelő helyeken feszült, ám ebből sajnos nincs túl sok.
A Világok harca tehát roppant ambivalens érzelmeket váltott ki belőlem. A színészi játék és kivitelezés miatt mindenképp csalódás, ám a legfájóbb pont mégis maga Spielberg, aki már olyan hasonló kaliberű filmekkel tette le hírnevét, mint a Harmadik típusú találkozások; ám igy csak annyit mondhatok, hogy ezt az alkotást minimum egy Michael Bay kvalitású rendezőnek kellett volna elkészítenie.
