Episode 1 - Faith
Once Upon A Time
Adott hát Bill Willingham idehaza kevésbé ismert Fables (Fabulák) című, díjnyertes képregénysorozata, annak minden karakterével együtt, s mivel a játék előzményként szolgál, az írói leleményesség és fantázia is szárnyalhat, s szárnyal is. Az általam is csak „Hallottam már róla” szinten ismert történet lényege, hogy gyermekkorunk kedvelt mesehősei kiűzetnek saját világukból, és átkerülnek a való életbe, ahol bizony az élet nem könnyű, és pláne nem mesébe illő. Mivel századok óta világunk részei, így megtanultak alkalmazkodni, hiába nem valók ide, problémáik ugyanúgy emberiek, mint a halandóknak, akiket itt mundy néven emlegetnek. Párhuzamot lehet vonni az ABC-n futó Once Upon A Time című sorozattal, hisz az alapszituáció hasonló, de a Fables világa sokkal sötétebb, komolyabb és felnőttesebb, már csak a benne taglalt témák miatt is. Szegénység, drogok, prostitúció, erőszak, ezek mind-mind a történet részei, hiába kerültek ki a szereplők mesekönyvekből, ez már egy felnőtt világ, ahol Hófehérke nem az igaz szerelem csókjára vár, és Szépséget is inkább érdekli a lakbér, mintsem újdonsült hitvese.
Farkasbőrben
New York, azon belül is a találóan Fabletown-nak elnevezett városrész ad otthont hőseinknek, legalábbis a szerencsésebbeknek. Az inkognitó ugyanis fontos, hisz egy beszélő malac, vagy egy szarvas szörnyeteg azért mégiscsak feltűnő lenne az emberi közegben, így a boszorkányok által készített Glamour nevezetű varázsszerek használata kötelező, hisz ezáltal emberi alakot ölthetnek a rájuk kevésbé hasonlító szereplők. Persze a varázslatnak ára van, pénzben mérendő, így nem mindenki engedheti meg magának azt a luxust, hogy feltűnés nélkül járkáljon a világban. Ők egy Farm nevezetű helyen tengetik mindennapjaikat, ami egyfajta önkényes börtön, véd a lebukástól, ugyanakkor korlátok közé is szorít. A játék hangulata a legkisebb mértékben sem hasonlít a mesékben átéltekre, sokkal inkább a ’70-’80-as évekbeli film – noir-ok atmoszférája lengi körül a programot, e téren a Wolf Among Us köröket ver a Walking Dead-re, pedig abban sem volt rossz ez a szegmens. Legfőképp éjszakai helyszínek, kihalt utcák, visszafogott, ugyanakkor remek színhasználat, éles kontúrok, sötét/világos kontraszt. Ehhez jön a történet, melynek középpontjában egy brutális gyilkosság áll, a játékmenet központi elem lesz a nyomozás, a gyilkossági helyszínek felderítése, tanúk kikérdezése, a mostanság elhanyagolt műfaj tehát a monitorunkon él tovább, nem is akárhogy.
Főhősünk Farkas(mindenki csak Bigsby-nek szólítja), aki bár nagyit evett és kislányt inzultált, most a város sheriffjeként kell megmutatnia, hogy ő a legény a gáton. Karaktere van olyan megnyerő, mint anno Lee-nek a Walking Dead-ben, könnyű vele azonosulni, vérmérséklete jobbára a mi döntéseinken múlik, és bár az antagonistából törvény szolgálójává lett személyiség hordoz magában némi ambivalenciát, mivel ez a világ amúgy sem a normális keretek közt mozog, nem lóg ki a sorból. Témához visszakanyarodva ő az, aki ellenőrzi a Farmról elkószált egyéneket, családi perpatvarokat, bántalmazásokat akadályoz meg, ami nem is mindig egyszerű, hisz a Fabulák természetüknél fogva sokkal jobban bírják a gyűrődést. Csak hogy egy példát említsek a prológusban péppé vert, majd a frizuráját baltával középen elválasztva viselő Favágó simán elsétál, hogy aztán később egy kocsmában heverje ki a napi fáradalmakat. Ilyen apró-cseprő ügyek mellett ritkán csúszik be valami komolyabb meló, legutóbb Kék Szakáll esete volt ilyen, azonban most valaki, vagy valami alaposan felkavarja az állóvizet egy, Farkas háza előtt hagyott fejjel, aminek tulajdonosa nem sokkal azelőtt még tüzet kért tőle. A történetről sokkal több még nem derül ki, inkább kérdések lesznek mintsem válaszok, és a gyanúsítottak száma is csak gyarapodik, de egy bevezető epizódban ezt így is kell csinálni, hisz marad elég puskapor a későbbiekre.
Már ebben a röpke 2, 2 és fél órában is rengeteg szereplővel fogunk megismerkedni, kezdetnek ott van a minket szinte végig segítő Hófehérke, de összefutunk a Szépség és a Szörnyeteg párosával, a Békakirállyal, jut egy cameo a 3 kismalac egyikének is, aki egy vérbeli hedonista, iszik és dohányzik, épp ezért glamour-ra már nem futja. A történet leginkább a Grimm testvérek munkásságából merít, de megjelenik például Bufkin, a repülő majom Óz Birodalmából, vagy Ichabod Crane az Álmosvölgy Legendájából. (Akit a tavaly indult sorozat után elég furcsa volt pökhendi öregemberként viszontlátni.) Minden szereplő rendelkezik egyedi jellemvonásokkal, melyek egyelőre elég körvonalazottak és skatulyába zártak, de a WD karakterfejlődéséből kiindulva remélhető, hogy a későbbiekben ennél jóval árnyaltabb lesz a helyzet.
Ami a döntéshelyzeteket illeti, a játék szintén nem hozza a zombi apokalipszisben látottakat, legalábbis ami a következményeket, vagy a morális dilemmát illeti. Eldönthetjük ugyan, hogy adunk-e pénzt a bajban levő Faith-nek, behúzunk-e még egyet a kocsma verőlegényének, de az idegtépő pillanatok ezúttal elmaradtak, ez persze nem jelenti azt, hogy később nem lesznek, sőt a Telltale csapatától elvárom, hogy hosszan gondolkozzak egy-egy embert próbáló szituáció után. Ami viszont újdonság, hogy választhatunk a helyszínek vagy karakterek között egy-egy jelenet alkalmával, bár mivel még csak egyszer zongoráztam végig a sztorin, nem tudom, milyen következményekkel jár, ha a másik szálat választom.
Nem egérgyilkos
Játékmenet terén a Telltale ugyanazt a triumvirátust használja, mint a Walking Dead esetében, a rendszer pedig itt is olajozottan működik, sőt néhány újításnak köszönhetően még valamivel könnyebben is fogunk boldogulni, mint eddig. Párbeszédes, point ’n click és QTE részek fogják váltani egymást, az első kettőre érezhetően nagyobb hangsúlyt fektetve. A dialógusokban adható válaszok immáron nem egymás alatt, hanem mellett helyezkednek el téglalapok formájában, így némileg átláthatóbb a rendszer. Az esetek többségében 4 válaszlehetőségünk van, ebből egy a csendben maradás, de ezt választani nem túl kifizetődő. A forgatókönyv nagyon jól van megírva, van bent némi humor és persze rengeteg káromkodás, ami mondhatni a világ velejárója. A karakterekkel, tárgyakkal való interakciós lehetőségek (párbeszéd, figyelés, használat) egy tárcsán helyezkednek el, így sokkal kényelmesebb a játék klasszikus kalandjátékokat idéző része. A tárgylista viszont továbbra is felesleges, mert nem tudunk vele mit kezdeni, a nálunk levő dolgok úgyis csak egy adott ponton lesznek felhasználhatóak. A leginkább harcoknál, üldözéseknél használandó QTE kavalkád valamivel intenzívebb lett a WD-hez képest, ami érthető, hisz egy szupererős mesehős mégis csak nagyobb ellenállás kifejtésére képes, mint egy csoszogó élőhalott. Maga a rendszer viszont a tempótól eltekintve nem változott. Gombokat kell kellő időben lenyomni, egérrel a megfelelő helyre kattintani, annyi szabadságot viszont ad a játék, hogy eldönthetjük, mit kezdjünk a delikvenssel, az ágynak vagy a TV-nek vágjuk neki stb.
Szó mi szó a játékmenet megmaradt az interaktív film szintjén, ami ha valakinek nem jön be, az bele se kezdjen, aki meg vevő rá, hogy csak néha szólhat bele az események alakulásába bitang jól fog szórakozni. Érdekesség, hogy a menübe bekerült egy Book of Fables opció, ahol a karakterekről és a helyszínekről olvashatók információk, így ha valaki mélyebben is szeretne foglalkozni a világgal, lesz rá lehetősége.
Interaktív képregény
A Wolf Among Us ugyanazt a képregényszerű grafikát használja, mint a Walking Dead, s noha joggal állítják páran, hogy a fejlesztők ezzel csak a korosodó grafikus motor hiányosságait próbálják némiképp palástolni tény, hogy nagyon jól áll neki. Legfőképp a színhasználat az ami megfogott, a fekete, rózsaszín, sárga kombináció hihetetlenül jól fest a képernyőn, a vastag kontúrok miatt pedig ténylegesen úgy érezzük, mintha egy képregény elevenedett volna meg előttünk. Persze az arcokról leolvasható érzelmek, vagy a csili-vili effektek, motion capture-el felvett jelenetek nem lesznek, de a játék így is gyönyörű a maga módján. Hangok terén szintén csak áradozni tudok, a szinkron remek, a zenék pedig tökéletesen illenek a hangulathoz, semmi nagyzenekari ováció, csak könnyen megjegyezhető, fülbe mászó dallamok, amik a vizualitással kiegészülve olyan élményt adnak, melyre csak ritkán van példa.
Másképp mégis ugyanúgy
A Telltale Games harmadszorra (A Vissza a jövőbe szériájuk is zseniális volt) bizonyította be, hogy tökéletesen értenek adaptációkhoz, ha a minőség nem romlik ez a kaland épp olyan patinássá válhat, mint a Walking Dead, sőt történet szintjén felül is kerekedhet, de ehhez kellenek majd a kidolgozott, nem fekete-fehér jellemvonásokkal bíró karakterek, nehéz döntéshelyzetek, és egy lezárás, ami felér Lee kálváriájának befejezéshez. Meglátjuk, mit hoz a jövő, egyenlőre jó úton haladnak a fiúk-lányok.
Grafika: 90%
Hang/Zene: 97%
Játékélmény: 89%
Újrajátszás: Mindenképp
90%
Episode 2 – Smoke & Mirrors
Mivel a folytatások játékmenetet és technológiát tekintve nemigen fognak különbözni az első résztől, így feleslegesnek tartom, hogy minden epizódról külön bejegyzés szülessen, inkább ide fogok írni egy-egy rövid összegzést és értékelést, hogy egybe legyen az egész.
A Smoke & Mirrors természetesen közvetlen folytatása a nem kis cliffhangerrel zárult első felvonásnak, amiről viszont hamar kiderül, hogy nem kell komolyan venni. Fordulatos, párbeszédekben gazdag, ugyanakkor rövidebb, eseménytelenebb lett a második fejezet, melynek cirka 70%-át beszélgetéssel töltjük majd, leginkább egy krimi sorozat tetszőleges részére hajaz. Kihallgatás, vallatás, holttest vizsgáltat és helyszínelés, utóbbihoz szerencsére nem árt egy kis sütnivaló, a játék nem rágja a szánkba a megoldást, ami jó pont. Az már kevésbé, hogy új helyszín kevés van, szereplő is csak kb. 2-3, mondjuk ők relatíve jól meg vannak írva, Jack kellőképp badass, George meg egy ütnivaló tuskó, nem is értem, hogy voltam képes megállni a játék adott pontján. Döntéshelyzet lesz nem egy, de továbbra sem túl hatáskeltőek, sőt, az, hogy George szóra bírásakor szétverjük-e a berendezést egyenesen gyerekes, nem szól másról, mint az erőfitogtatás. Csihi puhira csak egyszer kerül sor, ami sajnálatos, mert az első részbe több is volt, meg jobb is, ezen a téren nem kis visszaesést tapasztaltam. A forgatókönyv továbbra is kiemelkedő, a történet jó irányba terelődik tovább és a legkevésbé sem földhözragadt, kiderül, hogy a gyilkos előszeretettel gondol újra jeleneteket a róluk szóló mesekönyvből. Érdekes, és remek fordulat, örvendetes, hogy a fejlesztők túlléptek a szimplán beteg gyilkos karakteren, amire sok krimi nem képes. A játékidő is rövidült, laza másfél óra, nem is igazán értem miért tartott ilyen sokáig a fejlesztés, hisz a helyszínek fele is adott volt. Kissé csalódtam tehát ebben a fejezetben, de ez nem jelenti azt, hogy nem várom tűkön ülve a folytatást, amire remélhetőleg nem kell majd annyit várni, pláne egy ilyen áll leejtő lezárás után.
