A Váratlan utazás egy könnyed, ugyanakkor a témára kevésbé fogékonyak számára roppant unalmas alkotás volt, a hangulatot viszont oly mértékben sikerült eltalálni, hogy minden hibája ellenére is nagyon szerettem. A Smaug pusztaságától már nem vágtam annyira hanyatt magam, a világ nem szippantott be, a történések nem voltak túl érdekfeszítőek, és volt pár feleslegesen behozott mellékszál is, viszont ott meg az egyes jelenetek (főleg a párbajok) koreográfiája volt annyira jó, hogy végül nem kellett csalódottan távoznom a mozi teremből. Az öt sereg csatája sokat ígért, izgalmat, monumentalitást, egy méltó befejezést, de az egésznek végül nagyobb lett a füstje mint a lángja.
A film nyitójelenete a második rész lezárásának tekinthető, a felbőszült Smaug porig égeti Tóvárost, a fogságban senyvedő Bard pedig kiszabadulván a börtönből másodpercek alatt ledönti lábáról a szörnyet, egy sokkal inkább nevetséges, mintsem heroikus küzdelem során. (A spoiler táblát azért nem tettem ki, mert az már az előzetesekből látható volt, hogy Smaugnak nem lesz szignifikáns szerepe a műben.) Emlékeztek még az előző filmben arra a jelenetre, mikor az utolsó fekete nyílvesszőt gondosan elrejtették, hogy majd azzal végezzenek a sárkánnyal? Ott mindenki – köztük én is – tudta, hogy az lesz a fenevad veszte, de titkon azért reméltem, hogy nem fognak egy ilyen orbitális klisével előállni a készítők. Nos, sajnos de, egy minimális erőfeszítés sem történt arra vonatkozóan, hogy érdekessé tegyék a Smaug-szál elvarrását, a film ikonikus alakja ennél sokkal „méltóbb” halált érdemelt volna, így konkrétan – kis barokkos túlzással élve - egy mezei ork szintjére redukálták az alakját. Ez az egész pedig körülbelül az első tíz perc, szóval a film nem várt sokat az első pofon kiosztásával.
Bard tettével a túlélők vezetőjévé avanzsálódik, otthon híján pedig akarva-akaratlanul Erebor felé veszik az irányt, hisz Thorin részt ígért a kincsből, ideje hát elkérni azt, ami jogosan őket illeti. Csakhogy Thorin időközben teljesen beleőrül a mérhetetlen hatalomba és gazdagságba, (találóan sárkánykórnak nevezik ezt a „betegséget”), nemhogy tárgyalni, érdemben beszélni sem lehet vele, főleg, hogy az Arken-kő nélkül nem érzi teljesnek uralkodását. Ezt a részt ugyancsak bírálni tudom, mert bár a legutolsó mellékszálat is képes volt Jackson a végsőkig nyújtani, az olyan kulcsmomentum viszont, mint a megőrülés folyamata teljes egészében kimaradt a filmből, az előző részben még normális, itt pedig már teljesen zakkant, elbarikádozza magát és társait, tévképzetei és enyhe üldözési mániája van, egyáltalán nem viselkedik uralkodóhoz méltón. Egy törp sereget mindenesetre kéret, mert azt ő is érzi, hogy egy tucat ember nem lesz elég megtartani a várost. Ha Tóváros népe nem lenne elég, Thranduil vezetésével a tünde csapatok is a hegy lábához vonulnak, a kincsek közt ugyanis vannak olyan darabok, melyek az ő népéhez tartoznak. Mindenközben pedig az orkok seregei is felsorakoznak, mert bár a gazdagság nem érdekli őket túlzottan, a hegy egy stratégiailag fontos helyen terpeszkedik el Középfölde térképén, nem ártana hát elfoglalni. Ebből az eklektikus felállásból robban ki aztán az öt sereg csatája, mely éppoly parádésan fest a vásznon, mint anno a Király visszatér-ben a Minas Tirith lábánál vívott ütközet. A törp-tünde viszály pillanatok alatt semmissé válik az ellenséges csapat méretét látván, így együttes erővel próbálják meg legyőzni Azog hordáját, relatíve kevés sikerrel.
A film ezen része nagyjából tényleg működik. A pörgés egy másodpercre sem áll le, a harc végigvonul az egész alkotáson, hol a globális, hol pedig a személyes küzdelmekre koncentrál, előbbiből mondjuk lehetett volna picivel több. A látvány ütős, a zene egyszerre gyönyörű és dinamikus, sok ugyan az újrahasznosított elem és jelenet, de szerintem Jackson szereti annyira ezt a világot, hogy ezeket kikacsintásoknak szánta, nem pedig lustaságból sütötte el őket újra. A Smaug pusztaságában látott remek közelharci képsorok itt is jelen vannak, viszont sokat feleslegesen túlnyújtottak szerintem, főleg Legolas és Bolg küzdelmét. Párbeszéd nincs túl sok, nem is értem minek kellett ehhez négy író, de ez azért nem probléma, mert sajnos csak magasröptű közhelyekre futotta ezen a téren, Kili és Tauriel románca továbbra is nevetséges és felesleges, a legkínosabb jelenetek okozója, de nemcsak náluk nem működik a szövegelés. Bilbo karaktere érezhetően a háttérbe szorul, Thoriné pedig fókuszba kerül, és ez így is van rendjén, lévén ő tekinthető főszereplőnek. Richard Armitage pedig végre megcsillogtathatja színészi tudását, mert szerepel annyit, hogy ne csak egy törpnek tűnjön a többi között. És ahogy a karaktere, úgy a története is képes végre kilépni a Sauron által keltett események árnyékából (ezt jelzi az is, hogy a sötét úrhoz kötődő rész egy nagyjából öt perces jelentben kap csupán helyet), itt először nem mellékes dolognak láttam a törpök küldetését, hanem maga volt a fősodor. Na de a feketeleves. Az öt sereg csatája egy cseppet sem mer újítani, sémákból építkezik, kiszámítható, és helyenként a dinamizmus ellenére is unalmas, egy lezárástól pedig ennél többet vár az ember. Thorin és Azog párharca hiába fest baromi jól, ha egy nem túl váratlan fordulatban kulminálódik, ezzel elbagatellizálva az egész végkifejletet. Az, hogy megint a sasok mentenek meg mindenkit igazából már nem is hiba, fogadjuk el, hogy ők ennyire menők és kész. Az meg, hogy kvázi az egész film egy csatajelenetből áll csak papíron hangzik jól, eleinte ugyan jó nézni a hadakozást, de ahogy haladunk előre már nem annyira köti le a figyelmet, nem bántam volna, ha néha hagyják leülepedni a látottakat. És ha már annyira felvezették Sauron visszatérését, igazán kezdhettek volna valamit ezzel a szállal is, mert nem nagyon lett befejezve, így maradt bennem némi hiányérzet, két és fél órába meg azért bele tudták volna tenni na. Pár logikai bukfenc is helyet kapott, de ezeket azért nem hozom fel, mert nem tudom, hogy a könyvben is így voltak e (kövezzetek meg, de nem olvastam), hülyeséget pedig nem szeretnék írni.
Nem voltam tehát maradéktalanul elégedett a mindent eldöntőnek beharangozott utolsó epizóddal. Bár tény, hogy nem rossz film az Öt sereg csatája, kis odafigyeléssel és több kreativitással lehetett volna ennél sokkal jobb is. Látszik rajta, hogy szívből készült, törődtek vele, de végül nem volt képes kilépni a standard fantasy-k posványából, ami annak ellenére is hiba, hogy a könyv a műfaj archetípusának is tekinthető. Megnézésre ettől függetlenül erősen javasolt, hisz egy korszak zárult le ezzel, még a Harry Potter-nél is nagyobb űrt hagyva maga után.
