A történet szerint Tony Stark életre hív egy mesterséges intelligenciát, hogy az a Vaslégió élére állva megvédje a Földet az esetleges fenyegetésektől, így a Bosszúállók-team végre szögre akaszthatja a kabátot (páncélt, palástot, pajzsot, miegymást). A dolog menetrendszerűen balul sül el, az életre hívott mesterséges entitás, Ultron célja pedig ugyan valóban az emberiség megmentése lesz, az ehhez készült forgatókönyvben viszont sem a Bosszúállóknak, sem az emberiség jelen formájának nincs helye. Ismét a csipet-csapatra hárul tehát a feladat, hogy megmentse a világot, a fenyegetés viszont ezúttal belülről fakad, ennek folytán pedig a morál és az összetartás is megbomlik, mindehhez pedig egy minden eddiginél nagyobbnak tűnő fenyegetés is társul, ezzel adva egy sokkal sötétebb, vészjóslóbb tónust az egész filmnek. Persze nem olyan darkos világot kell elképzelni, mint amit Nolan teremtett a Sötét Lovag trilógiában, de érezhetően több drámát, és ezzel együtt kevesebb poént kapunk mint eddig, ez pedig baromi jól áll az Ultron korának.
A film legnagyobb erőssége mégsem (csupán) a remekül eltalált atmoszférában rejlik, hanem abban, hogy így 10+ film után végre valódi személyiségeket is sikerült bújtatni a kosztümök mögé, ezzel levetkőzve a papírmasé, sztereotip hős szerepköröket. Bizony, évek után most először a kompánia tagjai megmutatják emberi oldalukat, és ettől lesz igazán különleges a második Bosszúállók mozi. A remekbeszabott akciót, velős beszólásokat, egysoros poénokat láttuk/hallottuk már ezerszer, épp ezért a kedvenc részem volt, amikor az idolok végre megszabadultak a hősi gúnyától, és elkezdtek emberként viselkedni. Világossá vált, hogy a Bosszúállók csapata nem mindenható, szerepe a világban nem kicsit ambivalens, önnön végességüket pedig épp a legnagyobb playboy, Tony Star konstatálja, az ő szájából pedig különösen erősnek, és hihetőnek hangzottak ezek a mondatok (más kérdés, hogy a jövőben érkező filmek tükrében sok súlya nincs a kijelentésnek). A főbb, saját filmet kapott szereplők mellett végre érdemleges jellemábrázolással bír Sólyomszem (aki a csapattal kapcsolatos egyik kulcsmondatot is megfogalmazza) és Feketeözvegy is, Natasha-nak ezúttal a múltjába is nagyobb betekintést nyerhetünk mint eddig, ami azt is megmagyarázza, hogy miért Bruce Banner-höz húzza a szíve. Természetesen Breaking Bad szintű jellemábrázolásra senki se számítson, Thor továbbra is szájhős, Amerika Kapitány archaikus, Tony Stark pedig ontja a poénokat, mindössze arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy igenis fejlődőképesek a Marvel filmek, hiába állítják néhányan az ellenkezőjét.
Ezt támasztja alá maga Ultron is, aki túlzás nélkül az eddigi legjobban megírt antagonista a sorozat történetében. Persze sok konkurenciája nem volt, a Marvel filmek mindig is híresek voltak a borzasztóan sekélyes főgonoszokról, a sokak által imádott Loki karakterét is inkább Tom Hiddleston zseniális játéka, mintsem a remekbeszabott forgatókönyv vitte el a hátán. Nem úgy Ultron, kinek tettei mögött végre érthető ideológia áll, hihető motivációval. Mindehhez az „apjától” örökölt egoizmus, és az ebből fakadó zseniális párbeszédek csak a hab a tortán. Akárhányszor tűnt fel a vásznon, alakja mindig fenyegetéssel telített volt, persze tudható, hogy az általa teremtett veszélyhelyzetnek nincs tétje (ez sajnos minden Marvel film legnagyobb rákfenéje), de mégis van annyira karizmatikus, hogy a néző egy pillanatra elhiggye: tényleg veszélyben az emberiség. Az újonnan behozott hősök, úgymint Higanyszál és Skarlát Boszorkány, vagy épp Vízió egy cseppet sem lógnak ki a sorból, jellemük ugyan kissé kidolgozatlan, de mivel ez a film csak a debütálásuk volt, így felvezetésük épp elegendő.
Az akciójelenetek megkomponásáról sokat nem lehetne érdemben írni, hozzák az eddigi filmek szintjét, nincs rázkódó kamera, megfelelő ritmusú a vágás, és úgy en bloc rendben van az egész, egyedül az egyes kulcsfontosságúnak szánt jelenetek túlontúl „epic” megvalósításával volt bajom, felesleges lassításokkal és hatásvadász beállításokkal tarkítottak jópár snittet, és bár ez a jelenség az eddigi filmekben is megvolt, most először éreztem igazán zavarónak a dolgot. A CGI hozza a kötelezőt, és a színészi játék is remek, pláne, hogy itt végre alkalmazhatták is ezen irányú kompetenciájukat a színészek.
Mi is akkor a legnagyobb baj az Ultron korával? Nos, épp az, ami nincs benne. Tudható ugyanis, hogy a producerek által moziba engedett, 140 perces változat közel sem a teljes anyag, a csaknem egy órányi kivágott tartalom pedig eszméletlenül érződik a film nézése során. Rengeteg a csapongás az egyes történések között, túl hamar alakulnak az események, nem megfelelő a karakterek szerepeltetésének kiegyensúlyozása, Ultron egyik pillanatról a másikra evolválódik pár drótból két és fél méteres monstrummá, a végső konfliktus megoldása pedig nevetségesen gyorsan megy végbe, szó szerint egy-két perc alatt. Ez a ziláltság pedig teljességgel rányomja a bélyegét az alkotásra, ritka, hogy egy filmet azért kelljen lehúzni, mert nem teljes (ezt mostanság a játékoknál szokás inkább), de itt most ez a helyzet áll fent. A remélhetőleg érkező rendezői változat akár az eddigi legjobb Marvel film is lehet, jelen formájában viszont az Ultron kora „csak” egy a legjobbak közül, ezt pedig fájó szívvel mondom, mert a Tél Katonája után kaptunk még egy Marvel mozit, amely képes volt kilépni a megszokott sémák, bevett panelek posványából, és – ha csak pár perc erejéig is – csempészett némi mögöttes tartalmat is a masszív cséphadarásba. Rajongóknak tehát egyértelműen ajánlott a megtekintés, de véleményem szerint azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akik már megcsömörlöttek a sok szuperhősös moziba, mert bár végső soron ez is csak kevéssel tér el a megszokottól, de az a kevés rengeteget hozzátesz a végeredményhez.
