A sorozat voltaképpen egy újabb poszt-apokaliptikus víziót tár a nézők elé, viszont ezúttal nem egy atommal vagy zombi invázióval sújtott világba csöppenünk, az egyetlen dolog, amiben az emberiség „hiányt szenved” az az elektromosság, mely egy rosszul sikerült kormányzati kísérlet miatt teljességgel megszűnt létezni. Magát az eseményt a pilot epizód csak egy rövid prológussal prezentálja, illetve a későbbiekben kapunk majd visszautalásokat arról, hogy mi is történt pontosan. A széria fősodrát a 15 évvel későbbi események adják, melyben az Egyesült Államok mint olyan kvázi megszűnt létezni, helyét kisebb-nagyobb államszövetségek vették át. Ezek közül a legfontosabb a Monroe – Köztársaság, melynek vezetője, Sebastian Monroe a Milícia nevű katonai szervezettel igyekszik világuralomra törni, ennek kulcsát pedig az áram megszerzésében látja. A balul sikerült kísérlet okozói egy házaspár, Rachel és Ben Matheson, ebből adódik a megoldás, hogy vélhetőleg vissza is tudják állítani valahogy. Monroe nem válogat az eszközökben, hogy elérje célját, Ben meghal körülbelül a 10. percben, lánya, Charlie megszökik a Milícia emberei elől, testvérét, Danny-t viszont sikerül foglyul ejteni, ezzel zsarolási alapot adva a köztársaság vezérének, hogy Rachel a kezébe adja a hatalmat. A Revolution első 6-7 része tulajdonképpen egy mentőakció, Charlie végső elkeseredettségében felkeresi eddig ismeretlen nagybátyát, Miles Mathesont, hogy a családi összetartás jegyében segítsen kiszabadítani testvérét. Némi huza – vona (és jó pár holttest) után végül győz a kötelességtudat, a csapat pedig elindul Philadelphiába, hogy egy öngyilkos küldetés keretein belül egyesüljön a család, még lehetőleg a Monroe tervezte világégés előtt. Eközben kiderül az is, hogy áramot az erre szolgáló speciális medálokkal lehet „csiholni”, de csak kis hatósugárban működik még akkor is, ha erősítőre van kapcsolva. Ennyi dióhéjban a történet, ami szerencsére ennél sokkal árnyaltabb lesz a későbbiekben, megannyi fordulattal és rejtéllyel övezve, ami az évad végére már teljesen Lost hangulatba sodorja az embert. (Persze közel sem olyan minőségben tálalva.) Az alapkoncepcióval tehát nincsenek különösebb gondok, de a körítés már hagy némi kívánnivalót maga után.
Első körben ott van a világ, mely nagyon művire és hiteltelenre sikeredett. Nem tudnám megmondani pontosan miért éreztem ezt, de az összes helyszínnek, szituációnak olyan megrendezett hatása van, egyáltalán nem tudtam beleélni magam a történetbe. Okés, az épületeket benőtte a gaz, az emberek földet művelnek és piacon árulják portékáikat, de csak nagyon ritkán érződik a kétségbeesés, reménytelenség, ami azért evidens lenne egy ilyen mérvű problémából kiindulva. Továbbá nincs látszata az egyes frakciók közötti ellentéteknek, ott van például az ellenállás, melynek tagjai amolyan megrögzött nacionalisták, céljuk pedig a régi Amerika visszaállítása, az eszközök nem számítanak. Nos, az ő ténykedésük körülbelül annyira érhető tetten, mint mondjuk az Errorist szervezeté a Remember Me-ben, ergo semennyire, pedig nem kevés lehetőség lett volna benne. Ennél is nagyobb probléma viszont a karakterek sablonossága, amin az évad második felében ugyan igyekeznek javítani, csak sajnos már későn. Jellemfejlődés nagyon kis mértékben fordul elő, a párbeszédek a legtöbbször faék bonyolultságúak és teljességgel érdektelenek, na nem süllyednek Michael Bay szintre, azért bőven lenne még hova fejlődni. Mivel J.J. Abrams is szerepel a stáblistában rengeteg (jobbára külső) flashback jelenet lesz a sztoriba ágyazva, melyek célja a karakterek személyiségjegyeinek, és az egymás közötti kapcsolataiknak jobb megismertetése lenne, de annyira rövidek és szétszabdaltak lettek, hogy az esetek elhanyagolható hányadában működik csak a kémia.
Már csak azért is zavaró a forgatókönyv banalitása, mert a párbeszédeket effektíve jó színészek mondják fel. A Miles-t alakító Billy Burke (tudjátok, az egyetlen épkézláb szereplő az Alkonyat című műremekben) hitelesen alakítja a nemtörődöm nagybácsi, később a lelkiismeretes, ugyanakkor határozott vezető szerepét, plusz az általa megtestesített karakter legalább egy minimális szinten érdekesre sikeredett. Elizabeth Mitchell (Rachel Matheson) már a Lost – ban is jól alakított, itt pedig kvázi ugyanazt a tudós szerepet kell eljátszania egy kis szülői kötelességgel vegyítve, játéka kifogástalannak mondható. David Lyons (Monroe) neve eddig ismeretlen volt számomra, de remekül öltötte magára az érzéketlen (pontosabban annak tűnő) diktátor szerepét, a Miles – al közös jelenetek pedig ténylegesen szórakoztatóak lettek a köztük levő paradox viszony miatt. (Régen legjobb barátok voltak, most esküdt ellenségek.) A többi főszereplő is rendben van, kivéve a Charlie – t alakító Tracy Spiridakos, az ő munkája pocsék, talán két alkalom volt, amikor ki voltam békülve a színészi képességeivel, ez pedig édeskevés.
Ami a látványt illeti már sokkal jobb a helyzet, látni, hogy nem egy low budget sorozattal van dolgunk. A romos, természet által visszafoglalt városok látványa, ha nem is álleejtő, de azért rendben van. Az effektek szuperek, rengeteg a robbanás, és a feszes, - ámbár kissé mesterkélt – tűzharc és kardpárbaj (bizony 15 év alatt jelentősen megcsappant a Föld lőszerkészlete), valamint a statiszták mennyiségére sem lehet panasz. Volt „szerencsém” az RTL – en nézni a sorozatot, így tudok nyilatkozni a szinkronról is, na nem túl hosszan, hisz egy szóval lehet jellemezni: szörnyű. De tényleg, nem hittem, hogy a Zöld Íjásznál még lehet lejjebb, de most bebizonyosodott, hogy igen. Külön kiemelném a Charlie – t szinkronizáló Csifó Dorinát, aki az évad végére már tényleg az őrületbe kergetett, pláne ha hozzávesszük Tracy borzalmas alakítását…hibáiból tanul az ember ugyebár, a 2. évadot már eredeti hangon nézem majd.
Egy szónak is száz a vége, szóval értékeljünk. Annyi biztos, hogy sokkal, de sokkal több lehetőség rejlett a témában, amit végül nem sikerült kiaknázni a készítőknek. Ábrázolhatták volna hitelesebben a frakciók közötti ellentéteket (Pár komolyabb ütközet hiányzott), sokkal drasztikusabbra vehették volna a globális áramszünet következményeit, beemelve a koncepcióba az éhezést (egyszer van csak ehhez kapcsolódó jelenet), a rasszizmust, a társadalmi ellentéteket stb...Ott van aztán a karakterek sablonossága, és a köztük folytatott párbeszédek primitív volta, ha tehetném feladnám az íróknak a Trónok Harcát házi feladat gyanánt, abból megtanulhatnák miként is kell lebilincselő szövegeket alkotni. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy úgy a 8 – 9. résztől kifejezetten élvezetes lesz a Revolution, globálisabb lesz a sztori, sokkal fajsúlyosabb döntéshelyzetek alakulnak ki, és az események is magasabb fordulatszámon pörögnek, hogy aztán egy izgalmas, drámai és látványos évadzáró epizódban csúcsosodjanak ki a történések. A cliffhanger arculcsapásként ér, s bár mindenki kitalálja belőle a folytatást (ha mégsem ott a trailer), mégis váratlan és kellőképpen felfokozza a várakozást, ami már nem is tart olyan sokáig. Sokáig vacilláltam, hogy megadjam – e az alant látható százalékot a sorozatnak, de mivel a közepesnek is alig nevezhető indítás után egy teljesen korrekt folytatást kapunk nem kevés potenciállal, úgy érzem megérdemli, s remélem a nemsokára startoló második évad csak feljebb emeli majd. Ámen.
