Odaát 9. évad



A Supernatural a CW igazi zászlóshajójának tekinthető (A Smallville mellett), hisz a Winchester fivérek immáron kilencedik éve küzdenek a gonosz ellen, hol jobb, hol rosszabb tálalásban. A tavalyi szezonról kissé elfogultan nyilatkoztam, bármennyire is szeretem ezt a sorozatot messze nem érdemelt volna 89%-ot, így most egy kicsit szigorúbb leszek az értékelésnél. A történet rögtön a tavalyi giga-cliffhanger után vesz fel a fonalat, az angyalok elbuktak, immáron a Földön kell, hogy boldoguljanak. Eközben démon fronton is mozgolódás van, Abaddon királyi babérokra tör, a sztori tehát ezúttal egyszerre koncentrál angyali és démoni szálra is, a szokásos filler epizódokkal kiegészítve. A történet kibontakozása jó lett, nem mentes fordulatoktól, össze ugyan nem fut a két véglet, de valószínűleg ez meg fog történni a későbbiekben, ha pedig nem, hát egy kihagyott ziccerrel lesznek „gazdagabbak” a készítők. A „monster of the week” részek minősége elég széles skálán mozog, a midseason finale-ig levők egész ötletesek, viccesek és szórakoztatók (pl. Dog Dean afternoon, Slumber Party), utána viszont már a szokásos köröket futják újra az alkotók, legfőképp a vámpírok erőltetése volt zavaró. (Főleg annak tükrében, hogy most már 2 /Vámpírnaplók, The Originals/ szériája is van a csatornának, melyben a vérszívók állnak a középpontban.) Karakterek terén szintén elég vegyes az összkép, a főszereplő páros mostanra teljesen kiégett, az „-Are you okay?, -Yeah, I’m fine” párbeszéden kívül szinte semmi kémia nincs köztük, ha pedig mégis, az sem több csipogásnál és egymás hergelésénél. Az olyan visszatérő karakterek, mint Charlie vagy Garth örvendetesek, Kevin halála üt, mint a 220, de akik tényleg elviszik a show-t, az az emberlét megpróbáltatásait, az esendőséget rendesen megtapasztaló Castiel, valamint a folyton csipkelődő, ugyanakkor mély érzelmekre is képes Crowley, jó hír, hogy ők a 10. évadban már állandó szereplőként lesznek jelen, ami sokat dobhat majd az összképen. A két antagonista, Abbadon és Metathron szintén remekül szerepelnek, ugyan a vörös szépségnek túl sok szerep nem jut sajnos, a kissé lepukkadt, leginkább hajléktalanra emlékeztető Írnok nagyon jól alakít, igazi tenyérbemászó alak, akit legszívesebben addig ütne az ember, amíg mozog. A szezonfinálé kiemelkedően jó lett, olyan vizuális áll leesést ugyan nem tartogat, mint a tavalyi „csillaghullás”, de a fordulat, miszerint Dean démon lesz óriási lehetőségeket rejt magában a folytatást illetően, amit ha kihasználnak a készítők sokat javulhat a széria, ha pedig nem, sokak fogják kaszálni az Odaátot, főleg, hogy akad már trónkövetelője, nem is egy.

72%

Alkonyattól Pirkadatig 1. évad



Nem nagyon tudok olyan kultuszfilmet mondani, ami később sorozat formájában is tiszteletét tette volna, Robert Rodriguez ’96-os agymenése, az Alkonyattól Pirkadatig viszont idén a tévéképernyőn tért vissza, egy epizodikus reboot formájában, a végeredmény pedig meglepően jó lett. A filmet direkt nem néztem meg újra, így nem befolyásolt a sorozat megítélésében, ami ugyan messze nem tökéletes, de igazi agykikapcsolós móka, aminek egyetlen célja a szórakoztatás. A sztori úgy ahogy követi a film vonalát, a Gecko fivérek egy bankrablást követően menekülésbe kezdenek, a fiatalabbik, Richie pedig egyre furcsábban kezd viselkedni, látomások gyötrik, viselkedése megszállottságot sugall, Seth pedig nem tudja mire vélni az egészet. A törvény hű képviselőjeként tűnik fel Freddie Gonzalez ranger, aki mentorának halálát megbosszulandó ered a testvérek nyomába. A történetben fontos szerepet játszik még a Fuller család, akik eleinte ugyan nem kapcsolódnak szorosan a fősodorhoz, később jelentősek lesznek a sztori alakulásában. Az első pár rész – lévén mindenki úton van – eléggé road-movie jellegű, némi akcióval és pár liternyi vérrel fűszerezve, amolyan Rodriguez stílusban természetesen. A sztriptíz bárba érve kapunk egy jó adag ZS-vonalas akciót, ami ezúttal nem negatívum, hihetetlenül jól áll a sorozatnak a túljátszottság, az elnagyolt CGI és az elborult koreográfia péniszpisztollyal, karóvetővel. Az utolsó részekben aztán már a misztikum kerül előtérbe, megtudjuk a vámpírok maja eredetét, végre saját testi valójában is láthatjuk az eddig csak Richie látomásaiban feltűnő Santánico-t, aki a vérszívók ősanyjaként funkcionál, és nem mellesleg hihetetlenül dögös, Eiza González még Salma Hayek-et is felülmúlja a szerepben, ami azért nem kis teljesítmény. De a szereposztás kollektíve nézve is okés lett, mindenki jól játszik, legyen szó drámáról vagy humorról, nem egy HBO szint, de bőven megteszi. Az akció remek, aki látott már valaha Rodriguez filmet, az tudja mire számíthat, rengeteg a filmes utalás, ami a humorfaktor növelésére szolgál leginkább, az utolsó rész viszont bármennyire is van jól összerakva, kissé súlytalan lett szerintem, lehet remekül folytatni, de el is lehet rontani rendesen. Reménykedek az előbbiben, mert eddig frankó kikapcsolódás a From dusk till dawn, kár lenne érte.

74%

A S.H.I.E.L.D. ügynökei 1. évad



A Marvel-gépezet sorozat fronton is beindulni látszik, tavaly debütált a most taglalandó Agents of S.H.I.E.L.D., idén pedig jön az Agent Carter is, mindkét produkció az ABC gondozásában. A szervezet egy kisebb csoportjának útját végigkövető sorozat tipikusan az a fajta produktum, ami nagyon mélyről indul, és nagyon magasra jut el a végére, szép ívet leírva a fináléig. Az első 7-8 rész jobb esetben is csak a középszer kategóriába sorolható, nem csinál mást, mint felvezeti a főbb karaktereket jellegtelen ügyek kontextusába ágyazva, amik nem is igazán fajsúlyosak, és egységes sztori sem alakul ki, ami egybe tartaná az egészet. A jellemábrázolás klisét klisére halmoz, megtalálható a macsó szépfiú, a túliskolázott, folyton okoskodó tudós-páros, az „újlány”, és a jeges tekintetű, mindig szótlan, a protokollt szigorúan követő figura is, az egyetlen kivételt a Bosszúállókban debütált Coulson ügynök jelenti, lévén az ő visszatérését sokáig rejtély övezi. Aztán a midseason finale környékén valami elkezd mozgolódni, kibontakoznak a jellemek, érdekesek lesznek az ügyek, kapunk egy kis Asgardot is, kialakul a fősodor, ami az ominózus Turn, turn, turn epizód során teljesedik ki. A 17. epizód ugyanis párhuzamosan játszódik az Amerika Kapitány: Tél katonájával, ennélfogva izgalmas, fordulatos, és lefekteti az alapot a maradék részek számára, melyek egytől egyig zseniálisak, sodró lendületűek, és ami a legfontosabb: egységesek. A fragmentáltság ugyanis – mint azt már említettem – sokáig rányomja a bélyegét a szériára, a HYDRA feltűnésével viszont jönnek a sztori orientált részek, amik messze a legemlékezetesebbek mindközül, remélhetőleg tudják majd tartani a minőséget a későbbiekben is. A figurák jellemfejlődése érezhető, leginkább az okostojás Leo Fitz és Jemma Simmons esetében, de a hacker Skye is ide sorolható. Ward ügynök árulása, valamint a fő opponensként szolgáló Látnok kiléte nem kiszámítható, az írók remek munkát végeztek. A látvány viszont felemás, van, hogy nagyon jó, de akad pár elem, ami finoman szólva is hagy kívánnivalót maga után, aki esetleg a mozifilmeket venné alapul, ne tegye! Tény viszont, hogy remek irányt vett a produkció, sikerrel vetkőzte le a kezdeti gyermekbetegségeket, és vált kiváló szórakozássá. Innen szép nyerni!

75%

Agymenők 7. évad



A CBS nagyágyúja, melyet hetente átlag 28 millióan követnek nyomon jó előre be lett rendelve 10 évadra, a kérdés jót tesz-e ez a széria minőségének. Az én válaszom egyértelműen nem, mert bár az új etap jobb lett, mint a 6. felvonás, régi fényét már nem fogja visszanyerni soha, bármennyire is próbálkoznak a készítők. Az első mellélövés, hogy Leonard túl korán tér vissza tengeri túrájáról, kíváncsi lettem volna, mihez kezdenek a szereplők, ha még 4-5 rész erejéig nélkülözniük kell őt, legfőképp Sheldon reakciói érdekeltek volna. Raj immáron képes beszélni hölgy társaságban alkohol nélkül is, ezt pedig az írók szépen ki is használják, előbb jön Lucy, majd Emily, végül mindkettő, ez jó húzás, csak szerintem kissé elnyújtották a dolgot, remélem a következő évadban megtalálja élete párját, így teljes lesz a kép. Sheldon és Amy kapcsolata is mélyül, még az első csók is elcsattan, amitől mondanom sem kell koppant az állam a padlón. Az ő száluk sikerült talán a legjobban, de a Howard-Bernadette páros szituációi is remek poénokkal szolgáltak, kivéve az anyás és zsidós vicceket, azokból kicsit sok volt, és általában nem késztettek önfeledt nevetésre. (A Psycho kikacsintás mondjuk zseniális!) Leonard és Penny viszont imádnivaló páros, és most már alaposan ráfekszenek a készítők a házasság témára is, ha ez azt jelenti, hogy hogy hamarosan esküvő várható, annak csak örülni tudok. Popkulturális utalásokból idén is volt rengeteg, ez mára a sorozat védjegyének is tekinthető, a Star Wars napot feldolgozó 22. epizód viszont egyáltalán nem tetszett, pedig Proton professzor halála remek alap lett volna egy kis drámára is. Ami így sem maradt el, a széria történetében először ugyanis kapunk ténylegesen szomorú részt Penny egyik szereplését (pontosabban annak elmaradását) illetően, ami működik is, csak sajnos itt is jut rá vagy 100 poén (á la Így jártam anyátokkal), ami kicsit tönkrevágja az egészet. Az esszencia viszont ezektől függetlenül is jelen van még, a viccek ütnek és jól vannak időzítve, a karakterekbe még van kraft, és lehet is hova húzni a dolgot, de félő, hogy akárcsak a csatorna másik népszerű szitkomja, úgy ezt is túl fogják nyújtani. Ne legyen igazam, de sajnos a jelek már mutatkoznak, és nem valószínű, hogy tudnak még újat mutatni az alkotók.

77%

Revolution 2. évad



Az első évadról külön értekeztem anno, és azt egy szárnyait bontogató újoncnak írtam le, mely nézhető volt ugyan, de lett volna még hova fejlődnie. Nos, az ugrás megtörtént, a 2. etap óriási változásokat eszközölt, ez pedig mindenképp jót tett a minőségnek, ami így már megkaphatja a remek jelzőt is. A sztori végre túllép a gyermekmentési akció keretein, globalizálódik, középpontban a politikai csatározásokkal, és az USA jófiú köntösbe bújtatott hódítási szándékával, melynek végeredménye egy jól megírt, sok szálon futó történet, melybe még egy jó adag családi és baráti dráma is belefért, az érzelmi töltet tehát garantált. Miles és Monroe már egymás oldalán harcol, de a bizalmatlanság végig ott lóg a levegőben, Rachel és Miles kapcsolata szépen kibontakozik a végére, Charlie jellemfejlődése ha lassan is de megtörténik, mint ahogy az őt alakító Tracy Spiridakos játéka is sokat javult, bár volt is honnan, mert a tavalyi alakítása erősen tendált a nullához. A népek csatározásai sokszor torkollnak ütközetbe, az akciórészek pedig ki is szolgálják ezt, nagyon jól néznek ki, pergősek, nem fulladnak unalomba. Aaron karaktere biztosítja a nano-szálat, mely érezhetően háttérbe szorul az évad során, van ugyan erre kihegyezett rész (mely az egyik legjobban sikerült epizód is egyben), de érezhető volt, hogy erre a szegmensre a 3. évadban akartak rágyúrni az alkotók. Azért csak akartak, mert sajnálatos módon az NBC kaszálta a szériát, a nézettség ugyanis nem hozta vissza a belefektetett pénzt. Ez persze érthető, mert látszik, hogy nem két filléres produkció volt a Revolution, a CGI kiemelkedően jóra sikeredett (a mustárgáztámadást kivéve, az kissé elnagyolt lett szerintem), és mivel a történet sokszor 4-5 szálon futott párhuzamosan rengeteg helyszínt, ennélfogva nem kevés díszletet és statisztát kellett felvonultatni, ami rendesen ehette a pénzt. Kár, mert végre kiforrta magát a széria, nem volt ugyan tökéletes, a nano például kissé inkompetensen lett ábrázolva, holott elvben a legnagyobb fenyegetést jelentette az emberiségre, az áram visszakapcsolása meg már szinte szóba sem került, pedig az első évadnak ez adta a vázát. Drasztikus lépést is csak egyszer (Jason halála) hoztak a történetben, de így is ez volt szinte az első, amit megnéztem a héten, hiányozni fog annyi biztos, főleg a cliffhanger tükrében, ami egy nagyon jó 3. évadot vetített előre.

80%

Egyszer volt, hol nem volt 3. évad



Akárcsak az Odaát, úgy az Egyszer volt, hol nem volt kapcsán is elfogult voltam tavaly, a 2. etap ugyanis így visszagondolva szabályosan rossz volt, nem tudott mit kezdeni magával, inkább útkeresés volt, mintsem kiforrott mű, ami egy első etaptól még elmegy, de egy folytatásnál már óriási hiba. No de itt van nekünk ez a 3. évad (pontosabban inkább 2xfél), mely sikeresen köszörüli ki a csorbát. A szezon két, jól elkülöníthető fejezetre osztható, az elsőben Pán Péter, a másodikban a Zelena testesíti meg a gonoszt, a két részt természetesen a midseason finale választja el egymástól, mely simán elmenne évadzárónak is. Ami rögtön megbolygatja egy kicsit az eddigi formulát az a helyszín, mely Storybrooke-ról Sohaországra tevődik át, ez pedig kiszolgálja ugyan a változatosságot, viszont megvalósítás terén már nem voltam teljesen elégedett. Az ABC, mely anno a Lost-al lett igazán elismert csatorna (és azóta is az a legnagyobb dobásuk, bár való igaz, hogy nehéz is lenne megugrani azt a szintet) olyan művi dzsungelt kreált Neverland helyszínéül, hogy én szégyelltem magam helyettük. Tisztán kivehető ösvények, teátrális díszletek jellemzik a helyet, ami kissé illúzióromboló, ezt pedig tetézi, hogy hiába remek főgenya Pán, valahogy nem éreztem át az évad ezen részét, voltak jó pillanatai, de ki nem állhatom a gyerekszereplőket, itt pedig az Elveszett fiúk voltak a gonoszok, Henry meg a legfőbb célpont, így kaptam belőlük rendesen na. A családi viszonyokon is rágódnom kellett rendesen, az, hogy az apa fiatalabb, mint a gyermek roppantul furcsa még most is, de legalább álleejtő fordulatok születtek belőle. A karakterek jellemfejlődése megtorpan egy kicsit ezekben a részekben, de mivel már eléggé kiteljesedtek így is ezt nem igazán bántam. Kivétel persze akad, Regina és Gold immár jófiúként tetszeleg, ami nem rossz, de azért érződik, hogy nem ez a természetes közegük, viszont csak így tudott olyan (jó) irányt venni a produkció, ami után mind a 10 ujját megnyalja az ember. Az évad 2. fele egyfajta reboot-ként is felfogható, van időugrás, amnézia stb., a helyszín ismét Storybrooke, a flashback-ek színhelye pedig az Elvarázsolt Erdő, minden visszaállni látszik hát, kivéve, hogy a receptbe belekerül Óz birodalma, ellenfélként lép elő Zelena, aka a Gonosz Boszorkány. Ez a szegmens viszont az előbbivel ellentétben már nagyon is elnyerte a tetszésemet, Rebecca Mader nagyszerűen hozza a gonosz szerepet, Henry amnéziája remek alkalom a kapcsolatok újrarendezésére, Emma és Hook között pedig működik a kémia (különösen az utolsó 2 részben). Hófehérke és Daliás újra gyermeket vár, ez még jó ütőkártya lehet a későbbiekben, a dupla évadzáró pedig hibátlan lett szerintem, jó poénokkal és rendezéssel, valamint egy olyan cliffhangerrel, ami érezhetően a Frozen sikere miatt készült, de nagyon jó folytatást lehet kanyarintani belőle, remélhetőleg így is lesz. A CGI sajnos még most sem az igazi, de ez már valószínűleg nem is fog változni, bele kell törődni a kissé elmaradott effektekbe. Örülök, hogy főnixmadár módjára képes volt feltámadni a sorozat hamvaiból, messze a legjobb részeket hozta az évad, most már nyugodt szívvel adom meg az alant látható százalékot, és optimistán tekintek a jövőbe, ami remélhetőleg éppoly lebilincselő lesz, mint amilyen fagyos.

84%

Penny Dreadful 1. évad



A Showtime az utóbbi időben 2 ütőkártyáját (Dexter, Kaliforgia) is befejezte, így hát utánpótlás után kellett nézni. Egy éles váltással a krimi és a vígjáték után a horror felé vette az irányt a csatorna, ennek eredménye lett a Penny Dreadful, mely a viktoriánus Angliát, s annak hátborzongató legendáit veszi alapul, megpróbálva kerek egésszé gyúrni a masszát. A történet vázát egy Afrikát is megjárt kalandor, Malcolm Murray története adja, aki elveszett lányát igyekszik megtalálni, útját pedig megannyi borzalom szegélyezi, melyek a tudomány és a természetfeletti mezsgyéjén mozognak. Hű segítője Vanessa Ives, lánya egykori barátnője, akiben egy démon próbál felszínre törni, nem egyszer sikeresen. Hozzájuk csatlakozik Ethan Chandler, az Amerikából menekült színész, valamint Victor Frankenstein, akit ugye senkinek nem kell bemutatni. A horror téma szerencsére nem vonja maga után az olcsó ijesztgetésre épülő jeleneteket vagy a ZS kategóriás slasher filmek trancsírját, a Penny Dreadful sokkal inkább karakterdráma, annak viszont elsőosztályú. Frankenstein teremtményének elveszettségét, Dorian Gray hedonizmusba menekülését, Malcolm gyermekei miatti őrlődését vagy épp Vanessa identitáskeresését hihetetlen műgonddal kezeli a széria, gyönyörű képekben, libabőröztető zenével érezteti át a karakterek sorsát, ezt pedig fokozzák a mesterien berendezett helyszínek és kivételesen jó színészi játékok. Ehhez jön még a hangulat, amit ritkán emelek ki filmnél vagy sorozatnál, de itt most egyértelműen meg kell tennem, mert a széria atmoszférája hihetetlenül képes magába szippantani az embert, sokszor úgy éreztem, mintha én is a 19. századi London utcáin sétálnék. A Showtime-nak van pénze, ez pedig itt látszik meg igazán, egyszerűen nem lehet fogást találni a tálalást tekintve. Sajnos azonban a sok pozitívum mellett akad pár nyilvánvaló hiányossága is a sorozatnak, ezek egyike pedig a forgatókönyvben keresendő. A sztori ugyanis nagyon csapongó lett, a fősodort ritkán követik, sok szálba csak belekezdtek, de be már nem fejezték, vagy tudatosan tartalékolnak a 2. évadra, vagy nem tudnak mit kezdeni pár történettel, remélem előbbiről van szó. Van Helsing alakja például nagyon kérészéletű volt, pedig végre volt egy produktum, ami az eredeti karaktert vette alapul, nem pedig a kalapos szörnyvadászt. Kihagyott ziccer, pont. De ami mégis talán a leginkább zavart az az, hogy Vanessa története egyértelműen előtérben volt, szinte csak ennek éreztem a tétjét, minden más szál szimplán „statisztaként” volt jelen, amolyan időkitöltő gyanánt. Még azt is megkockáztatom, hogy ez az évad csupán egy ugródeszka volt Eva Green számára, hogy tagja legyen az Emmy-díjasok népes táborának, alakítása ugyanis félelmetesen jó, - sokszor szó szerint is – ilyen profi színészi játékot rég láttam sorozatban, és ez alól a Trónok Harca sem kivétel. Persze a többiekkel sincs probléma, de túlzottan rá került a fókusz, ezt pedig a többi történés összegezve sem tudta ellensúlyozni. Ezt erősíti az a tény is, hogy a flashback epizód, ami Ives eredettörténetének fogható fel magasan a legjobb epizód mind közül, ezt pedig a 7. ördögűzős rész követi, ahol szintén az ő karakterét állítják a centrumba. Kell ennél több bizonyíték? Ami szintén a negatívumok közé sorolható az az akciójelenetek megvalósítása, ezek ugyanis nagyon budget hatásúak, sokszor inkább tűntek komikusnak a visítozó vámpírbigék, mintsem valódi fenyegetésnek. A brutalitás ábrázolása is kissé hatásvadásznak tűnt néha, de szerencsére ez már nem nagy probléma. Mindettől függetlenül nagyon tetszett a Penny Dreadful, az biztos, hogy nem lesz akkora siker, mint például a Dexter, de valószínűleg nem is erre hajtottak a készítők. Kategórián belül viszont simán az elsők között van már most is, ha pedig jövőre egységesítik kicsit a sztorit, jól lövik be a szálak közti balanszot és olyan rendezőt kérnek fel a csihi-puhis jelenetekhez, aki ért is hozzá, joggal kerülhet majd be a kihagyhatatlanok közé. Addig „csak” szimplán nagyszerű.

86%

Zöld Íjász 2. évad



Oliver Queen kálváriája tavaly jól meglepett, nem hittem volna, hogy a CW ilyen minőségű szériát képes összehozni, a kezdeti botladozások után ugyanis nagyon magas szintet hozott a széria, amit nem nagyon hittem, hogy képes lesz megugrani a 2. évadban. Hát óriásit tévedtem, az idei felvonás ugyanis nem egy, de jó sok lapáttal képes volt rátenni a tavaly látottakra. A Glades ugyan romokban, de egy évvel a katasztrófa után Starling City-ben helyreállni látszik a rend, persze a felszín alatt új, még Malcol Merlyn-nél is nagyobb fenyegetés éledezik, miközben Oliver – Tommy halála miatt – visszamenekül a szigetre. hogy szembenézhessen lelkiismeretével. A veszély viszont hamar felüti ismét a fejét, Digg és Felicity siet hát az Íjászhoz, hisz ismét szüksége van a városnak a Kívülállóra. Ígéretét, miszerint nem öl több embert igyekszik betartani, de nehéz ezt egy olyan helyen, ahol ilyen mértékű a romlottság, a bűn és a korrupció. Ami nagy változás az előző évadhoz képest, hogy most már nincs lista, és ehhez kapcsolódó tutyi-mutyi ügyek, ugyan filler epizódok ezúttal is voltak, de ezúttal sokkal hangsúlyosabb a fő vonulat, melyben a főgonosz szerepét Slade Wilson ölti magára. Az a Slade Wilson, aki a szigeten Oliver mentora volt, ő tanította meg szinte mindenre, amit most tud. Az idők azonban változnak, a szigeten történő események pedig legalább annyira hangsúlyosak a „jelen” szempontjából, mint maguk az aktuális történések. A két idősík ezúttal is párhuzamosan bontakozik ki a részek alatt, hol az egyik, hol a másik hangsúlyosabb, de mindkettő egyaránt fenomenális, eszméletlenül jó sztorit kanyarintottak az írók. Ezúttal kicsit képregényesebbre vették a figurát (végre valahára), a legfőbb fenyegetést egy miracuru nevű anyag jelenti, ami emberfeletti erőt ad annak, akibe befecskendezik, mondanom sem kell, hogy Slade már a szigeten kap belőle kóstolót, ami szépen az agyára is megy, megbontva elméjét, mely személyes vendettába hajtja Oliver ellen Shado halála miatt. Bekerül a képbe az Árnyak Ligája is, melynek, mint kiderül Sara is a tagja lett, ő a Kanári, akit grátiszként szerelmi szálak fűznek Ra’s al Ghul lányához, Nyssa Raatko-hoz is, a DC univerzum rajongói tehát tobzódni fognak az ismerős karakterekben, még Harley Quinn-nek is jut egy félmondat, vélhetően elő fogják még rántani a kalapból egyszer. A 8. epizódban debütál Barry Allen, alias Flash is, neki külön sorozata kezdődik ősztől, ami remélhetőleg képes lesz majd megütni az Arrow szintjét. Fordulatokban ezúttal sem lesz hiány, szintem minden részre jut egy áll leesés, és még a karaktergyilkosságtól sem riadt vissza a CW, pedig a legtöbb sorozatukkal ellentétben itt nem tudják majd visszahozni ilyen-olyan mágiával. A karakterek sokat fejlődnek, Digg képes lesz legyőzni bosszúvágyát Deadshot-al szemben, Thea, bár sokat hisztizett szépen lassan felnőtt az évad során, Felicity pedig sokkal „tökösebb”, mint eddig volt. Egyedül Laurel karaktere ment az agyamra egy darabig, általában csak agonizált meg ivott, vagy a kettőt egyszerre, a lényeg, hogy elég elviselhetetlen volt, de később azért javult a helyzet. A színészi játékkal ellenben már egyáltalán nem voltam kibékülve, a legtöbbször konkrétan a Barátok Közt szintjén mozgott a produktum, persze a CW-től nem is várok Oscar díjas színészeket, de Katie Cassidy alakítása például sokszor kritikán aluli volt, és Willa Holland is csak a végjátékra emberelte meg magát. A látványt viszont csak dicsérni tudom, hiába a legkisebb országos csatorna a CW, a CGI simán hozza az NBC vagy CBS szintet, és a kellékekkel sem spóroltak, főleg az utolsó részekben, ahol a város már konkrétan lángokban áll. Le a kalappal. Egy szó, mint száz, ha nem is lett hibátlan a 2. évad, közel került hozzá, a Zöld Íjásznál jobb popcorn-sorozat nem is kell, tökéletes kikapcsolódás heti 40 percben, ami mindig képes meglepetést okozni, csak ritkán ül le, de még akkor is pergősebb, mint sok más széria a legizgalmasabb pillanataiban. Jöhet a 3. évad!

92%

Trónok Harca 4. évad



A HBO sikersorozata, mely rekordot rekordra halmoz idén már negyedik éve borzolja a kedélyeket, nem is akárhogy. Igazából belekezdeni is nehéz, annyi minden történt az évad során, meg sem próbálok belemenni mindenbe, hisz annyi szereplőt mozgat a sztori, annyi helyszínre kalauzol minket, hogy simán ki lehetne vele tölteni annyi helyet, mit az előbbi sorozatok összesen. Királyvár legendásnak szánt esküvői ceremóniája tragédiába torkollik, Joffrey már a 2. részben gyilkosság áldozatává válik, sok rajongónak okozva örömet. Cersei természetesen testvérét, Tyrion-t vádolja meg, aki börtönbe is kerül, sorsáról párbajjal döntenek, melynek kimenetele sokkoló, aki látta szerintem tudja miről beszélek. Arya és a Véreb egymás oldalán kalandozik az évad során, a kémia pedig tökéletesen működik, volt pár emlékezetes pillanatuk annyi szent. Daenerys folytatja rabszolga felszabadító mozgalmát, módszerei sokszor drasztikusak, és immáron láthatjuk azt is, amikor rossz döntéseket hoz, plusz sárkányait sem tudja már sokáig kontrollálni, ebből még bizonyosan lesznek problémák a későbbiekben. Jon Snow az Éjjeli Őrség megmaradt embereivel készül a Vadak támadására, mely az ominózus 9. epizódban be is következik a széria legjobb és legbrutálisabb csatájának képében. Voltak óriások, mamutok, sarló, sok vér és káosz, egyedül a Stark halál maradt el ezúttal, de ha valakit nem kárpótoltak ezért a látottak, az magára vessen. Theon Greyjoy teljesen Ramsay szolgájává válik, konkrétan megőrül, bár az átéltek tükrében nem is csoda, hogy elveszti ép eszét. Sansa Kisujj segítségével elszökik Királyvárból, az ő szála eléggé a levegőbe lóg még, de ez jövőre valószínűleg megváltozik majd. Nem mondom, hogy nem voltak üresjáratok az évad során, de bőven több mozgolódás történt mint tavaly, és ha épp nem is zajlott semmi fontos, a zseniális párbeszédek – akárcsak eddig – most is simán elvitték a hátán a produkciót, ilyen igényes szövegkönyvvel továbbra sem találkoztam még sorozatban. A látvány magáért beszél, látszik, hogy az HBO-t felveti a pénz, a sárkányok CGI-je mesés, a Fal megtámadása brutálisra sikeredett, naturalista jelenetekből rengeteg volt, de az erotikát rendesen visszaszorították, amit nem is bántam, mert a legtöbbször kissé hatásvadásznak éreztem eddig is. Fantasy elemekből ezúttal többet kaptunk, a sárkányok és óriások mellett új dolgokat tudtunk meg a Másokról, valamit Bran szála is célba ér az évadzáró alatt, melyben életre kelt csontvázak is tiszteletüket teszik, aminek külön örültem. Ha most kéne választanom, hogy melyik a legjobb Trónok Harca évad nagy valószínűséggel a mostanira raknám le a voksom, ennyi fordulat, intrika és vizuális orgia ugyanis még egyik fejezetben sem volt eddig, joggal ülhet hát fel a Vastrónra a 4. etap, de mivel innen már valószínűleg csak felfelé vezet az út, jövőre vélhetően megtörténik a trón*****ztás.

95%