Sose volt Japán-mániám. Nem vadásztam ázsiai nőkre, nem néztem egészségtelen mennyiségű animeot, nem vásároltam mangát csak azért, hogy elmondhassam, ott vannak a polcomon, és nem próbáltam bemesélni magamnak, hogy tudok pár szót japánul. Éppen ezért se értem, miért vált a legnagyobb szerelmemmé a Yakuza-sorozat. Miért vettem érte két gépet is (PS2, PS3), miért vásároltattam meg Tokióba-járő ismerőssel a japán nyelvű eredeti változatakat, miért játszottam vaskos guide-dal a kezemben a teljesen japán nyelvá Ryu Ga Gotoku Kenzannal.
Azt viszont tudom, hogy a Yakuza első látásra szerelem volt - a Shenmue láz után úgy kellett kapálózni minden olyan játékért, ahol a hangsúly nem a harcon, a szerepjáték-elemeken, vagy az aktuális gimmickeken volt, hanem kizárólagosan a világábrázoláson. És ha valamiben, hát ebben tökéletes a Yakuza Kamurochója, a tokiói piroslámpás negyedről mintázott került. Pedig elemeire bontva nagyon gyatra: a bejárható játéktér alig nagyobb, mint egy kiterített zsebkendő. A szögletes, teljesen statikus utcákon mindig ugyanott, ugyanazok az emberek állnak, akik ugyanazt a pár sort makogják az első, és a játék utolsó percében is. Ráadásul már négy alkalommal sikerült elsütni Kamurochót gyakorlatilag változatlan formában, amely minden idők egyik legfelháborítóbb, leglustább munkája. Mégis tökéletes.
Tökéletes, mert egy távoli világ egy kis szeletét ragadja meg és építi fel. A neonfényben fürdő utcák, a száz százalékosan japán nevezetességek (az ezernyi kis kipróbálható kajálda, a játékgépekkel telipakolt arcade, a méregdrága italokat kínáló éttermek és felnőtt bárok), és a rengeteg drámai, vagy épp a komoly hangvételből totálisan kilogó, ultravicces kis minisztorik miatt minden alkalommal öröm visszatérni Kamurochóba.
Nem baj, hogy éveket kell várni az angol változatra, hogy a sorozatnak vannak olyan epizódjai, amik valószínűleg soha az életben nem fognak angolul megjelenni. A Yakuza mindig ott lesz a polcomon: ha rossz, ha jó, ha olcsó, ha drága. Mert ő a kedvencem. Legalábbis az egyik.
