Kedvenc játéksorozataim: Shemmue
Két évvel ezelőttre visszagondolni nem nehéz. Három év? Még belefér. Négy-öt, még annál is több? Ott már gondok lesznek. Nem tudom, hol dolgoztam, nem tudom, mit csináltam, nem tudom, kikkel és hol találkoztam – vannak azonban dolgok, amiket nehéz elfelejteni, függetlenül attól, hogy mikor történtek. Azt például bármikor, álmomból felébresztve is le tudnám rajzolni, hogy merre kell rákanyarodni a GTA 3-ban a második szigetre vezető alagútra és hasonlóan könnyű lenne felidézni azt a helyet a System Shock 2-ben, ahol egy a sötétben megbújó majom az üvöltésével annyira megijesztett, hogy lelöktem az egeret az asztalról. Van, amit viszont még ennél is pontosabban fel tudok idézni magamban, akár le is tudnám festeni (ha tudnék festeni): Dobuita utcáit. A dombról lefelé vezető út szélén ásítozó macskával, a telefonfülke tövében pletykáló vén asszonyságokkal, a dohányfüstös kocsmába vezető lépcsővel (szevasztok, matrózok!). A Shenmue-t nehéz elfelejteni.
Hazudtam. Dobuitát lmegfesteni szinte lehetetlen: se nem hihető város, se nem igazán emlékezetes, legalábbis a felépítését tekintve. Elszórt lakóházak itt, vegyeskereskedés ott, italautomata amott – Dobuita és maga a Shenmue sem az utcákról és a házakról, hanem az emberekről és a hangulatról szólt. A helyi szatócsról, a lepukkant motel felső szintjén működő tetoválószalonról, a késő délutánig nyitva levő fodrászatról, a csodálatosan szép naplementéről. Nehéz beszélni a Shenmue-ről, mert nem lehet leírni azt a hangulatot, azt az érzést, amit ad.
Mint játék, és mint másodvonalbeli 3D-s környezet nagyon rosszul öregedett, ma nekiesve szinte érthetetlen akkori csodás varázsa. Vontatott, lassú, körülményes, a lehető legtöbb helyen húzza az időt, a nagy rejtélyt pedig sosem tudja annyira kibontani és érdekessé tenni, hogy igazán lehessen sajnálni: ezt vajon miért nem folytatták! A Shenmue harmadik részéért nem is azért kiált mindenki, hogy a Lan Di elleni bosszú minden egyes mozzanata előkerüljön, hanem hogy újra feltűnjön a nyolcvanas évek Japánja, a menő kvarcórákkal, a felcseperedő árkád-generációval és azzal a mai ésszel felfoghatatlanul komótos életmóddal, ami a Shenmue korszakát jellemezte.
Jó lenne megint lesétálni a játékterembe a sétálóutca elején, a hegyekbe vájt lépcsőn lerohanva; kivárni, míg leszáll az este, hogy a kocsma megteljen élettel és emberekkel és fel lehessen tenni megint a kérdést: ismer ön tengerészeket? Az unalmas délutánon dartsozni egy jót, vagy elverni minden aprót az egyik műanyagjátékokat ontó automatában. Új mozdulatot tanulni a látszólag magatehetetlen öregtől a parkolóban, aki még késő este is gyermeki gyorsasággal és felnőttes nyugalommal adta át harcművészeti tudását. Eshet eső, eshet hó, lehet nappal, lehet este: Dobuita minden nap, minden napszakban tartogatott valamit – ez az a városka, amit könnyen be lehetne illeszteni az álomélet címszó alá.
A Shenmue leginkább ez: álom, egy kellemes, bizsergetően jó emlékeket idéző fejezet a játéktörténelemben, amit nem feltétlenül jó ötlet újra és újra elővenni. Maradjon inkább annak, ami – tökéletes legendának.