Évek óta megvan a tuti Top 5-öm a játékok között, melyeket eddig semmi sem tudott lenyomni, pedig nem kevés játékkal játszottam már. Ezek: Beyond Good and Evil, Mafia, Freespace 2, Devil May Cry 3, Baldur's Gate. Nem gondoltam volna, hogy legújabb szerzeményem ilyen könnyedén utasítja maga mögé ezt a nemes társaságot...pedig éppen ez történt.
A Final Fantasy hetedik részét sokan minden idők egyik legjobb szerepjátékának tartják. Bár a megnevezés szerepjáték, de sokkal pontosabb a JRPG kifejezés, ami Japán RPG-re utal. Ez ugyanis lényeges különbség, hiszen a távol-keleti szigetországból érkező számos szerepjáték több ponton eltér a nyugaton népszerű RPG-ktől. Kezdjük a legelején. Példának vegyük a már említett FF7-et. Aki először találkozik ilyen stílusú játékkal, annak bizonyára furcsa lesz, hogy egyáltalán nincs karaktergenerálás a játék kezdetén, maximum a főhős nevét írhatjuk át. A karakterünket érintő másik jelentős eltérés, hogy szintlépéskor nem osztogatunk pontokat, nem választunk képességet vagy képzettségeket. Még hősünk (becsületes nevén: Cloud Strife) fegyverét sem tudjuk lecserélni, hiszen mindig egy hatalmas kardot lóbálva esik neki ellenfeleinek. Idővel persze fejleszthetjük az alapfegyvert, de ez minden. Mindezen kötöttségekért cserébe kapunk rengeteg hasznos matériát (ezek segítségével tudunk varázsolni, illetve bizonyos bónuszokat is adhatnak), melyeket kombinálhatjuk a fegyverünkkel, vagy egymással. Egy nyugati RPG-ken nevelkedett játékos ezek alapján bizonyára húzza a száját, hiszen eléggé megkötik a kezét. Nem beszélve arról, hogy nyoma sincs az Oblivionban, Gothicban tapasztalt "végtelen" szabadságnak. Mit kapunk cserébe? A főhős, és a többi karakter személyisége sokkal részletesebben, mélyebben ki van dolgozva, mint nyugati testvéreiknél. Szép lassan rájövünk múltjukra, motivációikra, céljaikra, érzéseikre és így sokkal könnyebben azonosulni tudunk velük. A történet a másik pontja a játéknak, ami előtt kalapot kell emelni. A FF7-ben egy rendkívül szövevényes, összetett sztorinak lehetünk részesei, ami a sokadik végigjátszásra is tud újat mondani (és nem azért mert logikátlan a történet, éppen ellenkezőleg). Első alkalommal valószínűleg senki sem érti a játék teljes egészét, de talán még a sokadik replay után sem. Nem beszélve arról, hogy mint ahogy a japánoktól elvárhatjuk, nem spórolnak az érzelmekkel a játékban, ami nálam különösen fontos.
Ennyi bevezető után itt az idő, hogy rátérjek a mai bejegyzés igazi témájára, azaz a Crisis Core: Final Fantasy VII-re. A játékot a japán Square Enix stúdió készítette, akik többek közt a mára legendássá vált Final Fantasy és Kingdom Hearts sorozatért felelnek. Emellett az ő nevükhöz köthető két CG animációs film is, a Final Fantasy: Spirits Within (gyalázatosan rossz munka) és a Final Fantasy: Advent Children (remekmű, mely a Final Fantasy 7 eseményeit követő években játszódik). A Crisis Core-t a kezdetektől fogva a Sony kézikonzoljára, a PSP-re fejlesztették, tehát nem egy átportolt cuccal van dolgunk.
A játékmeneten nagyon sokat változatattak. Az eredeti FF7 körökre osztott harcrendszerrel rendelkezett (bár ez sem az átlagos turn based rendszer volt, mint amilyet egy régi Might and Magicben vagy Falloutban láthatunk), míg a CC már valós időben kell osztani az ellent. Csata közben az alaptámadásunkon kívül a harc előtt beállított matériákat használhatjuk, illetve leguríthatunk egy potiont is ha szükség van rá, de mindez valósidőben zajlik. Ha az ütközet közben felpillantunk a bal felső sarokba, egy kis kijelzőt láthatunk, melyen a játék szereplőinek arcai pörögnek folyamatosan (de csak azoké, akikkel már találkoztunk). Ha három arc megegyezik, akkor Zack végrehatja annak a karakternek a Limit Break-jét (speciális támadását), ami nagyon látványos és erős támadás. A fejlesztők Digital Mind Wavenek keresztelték el a rendszert és a limit breakeken kívül ennek segítségével lépünk szintet mi és a matériáink, de ha szerencsénk van speciális bónuszokat is kaphatunk. Bár az egész véletlenszerű, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt. Egy főellenségnél sosem lehetünk biztosak a csata végkimenetelében, hiszen ha szerencsénk van 4-5 limit breakkel realatíve könnyedén kivégezhetjük, de ha pechesek vagyunk bizony szívhatjuk a fogunkat a töltő képernyőt bámulva. A DMW utolsó használatát a játékban azt hiszem sosem fogjátok elfelejteni, annyira megindító dolgok történnek akkor. A harcrendszer változása érintette a játék szabadságát is, mivel az elődtől ellentétben, most nem vándorolhatunk szabadon egy hatalmas világtérképen, hogy városokba térjünk be, és küldetések után kutassunk. Erre a bizonyos kutatásra amúgy sincs szükség, mivel a Savepoint-on állva a menüből bármikor kiválaszthatjuk melyik missiont akarjuk csinálni. Ezekből rengeteg van, bár mindegyikben az a feladat, hogy egy helyszínt tisztítsunk meg az ellenségtől. Érdemes minél többet megcsinálni belőlük, mert kiváló lehetőséget adnak a tápolásra, amire szükség van ha nem bírunk egy boss-szal.
A megcsappantott szerepjáték elemekért cserébe kapunk egy remekül megírt, érzelemdús történetet, mely mint ahogy ezt már megszokhattuk, elsőre valószínüleg nem lesz teljesen érthető. Nem szeretnék semmit lelőni sztoriból, annyit elárulok, hogy egyedülálló, megindító történetnek lehetünk részesei barátságról, becsületről, árulásról. Biztos nagyon csöpögősnek, szenzációhajhásznak tűnik amit most írtam, de nagy hatással volt rám az egész. Higyjétek el, nem mindennapi a cucc. Aki nem játszott a FF7-tel, annak bizonyára jóval több sötét folt lesz a történetben, ami esetleg az élvezhetőség rovására is megy, így ajánlom, hogy legalább a wikipedián nézzetek utána, mi micsoda ebben a világban. Mako energia, Shinra, Soldier, matéria, Jenova, Lifestream, Limit Break, Summon csak töredéke annak, ami visszaköszön a legendás elődből, és amivel nem árt tisztában lenni.
A történet főszereplője Zack Fair, egy második osztályú Soldier, akinek minden álma, hogy hős lehessen, és természetesen, hogy elérje az első osztályú rangot. Ő bizonyára nem ismeretlen a rajongóknak, hiszen annak ellenére, hogy a FF7-ben csak perceket kapott (néhány átvezető jelenetben) nagy hatással volt a történet alakulásában. A játék mellett pár képkocka erejéig felbukkant az Advent Childrenben, és készült róla egy fél órás anime film is, Last Order címen. Most viszont az egész játékot neki szentelték a fejlesztők, és talán nem is találhattak volna nála jobb karaktert. Mindenképpen meg kell említenem a többi főszereplőt. Angeal Hewley (első osztályú Soldier, Zack mentora és barátja), Genesis (első osztályú Soldier), Sepiroth (sokak kedvence, szintén első osztályú Soldier), Aerith (egy lány, akivel Zack szoros kapcsolatot alakít ki), mind fantasztikus és nagyon fontos karakterek a játékban. Nem olyan sekélyes karakterek mint nagyon sok mai játék hősei, és épp emiatt ragadja magával az embert a játék. Külön köszönet a Squarenek, hogy jól választotta meg a szinkronhangokat (mondjuk ez a japán játékoknál alap, legalábbis amikkel eddig én találkoztam azoknál sosem volt probléma). A hangok nagyon fontosak számomra egy játékban, örülök, hogy ebben sem kellett csalódnom. Apropó hangok. A zene nagyon ismerősen csenghet a rajongóknak, lévén a legtöbb zene benne van az FF7-ben, az Advent Childrenben és a Last Orderben. Igaz a zenéért felelős személy (akit legszívesebben egyszerűen csak zseninek hívnék), Takeharu Ishimoto kicsit változatott rajtuk, de ez csak javára vált. Természetesen az ismerős dallamokon kívül új szerzeményket is hallhatunk. Nobou Uematsu (az eredeti zenék megkomponálója) sem csinálhatta volna jobban. Ha a grafikát vesszük szemügyre konstatálhatjuk, hogy ez egy fantasztikusan kinéző PSP-s játék, ami kihasználja a konzolban rejlő lehetőségeket.
Angeal, Genesis és Sepiroth harca - nem spoiler :)
Amikre nem tudok megfelelő pozitív jelzőt találni, azok az átvezető videók. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy PSP-s játékban ilyen kaliberű videók vannak. Aki látta az Advent Children című animációs filmet, az tudja mire kell készülnie, mert ahhoz hasonlatos minőséget várhat itt is. És nem pár másodperces videókról van szó, hanem több perc hosszúságúakról. Higgyétek el, hatalmas élmény egy PSP-s játékban ilyet látni, főleg úgy, hogy más platformon is ritka ez a minőség. Emellett vannak a játék motorjával készített átvezetők, melyek csak grafikájukban maradnak el a CG videóktól, hangulatukban, minőségükben nem. Ez utóbbiakban csak az zavaró, hogy nem lehet átugrani őket, így ha egy főellenségnek többször kell neki ugranunk, mindig meg kell néznünk az 5-6 perces átvezető jeleneteket.
Bár ez a bejegyzés nem tesztnek indult, de nem tudom megállni, hogy ne értékeljem a Square Enix művét. (A kötekedőknek előre szólok, hogy mint minden értékelés, ez is szubjektív.)
Ami jó: zseniális történet, remek karakterek, profi megvalósítás
És ami nem: nem lehet átugrani az átvezető jeleneteket.
Grafika: az egyik legszebb PSP-s játék, Blizzard minőségű CG videókkal. (10)
Hang: ismerős zenék új köntösben, változatlanul kiváló minőségben. (10)
Játszhatóság: Bár kicsit furcsa lehet a harcrendszer, könnyen bele lehet tanulni, a DMW nagyon ötletes. (10)
Élettartam: Több mint 20 óra játékidő. És a mellékküldetéseknek még csak 10-20 % -át csináltam meg. (10)
Összességében azt mondhatom, hogy számomra ez a tökéletes játék, 100 %-ot érdemel. De mivel teljesen tökéletes játék nem létezik (ld. GTA 4 mizéria), csak 99 %-ot adok rá, lévén az el nem nyomható videók a sokadik alkalomra idegesítővé válhatnak.
