Emlékszem, amikor 12 éves voltam, és éppen technika órán ücsörögtem az általános iskolában. Elgondolkodtam azon, hogy milyen idegesítő, hogy alig értek angolul. Belegondoltam mindenbe, többek között abba, hogy egy új nyelvvel egyben egy új világ is megnyílna előttem. Figyelembe véve, hogy akkor még utáltam tanulni, az eszembe se jutott, hogy én majd önként elkezdem az angol ismeretekkel tömni magam. Egészen egy végzetes testnevelés-óráig, ahol egy focimeccs alatt úgy megsérült a bal kezem, hogy eltört...
Akkor rájöttem, hogy nem tudok játszani billentyűzeten. Viszont szerencsémre a PC Guruban éppen a Fallout első része volt a teljes játék, és -figyelembe véve, hogy csak az egeret kell használni hozzá- gondoltam, hogy teszek egy próbát vele. Eredmény? Az, hogy iszonyatosan tetszett. Pedig irtóztam a szerepjátékoktól, főleg az olyanoktól, amik tele vannak párbeszéddel. Mondhatnám, hogy tipikus FPS fan kölyök voltam, aki a nap nagyobb részében inkább Doom, vagy Duke Nukem 3D-vel ütötte el az idejét, mert az ész nélküli lövöldén kívül mást nem tudtam elképzelni játékként. Azonban a stratégiát is szerettem valamennyire, főleg az X-com részeket. Az X-com egy körökre osztott zseniális játék, és figyelembe véve, hogy a Falloutban is hasonlóan működött a harcrendszer, ezért tudtam vonatkoztatni valahová. Talán ez is segített.
A szépsége az egésznek a játék komplexitása volt. Ellentétben sok másikkal, ahol csak egy-két választás van, és lineárisak, itt ezerféleképpen megoldhatsz mindent. Ezt halálosan komolyan mondom, ahányszor végigjátszottam, annyiszor találtam benne valami új módszert, amit azelőtt nem használtam. Figyelembe véve, hogy akkor még szegényes angol szótáram volt, ezért csak néhány szót vagy mondatot értettem. A módszer, amiért tudtam, hogy valami jó -e, vagy rossz, azt mindössze annak köszönhettem, hogy a jó vagy kedves válasznál nem lőttek szitává (illetve az empátia perknek, ami kijelezte, hogy mi a sértő és mi a kedves válasz). Aztán kérdezgettem embereket, hogy mi-micsoda, na meg segített azért a szótár is. Mire a kaland végére értem, rájöttem, hogy nekem van tehetségem ehhez a nyelvhez. És arra is, hogy a Fallout minden idők egyik legjobb játéka, a mai napig.
Aztán olvastam egy tesztet, szintén a PC Guruban, a Fallout 2-ről. Akkor még frissen jelent meg, és leesett tőle az állam. Sokkal hosszabbnak és kalandosabbnak tűnt az első résznél, és tudtam, hogy ezt is össze kell majd szednem. Ez is teljes játék lett némi idő után, és szabályosan beleszerettem. A suliban mindenki gúnyolt érte, hogy mekkora PC és játék fan lettem, ahelyett, hogy mással foglalkoznék. De a legjobban az tetszett, hogy ez főleg olyanok szájából jött, akik már 13 évesen vedelték az alkoholt, és rászoktak a cigire is, a mindennapos bandázásról már nem is mesélve. Ez volt az egyik olyan pillanat, amikor tudtam, hogy az én utam és az övéjük bizony nagyon messze áll egymástól.
Visszatérve a Fallout 2-re... én szabályosan beleszerettem. Viszont az angolom tőle simán felment középszintre, anélkül, hogy én a suliban valaha is tanultam volna azt a nyelvet. Ugyanis valójában német csoportban voltam, de amikor kómás fejjel a tanárnő német kérdéseire angolul válaszoltam, akkor sejtettem, hogy középsuliban majd jobb lesz, ha az angolra megyek át.
Oké, szóval röviden: ha a Fallout nincs, akkor valószínűleg sokkal később tanultam csak volna meg ezt a csodás nyelvet. És nálam itt bukik meg az az elmélet, hogy a videojátékok semmire se jók, és agresszívvá tesznek, stb. Ugyanis én ténylegesen tanultam belőlük valamit. És ez igazából nem csak magára a nyelvtudásra érvényes, de az egész Fallout világnak nagyon komoly sztorija van, erős morális kérdésekkel, ami tele van tanulsággal. Szóval, ellentétben az engem gúnyoló sulis nagyokosokkal, akiknek a fele már 16 évesen szalagmunkásként dolgozott (vagy a börtönben ült), én úgy vélem, hogy nekem nagyon is jót tett a sok videojáték ^^
