A legegyszerűbb lenne ezt az oldalt az internetről "lesett" adatokkal teletömni, ez bárkinek menne. Ezért megpróbállak téged, kedves olvasó megkímélni a számok halmazától, a rengeteg idegen névtől, és kimondhatatlan kifejezéstől.
Megpróbálom inkább saját kútfőmből meríteni a mondanivalóm, és személyes élményekkel-tapasztalatokkal megtölteni ezt a postot. Ez nem a pr0k napja...

Az első találkozás...

Tisztán emlékszem, mikor egy hosszabb budapesti tartózkodásom alkalmával, reggel munkába menet a West End egyik boltja előtt megpillantottam egy életnagyságú csuklyás sötét alakot. Második pillantásra felsejlettek a csuklya mögötti koponya vonásai, a gonosz szemgödrök mélyén sátáni fények villództak.
Ilyedten megtorpantam, lassan eljutott a tudatomig, hogy egy karton reklámot látok, ami vészjóslóan hirdette: Megjelent a Diablo 2!



Azonnal berohantam a boltba, átverekedtem magam a takarítónőn, és felráztam a kávéját szürcsölgető álmos, még jóval a munkakezdés előtt álló eladót, majd rögtön a lényegre tértem:
"...azonnal adj egy Diablo 2-t!" Eleinte nem nagyon akart kötélnek állni, mondván hogy még zárva vannak, de végül sikerült egy családi pepperónis pizzával megvesztegetnem, és előhúzott a bontatlan kartonból egy cd tokot, benne az áhított játékkal.
Első reakcióm a határtalan öröm volt, majd rögtön utána reestem a 16e (!) forintos árat látva. Mindegy, több is veszett Mohácsnál, meg ilyenek, - megvettem a lemezt.
Úristen! Három CD? Pentium 3-as gép? Na ne már!
Szerencsére az eladó srác megnyugtatott, hogy elmegy a játék P2-n is, ha nem Celeron. Huh!
Kő a szívemről le, majd két hét körömrágás, amíg lejárt a megbízatásom, és hazatérhettem Miskolcra. Nem tudom hogyan tudtam megállni, de amíg haza nem értem, nem bontottam ki a lemezt celofán tokjából. (a cigiről való leszokás ehhez képest bakfitty)
Otthon gyors csók a szülőknek, majd "ott vannak az ajándékok, nézzétek meg" címszóval vákuum a számítógére. Ünnepélyes celofán vágás, majd szájtátás, és hosszas (kb két óra) kézikönyv böngészés. Remegő kézzel helyeztem a telepítőlemezt a cd tálcára, majd miután kigyönyörködtem magam az Install Diablo II. feliratban, félve rákattintottam.
Elindult a telepítő, hurrá-nem túl rövid idő múlva már a gépemen volt a játék, természetesen full install. Ez már az én idegeimnek is sok volt, így rágyújtottam egy cigire, és felnyitottam egy nyugtató Borsodi Sört. Duplakatt az ikonra, egy kis fűrészelés a CD-ROM-ban, majd túlvilági mennydörgés közepette lassan kibontakozott a Blizzard égszínkék logója...



Út a sötét függőséghez...

Folytassuk ott ahol abbahagytam, szóval kibontakozott a zafírkék Blizzard logó, és nem bírtam tovább, kattintottam. Máris egy táborban találtam magam, ahol mintha apró alakok állnának a tűz körül...még egy klikk, és máris ott tornyosultak előttem kemény 15col magasságban leendő hőseim várva, hogy melyiküket választom társamul kalandjaim során. Mivel a Diablo I. -ben is a harcos volt a kedvenc karakterem, ezért a paladint választottam. Legnagyobb meglepetésemre a lovag előlép, majd kardjára támaszkodva féltérdre ereszkedik. -Én vagyok a király, nem is kérdés!-

Végigpróbálgattam a többi karaktert is, és lám, mind bemutatja tudományát: a barbár üvölt, a varázslónő ívet húz, az amazom suhint lándzsájával, a nekromanta pedig zöldes chemotox felhőbe burkolózik. Az sem elhanyagolható, hogy mindjárt nem három, hanem öt karakterből gazdálkodhatok, ez aztán a dőzs.
Persze végül mégis a paladint választom, mégiscsak lovag vagyok!

Nevet adok a lovagomnak, aki nem más mint Warnen(!)Kharatus, a Viz Jun-i gárdisták parancsnokának, Akribnak fia, a démonok támadásának egyik túlélője.
(naná hogy van saját Diablo könyvem, dehát kinek nincs...? )
Ámulattal végignézem a hibátlan intrót, szembekerülök egykori hősöm, Zann árulásával, illetve gyengeségével, hisz az egykori démonirtó mágus-harcosom engedett a vörös lélekkő csábításának, és inmár sötét vándorként borítja lángba a fenti világot. Megvetően végighallgatom a morfinista rab mámoros meséjét, és próbálok az arkangyal csukjája mögé látni, -hangja túl nyájas, mégis gonoszságot sejtek mögötte.

ja, nem na. Ő.

Harcra fel!

Induljon hát a játék, már így is megittam egy egész doboz sört, és még sehol nem vagyok!
Ismét egy tábor közepén állok, és...azta! Az egyik NPC odajön(!)hozzám, és megszólít! Beszédbe elegyedek vele, és megindul az áradat, amit visszafogni lehetetlen, ezért inkább úszok vele. A táborban jönnek-mennek az emberek, a földön tyúkok rohangálnak tollukat hullajtva, hogy elkerüljék a csizmás lépteket. Gyönyörű az egész, hisz ne felejtsük el, hogy csak a Diablo I.-hez viszonyíthatok, és a játékok kinézete nagyon sokat fejlődött hat év alatt. A külömböző karakterpanelek sokkal egyszerűbben áttekinthetők, és szebbek, a vásárlás pedig élmény, amit rengeteg gomb segít, és végre látjuk azt is, hogy mit veszünk meg. Miután kibeszélgettem magam irány a vadon, ahol az elbukottak, és zombik régi ismerősükként üdvözölnek. A harcrendszer jóval fejlettebb, végre látom az ellenfél HP-jait, és hogy milyen képességei vannak. AZ eldobott tárgyakat az alt lenyomásával könnyen megtalálom, és az inventorym is sokkal nagyobb.

Egyik újítás a másik után

Szintlépés - hoppá - nemcsak erőt, ügyességet, stb. tápolhatok, hanem vannak választható skilljeim, amik a játék talán legfontosabb újításai. Segítségükkel többszörösére növelhetem sebzésem, védelmem, és még tucatnyi lehetőségem van karakterem tuningolására. A legjobb, hogy minden karakter más és más tulajdonságokkal ruházható fel, így a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen.
A harc a föld alatt folytatódik, majd katakombákban, és sírboltokban. Egyre erősebb ellenfelek, újabb páncélok, és fegyverek.

Küldetés küldetés után, ámulatból ámulatba, társat kapok magam mellé, aki az oldalamon harcol, majd vissza a jó öreg Tristramba, ahol régi ismerősömmel, Deckard Cainnel találkozok. A történet bonyolódik, egyre több sötét titokra derül fény, és megkezdődik a versenyfutás az idővel: utólérni, és elpusztítani a sötét vándort, mielőtt Diablo visszaszerzi pokolbéli hatalmát. Végül a katakombák mélyén találkozok a főellenséggel Andairellel, és....
...és újrakezdem a játékot, mert össze-vissza fejlesztett karakteremnek esélye sincs a mérget fújó pókasszonnyal szemben.
Második nekifutás, és itt említeném meg a Diablo II. még néhány egyedi jellemzőjét: mentésre csak úgy van mód, ha ki is lépünk a játékból-viszont ilyenkor a már megtisztított pályák újra benépesülnek-de a már megölt ellenfelek újbóli megöléséért nem kapunk látványos tapasztalati pontokat.
Miután másodszorra nagy nehezen megöltem Andarielt, egy pillanatra elbizonytalanodtam: ennyi?...de...hová tűnt Démon hill alias Diablo?

Warriw ismét megnyugtatott: relax Warnen, Diablo nem vész el csak átalakul, pattanj hát tevére, és irány Lut Gholein, a két tenger: a homok, és a víz tengerének határán.



A kaland folytatódik tovább

A Diablo II.-ben négy világon kell átküzdeni magunkat, erdő, sivatag, dzsungel, végül a pokol sötét bugyrai, ahol végre szemtől szembe találkozunk az ősi ellennel. Utunk során a történet lassan kikerekedik, tragikus emberi sorsoknak, kultúrák hanyatlásának lehetünk tanúi, néha résztvevői. Folyamatosan fejlődik felszerelésünk, és tudásunk, ha ügyesek voltunk a sztori végére nincs démon aki ne csurgatna zöldes szmutyit maga alá, ha meglát minket.

Végül legyőztük a fő-főgonoszt, kényelmesen hátradőlhetünk, de valami hiányérzetünk van, mintha valami kimaradt volna. Vagy valaki?

Az epilógus nézése során gúnyos mosolyunk lassan az arcunkra fagy, szemeink megtelnek kétségbeeséssel, és haraggal, majd letörjük székünk karfáját, sőt! Le is törjük, és azzal fenyegetőzünk a mostanra már elég homályos monitor felé: "...Baal te aljas féreg! Tudtam hogy te vagy az te csiramagazin! Csak akadjak rád, majd jól lekardozlak te dög!..."

Baal pedig röhögve távozik a szíről pókjai kíséretében, egy kiegészítő közeli megjelenését sejtetve...

Lefejezése következik...

A következő egy év természetesen aktív Diablózással telt, internet, és egyéb tapasztalatok híján csak magamra számíthattam, ezért természetesen sorra csesztem el a karaktereimet, míg végül sikerült egy olyan palát "építenem" akivel már szórakozás is(!) volt a játék, és nem csak olyan szavak áradata, ami súlyos warnokat hagy maga után. Kósza hírek innen onnan, hogy jön majd egy nagyobb javítás, ami orvosolja a tengernyi bugot, aztán síri csönd....végül pedig a nagy hír, hogy bezony jön a kiegészítő, és egyben a történet folytatása. Ezzzazz!!! A Lord of Destruction megjelenésekor alaposan le voltam égve, így föláldoztam magam, és két hónapig nem töltöttem föl a mobilom, hogy megvehessem. Lúzer vagyok? A' hát!

Nosztalgikus érzés volt kézhez kapnom a kiegészítőt, újabb para, - vajon fog futni? "Persze hogy fog, nyugi...". Rohanás haza, rutinszerű telepítés, és exe. Megbámultam az új kezdő oldalt, hoppá micsoda meglepetés, két új karakter? Jó - jó ezt majd később, lássuk a medvét, illetve pókot, vagy mit...



Szájtátva játszás

Hamarosan rájöttem, hogy nemcsak a két új karakter megjelenése volt az újdonság a kiegészítőben. A foglalatos tárgyak megjelenése sokkolóan hatott rám, könnyeimmel küszködve bámultam az új socket itemeket. Drágakövek és rúnák, amik csomó plussz dolgot adnak, én vagyok a legmenőbb, a fallenek még a látványomtól is széjjelszana rohannak. Hát nem így lett. Sokkal nehezebb volt átverekednem magam a szörnyeken, de azért tetszett, és csak socket dolgokkal aggattam tele Warnen paladint. Az akkori munkahelyemen ment az élménybeszámoló, hogy mennyire raj a kiegészítő, és hogy de hülyék vagytok, ha nem veszitek meg. Egyik kollégámnak már volt akkoriban internete, és olvasott valami olyasmit valahol, hogy vannak valamilyen "receptek" a socket tárgyakra?

Mi? Én meg csak úgy hajingálom az értékes dolgokat szerteszét? Másnap egy gyönyörű DonPepés (foá ) szalvétán boldog tulajdonosa lettem kb egy tucatnyi rúnaszónak. Hát most mondjam? Amikor megalkottam első tir-el gladiusomat, az volt életem negyedik legszebb napja! Mostmár minden a helyén, mehet a játék. Szinte egy nap alatt felértem Diablóhoz, és lenyomtam, mint a bélyeget. Visszatérve kedvenc angyalkámhoz várt rám egy szép piros teleport? Na mi van? Otthagytam Tristramban a kulcsom? Nemnem, ez valami Harrogath-ba visz. Átléptem rajta, és ott találtam magam a barbárok falujában, a hó hangulatosan hullott, és a zene...nagyon tetszett az összkép. Odaléptem a legközelebbi NPC-hez, de nem tudtam beszélni vele, mert valami CheAttila nevű helybélivel foglalkozott éppen...XD

Körülnéztem, aztán usgyi! Pályáról pályára ámulat, mint aki most lát ilyet először. Körülbelül hatszor mentem végig minden pályán, vagy amíg meg nem untam. Közeledett a vége, és már alig vártam, hogy csókot nyomhassak Baal homlokára, amiért úgy átcseszett egy éve. Nem mondom, jó nehézre sikerült. Mindegy, a Baal elleni harc igazi unikum volt, egy adrenalinbomba, amitől izzadt az egér a kezem alatt, és akkor is ittam, amikor nem kellett...végül betérdelt a piszok, és végignézhettem, amint Tyrael széttöri a világkövet. Nem tudom miért vártam még valamit, de a falubéliekkel való dumcsi után a játék véget ért, jöhetett a következő nehézségi szint. Kicsit csalódott voltam, megint úgy fejezte be a Blizzard, hogy hatalmas lyuk tátong az oldalamon.



Meddig várjunk?

A D2 LoD "beteljesülése" óta eltelt hét év. Ez még Tibetben is sok, nem még Harrogatban. Jöhetne már a folytatás, valami új, valami más, ami nem 3D, és nem is MMO. Néhány éve már nekem is van internetem, és belekóstoltam a Battle.Net világába. Nagyon megtetszett, azóta csak multiban nyomom, és bár sokat tanultam, mégsem lettem pr0. Nem is akarok az lenni, elvenné a Diablo érzést, amit annyira szeretek. Jöhetne már a folytatás, amitől mindenki nagyon sokat vár, csak aztán nehogy csalódjunk - bár amennyire népszerű a Diablo, szerintem kevés olyan ember lesz, akinek nem fog tetszeni. Bánom is én, legyen fizetős, legfeljebb néhány százezer példánnyal kevesebb fogy majd belőle. Jóvan, nem kell a WoW-al masszírozni, tudom én is...

Ez hát az én történetem a Diablo 2-vel, talán egyesek megértik miért szeretem annyira, hogy még veszekedni is hajlandó vagyok miatta...

c. Warnen 2006-2008 Special Thanks: CheAttila & Oscee