Pedig olyan jó itt. Bár már ezelőtt pár évvel megmondták, hogy ha nem tetszik el lehet innen menni, mi mégis maradtunk, dacolva mindennel, és mindenkivel,szívesen adóztuk le több mint a fele fizetésünket, (bárcsak többet adhattunk volna) és szívesen tartottunk el fejenként több tucat ingyenélőt, (bárcsak többet eltarthattunk volna - magunktól ). Hosszú évekig keményen dolgoztam azért, hogy elismerjék a képességeimet - jó nem vagyok egy nagy szám, de azért csak lettem valaki. Lett egy jól megbecsült, úgymond "nyugdíjas" állásom, és tudom, hogy a "csoportvezető szakács" nem egy nagy poszt, egy városi kórház élelmezési osztályán, de azért nekem elég - lett volna. Sajnos a fizetésem évek múlva is csak arra volt elég, hogy éhen haljak, illetve két éve már arra se. Persze tudom én, hogy az átlagkereset mennyi, és igenis, meg lehet élni a minimálbértől csak egy hangyafsszal többől is, csak már valaki megmutatná hogy.
Most ne menjünk bele abba, hogy mennyi esélye van ma Magyarországon egy fiatal párnak a családalapításra, mert nem akarom untatni a rendszeres olvasó politikus ismerőseimet holmi lakásvásárlási, és gyermekvállalási gondokkal.
Tehát váltanom kellett, akár tetszett, akár nem. Lakáshitel, óvoda, a Ferrárim teljesítményadója...szóval sok volt. Mi lehet tenni irány a maszek vendéglátás több munka, de több pénz is. Eleinte szép is volt minden, de aztán jött válság bácsi, és ugye nem kell bemutatom a raplijait. Meg azon maszekok rapliját sem, akiknek forgalomkiesést hozott a recesszió. "...szrok vagytok, miattatok nincs forgalom...létszámcsökkentés....bércsökkentés....kiskönyv " - és lám, már aránylag megbecsült közalkalmazottból mindjárt rabszolga is lettél. Aztán persze megszűnt ez a cég is, a balfsz irányításnak köszönhetően. Utoljára még azért az olasz tulajdonos elhordta a kollégáimat (én táppénzen voltam gyomorfekéllyel) minden tolvajnak, és kifejezte azon reményét, hogy soha többet nem lesz egyikünknek sem munkahelye - szegény.
Így álltak a dolgok, mialatt megszületett bennünk az elhatározás, és elkezdtük előkészíteni a külföldre költözésünket. Időközben a feleségemet is kirúgták, - ill. bocs szívem - felmondott, mielőtt megszűnt a munkahelye. Így aztán ketten léptünk a tettek mezejére, és elhatároztuk, hogy külföldön próbálunk meg szerencsét próbálni. Hogy miért éppen Anglia? Csak. A németeket annyira nem csípjük, az USA-ra esélyünk sincs, Kanadába meg nem engednek be, mert nem vagyunk... hagyjuk. Az ügyintézés? Rémálom! Nem egyszerű ám innen elszabadulni. Nem, nem engednek könnyen, habár el lehet menni - nem értem... Az elmúlt két hónapban úgy belegabajodtunk a bürokrácia hálójába, hogy még most is benne fetrengünk, és csak most tudatosul bennünk, hogy VALÓJÁBAN mekkora szrban is vagyunk itthon.
Egyvalami azért feltűnt. Bár volt néhány "...ugyanmán' minek mentek, asziszitek ott jobb lesz - majd haza pattantok tik is..." típusú építő jellegű vélemény, én jóval több ilyen bölcseletre számítottam. A többség azonban az "...igazatok van, innen menni is kell..." kezdetű jóval megértőbb, és intelligensebb kezdetű dalt fütyülte...
