Például a pókoktól is félek. Igen, még a legkisebbektől is. Emlékszem, gyermekkoromban a kertünk végében - még családi házban laktunk - volt egy sárgaribizli bokor. Nem lehettem több három évesnél, és mint minden gyerek, minent meg akartam kóstolni. Ráadásul ezt még szabad is volt legelni, persze így már nem volt olyan érdekes, az apám csikkjeit sokkal érdekesebb volt kilopkodni a hamusból, és elmajszolni, mint engedéllyel szedni a ribizlit. Nincs sok emlékem arról, hogy mikor, és hogyan, lényeg az, hogy egyszer amikor hátramentem a kertben, a ribizlibokor közepén egy hatalmas keresztespók tanyázott a hálójában. Félelmetes volt, emlékszem az érzésre, még most is borzongok tőle. Nagyon megijedtem, és mérges is voltam, mert nem fértem hozzá az áhított csemegéhez. Végül felkaptam egy nagy követ a földről, és a háló közepébe hajítottam. A pók leesett a földre, és biztosan csak véletlenül, de épp felém kezdett mászni. Sikítva rohantam anyámhoz, aki felkapott, és én hosszú ideig csak bújtam belé, nem sírtam, de remegtem, és nem akartam elmondani, mi történt - ezt már báttyám mesélte később, az én utolsó emlékem az, hogy a pók felém mászik.

Azóta rettegek minden nyolclábútól, legyen az ártalmatlan kaszáspók, vagy picike, más fajtából való. Hiába tudom, hogy a hazai pókállomány emberre ártalmatlan, és még a legnagyobb, és hazai viszonylatban legerősebb mérgű pók csípése is csak enyhe bőrirritációt okoz, én félek tőlük.. Minndegyiktől. Van azomban egy félelem, ami számomra a legnagyobb félelmem, még a nevetségesnek mondható arachofóbiám is csak semmiség hozzá képest. De erről majd máskor.