Gearbox. Ismerősen cseng ez a név? Jó, váltómű, de ha utána tesszük a bűvös „Software” szócskát? Ugye, máris új értelmet nyer! Ha kicsit mélyebbre nyúlunk memóriánkba, rájöhetünk, hogy mostanában a Borderlands és a legújabb Aliens játékok kapcsán lehet róluk hallani. Legutóbbi kiadott produktumuk a Brothers in Arms: Hell’s Highway volt, mely bár megosztotta a nagyközönséget, minősége azért nem árnyékolja be a Texasi csapat eddigi munkáját. Csak hogy képbe legyünk: nekik köszönhetjük többek között az Opposing Force és Blue Shift nevű Half-life kiegészítőket, valamint aktív közreműködésüket a sokak által istenített HALO-ban. De most kanyarodjunk vissza az előbb említett Bia trilógiához, mert most bizony e taktikai-FPS sorozatnak az első része fekszik boncasztalomon. Na, de minek is szaporítom a szót, hosszú az út a 30-as magaslatig.
„Hitler, vigyázz!
Jövünk!”
1944. június 6.
A történelem legnagyobb inváziója már csak órák kérdése. A grandiózus hadműveletben kulcsszerepet kapnak az ejtőernyősök, akik közül sokuknak ez lesz az első éles bevetése, de nem kell őket félteni, ugyanis ők Amerika legjobb katonái! Franciaország fölé érve gépeiket a Német légvédelem üdvözli, melynek köszönhetően a többnyire zöldfülű pilóták megzavarodnak és felbomlik az alakzat. Kapkodás és pánik lesz úrrá a gépeken...
...és nincs ez máshogy a 101. hadosztály 502. ezredének egyik C-47-esén, ami a mi esetünkben azért fontos, mert rajta utazik Matthew Baker őrmester és szakasza. Repülőjüket telibe találja egy flak, az ugrást mégsem engedélyezik, várni kell a zöld lámpára. A fedélzeten elszabadulnak az indulatok, mindenki ordít, hogy tűnjenek innen, de a rangidős tiszt nem enged: amíg nem kapják meg a jelet, addig maradnak, és Bakernek az a hálátlan feladat jut, hogy társai elől elállja a kijáratot. Kitekintve az ejtőernyők fehér tömegére és a lent villódzó fényekre csak ennyi jut eszébe: „Sosem kértem, hogy szakaszvezető lehessek”. Hirtelen még egy találatot kap a gép, és Matt kizuhan a sötét mélységbe...
Valahogy így kezdődik Matthew Baker őrmester háborúja, és gondolom kitaláltátok, hogy végül is szerencsésen földet ért, bár... na, de itt inkább be is fejezem történet taglalását, hátha van olyan, aki kíváncsi az alakulására. És bizony, mondhatom hogy történet, ugyanis végre sikerült összetalálkoznom egy olyan háborús FPS-el, aminek komolyabb sztorija van. Az alapszituáció olyan, mint a valóságban: egy csapat férfi egymásra utalva a háború poklában. A különbség talán csak annyi a mi esetünkben, hogy itt végre a katonáknak különböző személyiségük van, kapcsolatban állnak egymással, röviden emberek, nem ágyútöltelékek. Gyakran jeleneteket is rendeznek egymással, kedvencem, mikor egy pajtát akarnak fellobbantani egy bazookával, de az első lövés nem talál, és a két kezelő enyhe pánikba esik, és szidják egymást, ezzel sarkallva a másikat jobb teljesítményre.
A központi karakter természetesen Baker, aki minden küldetés előtt egy kis monológot tart, amiben megismerhetjük érzéseit, gondolatait bajtársairól, a múltját és jelenét. A történetnek van még egy érdekes eleme: Baker .45-ös Coltja, melyet még az apjától kapott. Hogy ez miért lényeges? A játékból megtudhatjátok.
Itt kötelező megemlíteni azt a tényt, hogy a játék azon felül, hogy nagyon emberközeli, valami félelmetesen hiteles. Az összes esemény, melyben mi is ki vesszük részünket, nem „valahogy úgy” kerül elénk, mint sok más programban, hanem „pontosan úgy, csak kisebb változtatásokkal”. Magyarán például a helyszínek az esetek többségében hitelesen rekonstruálva lettek korabeli térképek, fotók és helyszíni látogatások alapján és rengeteg esemény szinte percre pontosan úgy történt meg, ahogyan játékban is végre kell hajtanunk. Ráadásul aki mindezt nem hiszi el, annak utána sem kell járnia, ugyanis a felhasznált dokumentumok többsége felnyitható tartalomként a játékba lett pakolva, hogy két bevetés között egy kicsit okosodjunk is.
„Egy falka testvérek”
Most, hogy rá kell térnem magára a játékmenetre, kicsit zavarban vagyok, mihez is hasonlítsam. Ugyanis a Bia e téren elég különleges. A legjobban úgy tudom leírni, hogy képzeljük el a Call of duty-t, vegyük ki belőle a katonák egy komoly hányadát, és koncentráljunk csak Normandiára. Bár aki az előbb említett játékhoz hasonló pörgésre vágyik, annak csalódást kell okoznom. Először is, jóval kevesebb az ellenség, és látványos, epikus elemek sem fordulnak elő, mert ugye kötnek a történelmi tények. A harc is egészen más. A fegyverarzenál azért elég komolynak mondható, de nem a szimpátia, hanem a szükség fog sok esetben dönteni a választásnál, ugyanis a lőszerkészlet csupán pár tárnyit tesz ki. A célzás szintén komplikált, sőt, kifejezetten nehéz, 100 méterről a német fedezék mögül kikandikáló fejét alig lehet pontosan telibe kapni (kivéve talán a távcsöves puskával). Akkor viszont mi a megoldás?
A csapatmunka. Ha tetszik, ha nem, kénytelenek leszünk taktikázni a győzelemért, de nem kell megrémülni, az ilyen téren kisebb talentummal rendelkező is ki fogja tanulni a rendszert gyorsan.
Többnyire két csapatot van lehetőségünk irányítani, mely közül az egyik pár esetben páncélos. Irányításuk rettenetesen egyszerű: a jobb gomb nyomva tartásával lehet az aktuális csoportnak célt adni üres helyre vagy ellenség felé mutatással. Minden alapja a zárótűz. Míg az egyik szakasz védett helyen tüzet nyit a kiszemelt ellenségekre, addig a másik (akikkel együtt nekünk is tartani kell) oldalba kerüli őket kihasználva a németek szorongatott helyzetét. Ha ez megvan, akkor bizony már csak egyszerűen hátba/oldalba kell puffantani a Krautokat, és haladhatunk is tovább. Mindebben a segítségünkre van az úgynevezett „suppression indicator”. Ez egy kis piros kör, mely az ellenség fölött jelenik meg. Szerepét tekintve arra jó, hogy a másik fél állapotát vizualizálja, vagyis hogy mennyire hatásos a zárótűz. Ha heves golyózáport kapnak, akkor a piros rész csökkenni kezd, és mikor elfogy, akkor a németek teljesen „le vannak szorítva”, vagyis nem merik kidugni a fejüket, megkockáztatva azt, hogy egy golyó lekapja azt. Persze a tűznek folyamatosnak kell lenni, mert ha úgy érzik, nincs veszély, újra ők is teljes erejükkel küzdenek tovább.
Feladatunk csapatvezetőként, hogy embereinket megkímélve minél hamarabb észrevegyük a legjobb fedezékeket, mérlegeljük a helyzetet és iktassuk ki az ellenállást. De ez sok esetben nem egyszerű, főleg mikor géppuska vagy aknavető lőtt be minket vagy éppen védekeznünk kell. Ilyen helyzetekből akad annyi, hogy a játék ne fulladjon unalomba, de néha nem épp a legjobban sül el a dolog...
„A jó égbe már! Hol
van az a ***** géppuska?!”
Viszont most vágás és témaváltás, ugyanis ahogy az összegzésből láthatjátok, a mostani alanyom sem tökéletes.
A legfőbb probléma bizony az egyik legfontosabb résszel, vagyis a taktikával van. Ugyanis a korábban felsorolt parancsok bár tökéletesek a legtöbb szituációban (bekerítésnél), amikor kicsit más a feladatunk – pl. aknavető kiiktatása – ez elég szegényesnek fog hatni. Néha pedig rettenetesen jól jött volna egy füstgránát, géppuskás egység elhelyezése vagy tüzérségi/légi támogatás. Ezek helyett kapunk egy „roham” parancsot, ami rettenetesen kockázatos és egy úgynevezett taktikai nézetet, mely a kamera korlátozottsága miatt sokszor értelmetlen (csak egységekre lehet irányítani, a köztes terület megfigyelése nehézkes). Pár extra lehetőséggel egy kis változatosságot is csempészhettek volna a játékba, arról nem is beszélve, hogy a dolgunkat is megkönnyíthették volna. Főleg egy pont volt, ahol emiatt a kihagyott ziccer miatt szívtam a fogamat. Azt a feladatot kaptam, hogy foglaljak el egy raktárt. A gondok a kapun belépve kezdődtek, miután észleltem, hogy az udvart két jól beásott MG-42 védi (ezeket nem lehet leszorítani), persze a bejárat és az indulási hely között semmi fedezék. Valahol a huszadik meghalás és elölről kezdés után jöttem rá a megoldásra: bajtársainkat keresztül kell küldeni az udvaron közben velük együtt rohanva bízni abban, hogy nem minket kaszál el a géppuska. Lehet, hogy van ennél egy kevesebb véráldozatot követelő módja is a továbbjutásnak, de nem hiszek létezésében (itt jegyzem meg, hogy a csapattagok halála nem befolyásolja a későbbi eseményeket, mindig „újjáélednek”).
Másik gond az AI-val van. A társak intelligenciájában én sok kivetnivalót nem találtam, bár az útkeresés néhol belevezette őket idétlen szituációkban, de annyira hozzá vagyok szokva a fában fennakadó emberekhez, hogy már nagyon fel se hördülök ezen (csak kicsit). Ami inkább elszomorító, az az ellenfelek viselkedése. Nem mondanám őket ostobának, fedezik egymást, ha kell, de ilyen nem gyakran fordul elő. Inkább bevágódnak az előre beszkriptelt fedezékbe és onnan csak akkor robbannak ki, ha már tényleg nagyon szorul a hurok (vagy akkor se). Pedig rengeteg olyan alkalommal találkoztam, ahol a Kraut is bekeríthetett vagy meglephetett volna, de ilyen sajnos nem fordul elő, pedig a németek is tisztában vannak vele: a legjobb védekezés a támadás.
„Te, én nagyon nem
bírom ennek a fejét”
A Brothers in arms a technikailag eléggé a toppon van. A játék meghajtásáról az Unreal második generációs motorja gondoskodik, és bizony a profi eszköz profik kezében sok mindenre képes. Ennél fogva a játék csak úgy szárnyal, mint egy P-51 Mustang, és nyújt legalább olyan látványt, mint amit a pilóta onnan föntről lát. A nagy kiterjedésű zöld mezők, melyet parcellákra oszt a sűrű sövény és az itt-ott feltűnő, hangulatos kis falvak mind egyedi hangulatot adnak a tájnak, amit a játéknak remekül sikerül is visszaadni nekünk. Közelebbről vizsgálva szintén jó a helyzet: igényesen kidolgozott modellek, szép, de sose kirívó effektek és egész tűrhető animációk, bár az arcmimika néhol szinte nulla (a Half-life 2 létezése óta ez komoly hiba).
A hangoknál kicsit felemás a helyzet, mert pár negatív dolog rontja az összképet. Zenével túl gyakran nem fogunk összefutni, de a játék dallamai lassúak, szépek, olyan tipikus háborús muzsika, bár inkább a melankolikusabb fajtából (az érzésre segít rá a főmenü hátterét adó kihalt reptér). A további hangok és szinkronok minőségét szintén nem érheti sok kritika, karakteresek annyira, hogy összecsapásoknál elővarázsolják nekünk azt a bizonyos kaotikusságot, melyet elvárunk egy ilyen játéktól. Egyetlen ok miatt nem 100% a hang csík, mégpedig azért, mert a hangok, még ha nem is sűrűn, de kihagynak. Mind a szinkron, az egyéb hangok néha megszakadnak, még ha nem is huzamosabb időre, de pont olyan hosszan, hogy a hozzá értőnek szemet (fület?) szúrjon. Kár érte.
Most képzeljük el, hogy egy réten állunk, egyenruhában,
puska a kézben. Előttünk kiégett páncélosok, német tetemek, mögöttünk kifulladt
bajtársak, szintén sok elesett és sérült. Amit ma ezek az emberek véghezvittek,
több, mint a kötelesség teljesítése. Kitartottak egymás mellett és nem adták
fel még akkor sem, mikor a helyzetük reménytelennek tűnt. A már mindenki által kitalált
jelzőt erre a szituációra egy idézettel hívom elő, melyet egy ejtőernyős veterán
és unokája között zajlott le:
„-Nagypapa! Te hős voltál a háborúban? –Nem, de hősök társaságában szolgáltam.”
– és pont ezt adja vissza ez a játék.
Boxok
Nehéz a dolga a
katonának – de még mennyire!
Mivel az ejtőernyősök a front mögött landolnak és rosszabb
esetben akár napokat kell várni, míg felmentik őket, ebből kifolyólag rengeteg
mindent magukkal kell vinniük. Puska szétszerelve, lőszer, pisztoly, bajonett,
akár több kés is, élelem, egészségügyi felszerelések sőt, egyeseknek a
nehézgéppuskát és az aknavetőt is vinniük kell, nem is beszélve az irdatlan
rádióról. Az egyik G.I. naplófeljegyzése foglalja össze az egészet a legjobban:
„...
Medal of Honor – Cole
rohama
Bár a játékban a karakterek többsége fiktív, összefuthatunk egy nagyon fontos személyiséggel is utunk során. Robert G. Cole alezredessel, aki megszerezte USA legmagasabb hadi kitüntetését, a Kongresszusi Becsületrendet, melyet hadosztályonként csak egy ember kaphat meg. Mindezt 1944. június 11-i cselekedete miatt érdemelte ki, mikor megfogyatkozott csapatainak élén, személyesen vezetett egy szuronyrohamot a jól beásott németek ellen, akiket ezután megfutamított. Hogy ez most hogy jön ide? Bizony a Road to hill 30-ben mi is részesei leszünk ennek a cselekedetnek.
A Brothers in arms nyitó felvonása egy remek játék, amely bár távol áll az igazi komoly taktikától, ettől függetlenül kellemes időtöltést fog mindazoknak jelenteni, akik unják már a hordaszám özönlő németek lemészárlását.
Pro
+ egész újszerű játékmenet
+ az egész nagyon emberközeli
+ történelmileg teljesen hiteles
Kontra
- jobb AI-t várnánk el
- a taktika nagyon alap szintű
Értékelés
- Grafika: 95%
- Zene/Hangok: 95%
- Játékélmény: 90%
- Összérték: 93%
