A Ys-sorozat sem mai csirke. A kifejezetten japán szerepjátékokra szakosodott Nihon Falcom fejlesztőcég (Dragon Slayer) az első felvonást még 1987-ben dobta piacra, azóta pedig rengeteg folytatás és két anime is napvilágot látott a témában. A körökre osztott harcrendszert idővel valós idejű összecsapások váltották, a grafika és az irányítás is rendre megújult, azonban egy valami nagyjából mindig állandó a rajt óta: a játékok Adol Christin karaktere köré épülnek, tehát az ő kalandjait élhetjük át újra és újra, ez pedig most sincs másként.
Különben dühbe jövünk
Adol (és hű társa, Dogi) épp a Romun-birodalom által elcsatolt egyik városba tart, azonban már a városkapuban elfogják és tömlöcbe vetik őket. Főhősünk ezen a helyen barátkozik össze egy különös hölggyel, aki az Aprilis névre hallgat, és igen jártas a mágiában. Egyik elsődleges célunk a játék során, hogy megszüntessük a Grimwald Noxból érkező fenyegetést. A Nox nem más, mint egy furcsa és sötét dimenzió, ahol mindenféle szörnyű létforma él, akiket csak Lemure-oknak neveznek. Ezt a világot az emberekben lévő rengeteg negatív érzelem és gondolat hozta létre, Aprilis célja pedig „elvileg” az, hogy megszüntesse a Noxból nyíló portálokat, és teljesen lezárja, esetleg el is pusztítsa azokat. Azonban már a kezdetektől fogva elég gyanús és sanszos, hogy van valami hátsó szándéka. Célja eléréséhez a varázslónő különleges fegyverével önkényesen kiválaszt és megátkoz másokat, akik eléggé rátermettek, hogy megküzdjenek a szörnyűségekkel. Ezek a harcosok lesznek a Monstrumok, és Adol is pont ilyenné válik.
A játék története közhelyesnek tűnik, de fejezetről fejezetre bonyolódik a helyzet, ami egy idő után már kifejezetten érdekessé válik. Persona-áthallás kissé, de olyan az egész, mintha egy fantasy közegbe helyezett Phantom Thieves csapatról lenne szó, csak egy kicsit más megközelítéssel. A főbb karakterek (Monstrumok) egytől egyig zseniálisan meg lettek írva és ki lettek bontva a játék története során. Mindegyikük saját fejezetet kap, ahol a főtörténet mellett ők kerülnek a középpontba, így jobban megismerhetjük személyiségüket és céljaikat. Mivel kalandunk során Balduq városa az egyetlen játszóterünk, elég szépen ki lett bontva a település története és az ott élő társadalmi rétegek helyzete, illetve egymáshoz való viszonya. 25-30 órányi sztori egészen biztosan szorult a programba, és akkor a gyűjtögetnivalókról még nem is szóltam. Bár maga a történet nehézkesen indul – főleg azoknak, akik csak most ismerkednek a szériával –, nehezen kelti fel az érdeklődést, de amint elkezdi adagolni a kérdéseket és misztikus eseményeket, egyre inkább magába szippantja az egyszeri játékost.
Scarlet Noxus
Onnantól kezd el szárnyalni az egész Monstrum Nox, hogy főszereplőnk megkapja az első komolyabb képességeit. Attól a ponttól kezdve ugyanis képesek leszünk háztetőkre feljutni, falakon futni, de még olyan lehetőséget is kapunk, mintha Batman módjára siklanánk a magaslati pontokról. A korábban eléggé korlátoltnak és kicsinek tűnő játéktér így kinyílik, és a többszörösére növekszik. A harcrendszer pörgős és nagyon fluid, de nagyjából zéró újdonságot tartalmaz. A harcok közben gyorsan lehet váltogatni a karakterek között, hogy azok speciális képességeit használva odacsapjunk az ellenfél gyengepontjának. A speciális képességek használata energiába (itt: dühbe) kerül, ami folyamatosan töltődik, ahogy gyakjuk a rémségeket. Egy keményebb csata során javasolt a gyengébb ellenfelekkel feltölteni, hogy utána minden képességünket egyszerre zúdíthassunk a boss arcába.
Rengeteg a melléktevékenység, amik között szerencsére sok az üde színfolt. Városszerte olvasgathatunk graffitiket, ládákat nyitogathatunk, felfedezhetjük a város látványosságait az extra jutalmakért, különleges virágszirmokat gyűjtögethetünk egy lánynak, vagy épp ételt adományozhatunk a helyi egyháznak. Ja, és persze a városban megnyíló, de mások számára láthatatlan portálokat is javasolt bezárogatni a jó loot reményében. A játék a harmadik fejezettől indul be igazán, amikor is kapunk egy saját bázist, ahova toborozhatunk városlakókat az ügyünk mellé. Ezen városlakók egy része nemcsak biodíszlet, hanem hasznuk is van. Van, akinél a cuccainkat tudjuk fejleszteni vagy megváltoztatni, másnál pedig akár új fegyvereket kovácsoltathatunk.
Nitrogén-oxidok
A játék zenéje briliáns! Ha akció van, akkor dübörögnek a dobok és tekerednek a gitárok húrjai, sokszor megízesítve egy kis orgonával. Nyugodt állapotban meg néhol (kis túlzással) mintha valamelyik World of Warcraft-terület atmoszférikus háttérmuzsikája szólt volna. Ellenben technikailag nagyon spórolós a játék. Látvány terén ráfért volna egy kis tupír, mert bár a PS4-es verzió messze jobban néz ki, mint a Switches, azért így is fényévekre van az átlag színvonaltól. Megszoktuk már, hogy Japánból általában nem a legszebb játékok érkeznek, de lassan ideje lenne az Ys-szériának is hátrahagyni a PS3 kezdeti éveit idéző grafikát. A szinkronhangokat sem vitték túlzásba. Sokszor még a főbb sztoriszálon mozogva is a jó öreg, néma pötyögős hang fogadja a játékost, mintha valami teljesen lényegtelen mellékküldivel babrálna épp – ez sok esetben demotiváló és kizökkentő tud lenni.
Habár a jó karakterek és történetek nekem kifejezetten bejöttek, sok embert eltántoríthat a tény, miszerint a játék első fele masszív expozíció. A fő történet csak csordogál, a lehető leglassabb ütemben, és bizony könnyen felütheti a fejét a monotonitás is. Ez persze később változik, és a sztori második felében olyan erővel csap le a játék, hogy csak kapkodtam a fejem a csavarok és tragédiák közepette, de tény, hogy kell egyfajta nyitottság az egészhez. A mellékküldetésekre direkt nem tértem ki korábban, mert hiába van közöttük néhány kifejezetten kellemes, ha a többség pocsék, sőt néha már sértően primitív és idegesítő. Macskákat kergetni a háztetőkön például pont annyira izgalmas, amennyire annak hangzik. Összességében a Monstrum Nox kiváló alternatíva lehet bárki számára, aki krónikus JRPG-hiányban szenved manapság.
