A 2005-ben útnak indított, japán alvilággal foglalkozó Yakuza-szoftverek szó szerint előttünk nőttek fel. A készítők mindvégig új elemekkel kísérleteztek, amik vagy működtek, vagy pedig további csiszolásra szorultak egy-egy későbbi felvonásban, de többnyire nagyszerűen kiegészítették a sandbox élményt. A sorozat fennállása óta egyedül a harcrendszer volt az, ami viszonylag keveset változott, hiszen inkább a fejlődés és a stílusok cserélgetése állt középpontban. A bunyók – ha ráéreztünk a kombókra – rendkívül élvezetes részét képezték a szériának. Ezt az egészet viszont most úgy, ahogy van, kukázták, és helyette a japán szerepjátékok elemei érvényesülnek a már 15 éve ismert sajátosságokkal vegyítve.
Új korszak, új hősök
A történet középpontjában Ichiban Kasuga áll, aki az Arakawa-család hűséges embere. Egy nem várt esemény következményében emberünk majd két évtized börtönbüntetés letöltésére kárhozik, idejét leszurkolva azonban nem tud visszatérni a Tojo-klán alá tartozó famíliájához. A világ teljesen megváltozott: egy új jakuza-ellenes törvény keretein belül a legnagyobb bűnszervezetet egyszerűen kivonták a forgalomból, a kapitányok pedig a szélkakas minden irányába távoztak. A megtisztított Kamurochoban hősünk nem találja a helyét, majd egy újabb tragédiát követően kénytelen egy másik városban újrakezdenie életét. A technika is fejlődött annyit, hogy Ichiban nagyjából Borat szintjén mozog, de ez a fajta boomerség nem ismeretlen a sorozatban, hiszen az előző hősnél is rendszeresen eljátszották a drága készítők.
Eléggé mélyről indulunk, konkrétan a játék bevezető fejezetei egy hajléktalan-/közfoglalkoztatott-szimulátorként is aposztrofálhatók. Egy helyi hontalan vesz minket szárnyai alá, megtanítja a csövezés csínját-bínját. Segítségünkre lesz még egy nyugdíj előtt elbocsájtott detektív is, így együtt vadászhatjuk a munkákat és a napi betevőt. Új játszóterünk Yokohamában található, azon belül pedig az Isezaki Ijincho kerületet járhatjuk be. Ezt a városrészt is egy valóságos területről mintázták, a széria védjegyeként pedig eléggé részletes munkát végeztek. A vöröslámpás és kínai negyeden túl lassacskán bebarangolhatunk több másik részt is, a hatalmas Hamakita-parkban pedig bogarakat fogdoshatunk, vagy a zsír új Dragon Kart névre hallgató gokartos okosságban vehetünk részt. A közeli kis moziban létező filmek elborult változataira válthatunk jegyet, ahol célunk az ébren maradás lesz. A régen ismert (szeretett/gyűlölt) minijátékok csak szépen lassan kerülnek elő és nyílnak meg. Senki se csüggedjen, mert lehet ugyanúgy pókerezni, arcade masinákat nyüstölni, dartsozni, mint korábban, de lehet, hogy több tíz óra elteltével találunk csak rá ezekre.
Utazás business classban
Nem egy Yakuza-játékban fordult elő velem korábban az, hogy a történetben alig haladtam pár órát, de harmincszor annyi időt már beletettem a többi elfoglaltságba. Ezúttal elsősorban a sztori élvez prioritást, illetve a fejezetenként elérhető mellékküldetések sorozata. Ezekre most sincs panasz, kellően beteg, tipikusan elborult japán humorral fűszerezett jeleneteket kapunk, mondhatjuk, hogy az elvárt színvonalat képviselik. A legtöbb ilyen quest most egyben egy-egy újdonság betanítására is szolgál, így most első alkalommal nem érdemes tötymörögni, hanem inkább javasolt folyamatosan haladni a történetben, hogy mielőbb nyíljanak meg az új lehetőségek. Példának okáért pénzünk addig nem is igazán lesz, amíg el nem kezdjük vállalkozásunkat építgetni. Embereket kell felvennünk, akik sokszor a már említett mellékesek után kerülnek elő, majd üzleti megbeszéléseken kell a befektetők lelkére beszélnünk, hogy kapjunk további hiteleket. Ha jól megy a cég, akkor Ichiban zsebébe százezres plusz pénzek vándorolnak, amiből kajákat és felszerelést vásárolhatunk a harcokhoz. Egy hős-iroda is alkalmazásba vesz, ahová különféle kérések futnak be. Szegény polgárokat kell megmentenünk zaklatóktól, ételeket és különleges rovarokat szállíthatunk le, vagy wc papír nélkül maradt szerencsétleneken segíthetünk szerte a városban. Egy őrült tudós pedig a Pokémonhoz hasonló kódexszel szerel fel bennünket, amibe egy-egy csata után bekerülnek a „fajok”. Ebben érdemes olvasgatni a „lények” leírását, sírva röhögős karakterlapokkal találkozhatunk.
Körökre osztott furcsaságok
A főhősről annyit érdemes tudni – azon túl, hogy hatalmas szíve van és néhány fejezet elteltével biztosan meg fogjuk kedvelni –, hogy túl élénk a fantáziája. Imádja a japán szerepjátékokat, azon belül hatalmas Dragon Quest-fan, így harcok közben még az egyszerűbb zsebesek és banditák is jócskán megváltozva kerülnek elénk. Elképesztően idióta dolgokat hallucinál szegény, így mindenre készüljön fel az, aki belevág ebbe a kalandba. Maguk a harcok tényleg a klasszikus JRPG-ket idézik, ahol karaktereink egymás után következnek, majd jön az ellenfél. Minden emberünk rendelkezik egy szakmával, ami először az ő rendes vélt vagy valós foglalkozása. Ezt később a munkaügyiben lehet kedvünk szerint cserélgetni, mindegyikhez külön skill és használható fegyver is társul. A hostess egy kézitáskával bunyózik, képességei közé tartozik a hamutál hajigálása, egy pezsgő felrázása és azzal történő spriccelés, vagy akár egy éles kártyát is szeretettel hozzávág a delikvenshez, ami vérzést okoz. Akadnak támogató kasztok is, mint például a zenész, de mindegyik rendelkezik státuszváltoztató, esetleg gyógyító erőkkel. Csata közben, ha van térerő és a napszak is megfelelő, akkor a korábban besorozott fura karakterek idézhető lényként funkcionálnak.
Földön vergődő pelenkás üzletember, aki beszakítja az ellenfél dobhártyáját? Nanchy-chan (ő konkrétan egy rák) és kompániája bibliai csapásként az égből? Ezek teljesen normális dolgoknak számítanak ebben a játékban. Fegyvereinket érdemes tápolni vagy újakat készíteni a műhelyben, mert túl gyorsan nem tudunk fejlődni amúgy sem, a harcok pedig nagyon lelassítják a játékmenetet. Dungeonöknak csúfolt szekvenciák is előfordulnak (hello, Final Fantasy 15!), amiket húzóra kellene teljesíteni, így sok élet- és mana-töltővel számoljunk! Társaink az összecsapások után kötelékpontokat kapnak, majd, ha elértek egy bizonyos összeget, akkor a kedvenc bárjukban léptethetjük velük újabb szintre barátságunkat. Ugyanitt tudunk közösen karaokézni, illetve a bezsákolt zenei CD-ket is meghallgathatjuk. A bárpultos ételcsomagokat is készít, ha megfelelő növényeket szerzünk neki – ezeket a városban kiemelt ládákban termeszthetjük.
Nem igazán esett szó az alvilágról, pedig itt is fontos szerepet képvisel. Ichiban lényegében egy olyan puskaporos hordót gyújt be a tudtán kívül, ami három frakció között pihen. A japán, koreai és a kínai maffia célkeresztjébe kerül igen hamar, de a spoilerek miatt nem is igazán mennék bele a részletekbe, hiszen a történet mindig is a Yakuza-játékok legerősebb pontja volt, és szerencsére ez most sincs másként. A csavaros sztorin szokás szerint még tovább csavarnak, így érdekes meglepetésekre számíthatunk a bőven több mint 40 órás játékidő alatt. A látványvilág egészen korrekt, az új város tömve van látnivalóval. A szinkronok és a zenék is rendben vannak, és ismét előkerül néhány retró Sega-játékzene, amiknek én mindig nagyon tudok örülni. A Yakuza: Like a Dragon mindenképp egy megosztó epizódja lett a szériának. Alkalmazkodni kell az új szabályokhoz, ami a lassú játékmenet végett nem mindenkinek fog tetszeni. Aki korábban is rajongó volt, az nyilván ezúttal is beruház majd az új részre (azért a fellelhető demót erősen ajánlott kipróbálni), de az új belépőket is pillanatok alatt beránthatja.
