Minden mutáns szeret téged
Már csak azért is, mert ugyanaz a fejlesztőcsapat áll mindkét játék mögött, és a különbség körülbelül annyi közöttük, hogy az X-Men Legends sorozatban – amelynek első része sajnos nem jelent meg PC-re – a mutánsoké a főszerep. A cím ne tévesszen meg senkit: az X-Men csapatán kívül a történetben fontos szerep jut a csapat ellentáborának, a Gonosz Mutánsok Testvériségének is. Sajnos a képregény alapú játékok rákfenéje, hogy a sztori elsősorban azok számára lesz követhető, akik ismerik legalább a történet alapjait, a többiek csak kapkodják a fejüket a repülő emberkék, a hatalmas vasajtókat áttörő köpenyes alakok, és a látszólag összefüggéstelen párbeszédek láttán. Nincs ez másképp a Rise of Apocalypse esetén sem, amelyben a cselekmény már a végítélet napjai felé közelít. Magneto, a Gonosz Mutánsok Testvériségének vezetője létrehozta Genoshát, amely szabad életteret biztosít minden mutánsnak (nem szeretem ezt a szót, de aki ismeri a képregényt, az tudja hogy a rasszizmus, a kirekesztettség, és a gyűlölet sokkal-sokkal markánsabban jelen van abban, mint ahogy az akár a sorozatból készült filmekben megjelenik). Az emberek hatalmas robotokat (Őrzők) építettek a mutánsok felkutatására, és jobb esetben bebörtönzésére, ellenállás esetén elpusztításukra. Magneto a mutánsok védelmében háborút indít az emberiség és az Őrzők ellen, amelynek komolyabb következményeit az első részben sikerül elhárítani, és mind Magnetót, mind az Őrzők irányítóját elabajgatni.
A második részben még náluk is komolyabb ellenfél tűnik fel: az eredeti történetben egy alternatív idődimenziót uraló több ezer éves szörnyeteg, Apocalypse tör világuralomra. Hogy névjegyét letegye, elrabolja X-Professzort, az X-ek vezetőjét, és Quicksilvert, Magneto fiát. Apocalypse ezzel a lépéssel kellően belopja magát mindkét csoport szívébe, így a mutánsok összefognak a közös ellenség megfékezése érdekében. Ugyan a képregényben Apocalypse sok tekintetben ellentmondásos figura, de a játékban egyetlen célunk az egyiptomi hadúr megfékezése lesz. Ehhez öt mutánspróbáló fejezeten, valamint a PS2 és XBox verziókhoz képest bővített számú küldetésmennyiségen kell keresztülverekednünk magunkat, felszabadítva Genosha városát, szisztematikusan kiiktatva Apocalypse segédeit, a Lovasokat, de akár a számkivetett morlockok New York-i alagútjait is felfedezhetjük.
Csak semmi rasszizmus
Mindehhez négyfős csapatot hozhatunk létre, egyaránt válogathatva mind az X-ek, mind Magneto erői között. A választást erősen befolyásolhatja a játékstílusunk – ha távolról szeretnénk elintézni az ellenfeleket, érdemes egy Küklopsz, Varangy, Jégember és Magneto összeállítást választani, akikkel azonban a közelharcot mindenképpen hanyagolni kell. A köztes elosztás szinte minden esetre megoldás lehet: a csapatba lehetőség szerint mindig válasszunk olyan szereplőt, aki tud repülni vagy a szuperhősök között is szupererővel bír, hiszen a pályák egyes pontjait csak ezen képességekkel lehet elérni. A játék különböző bonuszokkal jutalmazza azt, ha nagyon eltalált a csapatösszeállításunk: pl. ha csak a Gonosz Testvériség tagjai közül viszünk harcosokat +5% XP lesz a jutalmunk, vagy ha kizárólag csak nőket választunk – a kellemes látvány mellett – a sebzésünk 5%-a az életerőnkbe csorog vissza.
A karakterek a küldetések megoldásáért, az ellenfelek legyőzéséért tapasztalati pontokat kapnak majd, és szintet lépnek. Az új szint elérésével a hősök 4 alapértéke között oszthatunk el pontokat, illetve szuperképességeinket fejleszthetjük. Az alapértékek emelése meglehetősen egyértelmű: a body értékünk határozza meg életerőnk mennyiségét és a különböző elemi támadások – tűz, villám, méreg – elleni ellenállást. A focus nem az esti eltévedt klubbos őrületet, hanem a mutánserőnk nagyságát és a regenerálódásának sebességét hivatott megalapozni. A striking elsősorban a közelharcosok számára lesz a legfontosabb, hiszen ennek alapján számolja a program sebzésünket, viszont egy pont valami szemérmetlenül alacsony mértékben növeli csak azt (+2%, és sokszor nagyon alacsony az alap, amire ez rárakódik…). A speedet úgyszintén csak a harcosoknak kell jelentősebb arányban növelni, hiszen a támadó- és védőérték nekik lesz fontos. Azoknak, akik a mutáns képességeiket használják, a választás minden esetben egyértelmű lesz: focus, és némi body – így magasabb szinten már-már folyamatosan szórhatjuk majd az áldást a jónépre. A harcosoknak viszont szinte mindenre rakni kell ahhoz hogy később is ütőképesek maradhassanak, azonban ekkorra már a mutáns képességre helyeződik nagyobb súly.
Ezek fejlesztése hasonlóan nagy körültekintést kíván tőlünk, hiszen minden szinten csak egyetlen képzettségpontot fogunk kapni karakterenként, viszont jó kéttucatnyi, egyedi fejleszthető képesség vár ránk, és ezeknek majd mindegyike legalább 10. szintig növelhető. Amire érdemes odafigyelni: egy képességre minél több pontot teszünk annál kisebb mértékben nő a képesség ereje. Másrészt a képességeket rendeljük is hozzá az akciógombokhoz, így egyszerre legfeljebb négy képesség lehet aktív, ennyi akciógomb van ugyanis. A táposabb képességek csak magasabb szintet elérve lesznek elérhetőek, érdemesebb a kezdeti szintek pontjait tartalékolni. A képességek közül lesznek hasznosak és abszolút feleslegesek, érdemes előtte átolvasni mit is nyújtanak, a legdurvább, ún. extreme képességek azonban mindent visznek. Ezeket nem a mutáns erőnkből, hanem külön „X” jelek felszedésével gyarapítható tartalékból fogjuk tudni elsütni, érdemes őket a főellenségek vagy nagyobb csoportban rohamozó ellenfelek elleni időkre eltenni. Feltétlenül szükségünk lesz majd olyan szereplőre, aki tud repülni, neki fejlesszük majd ki ezt a képességet (én Viharral többször lezúgtam mélyebb szakadékokba, amíg rá nem jöttem arra, hogy az elemek istennője alapból nem tud repülni, erre költeni köll, igaz elég egyetlen pontot). Rozsomáknak nagyon hasznos az öngyógyító képessége, Kolosszusnak a bivalyerős csapásai még a legerősebb ellenfeleinket is leveszi a lábáról, Gambitnak és Küklopsznak a távolról is remekül használható képességeit érdemes nyomni, Árnyéknak hihetetlenül látványosak a teleportáló támadásai, és sorolhatnám közel húsz szereplőn tovább. Megvan a lehetőség arra, hogy mindenki a saját szájíze szerint állítsa össze a csapatát.
Hogy az RPG jelleget fokozzuk, a karakterekre különböző felszerelési tárgyakat aggathatunk, amelyek egy részét az elpáholt ellenfeleink dobálják el, de a pályákon található tech bitek gyűjtéséből (ez tölti be a játékban a pénz szerepét) akár meg is vásárolhatjuk azokat Bestiától vagy Forge-tól, az indián technikustól. Kezdetben nem osztanak-szoroznak túl sokat, de az utolsó fejezetekben bizony már kellemes, akár több százas védőértéket adó köpenyeket és brutális sebzéseket okozó kesztyűket is találhatunk. Ezek az ún. rare tárgyak, amelyek között találhatunk majd olyanokat is, amelyeket kizárólag egy-egy csapattárs tud hordani – ha nincsenek is velünk, érdemes azokat a ládánkban eltárolni, az ínségesebb időkre. Vadóc baby dollja úgyis viccesen mutatna Rozsin...
Beat ’em up
Ha túlestünk az RPG-kre jellemző elemek okozta sokkon, bele is vethetjük magunkat a kalandok sűrűjébe. Minden fejezetben 4-8 különböző küldetést kell megoldani, eltérő helyszíneken. Az azok közötti közlekedést vagy az X-ek híres repülőgépével, az X-jettel végezhetjük el, vagy használhatjuk a mentési közötti teleportálás lehetőségét – sajnos ezek a mentési pontok meglehetősen ritkák, pedig itt tudjuk feltámasztani beszundizott csapattársainkat is jó adag tech bit fejében. A mentési pontok hiányának problémáját könnyedén áthidalhatjuk azonban, hiszen már az első küldetés során megmenthetünk a cercik (nagyra nőtt hangyák) elől egy Blink nevű mutánst, aki komoly teleportáló képességgel bír. Ő hálából hajlandó minket visszateleportálni a bázisunkra, amennyiben erre igényük mutatkozik, úgy 5 percenként – ennyi időnként töltődik fel a lelkem. A bázison aztán menthetünk kedvünkre, eladhatjuk a feleslegesség vált tárgyainkat, beszélgethetünk csapattársainkkal, vagy éppen meghallgatjuk a prof intelmeit.
A küldetések jórészt érdekesre sikeredtek, a történetre különösebb panasz nem lehet, bár az X-Men történetektől elvárt mélységekbe azért a játék nem fut bele. Vannak a jók, van Apocalypse és az ő négy Lovasa, néhány fordulat a történetben, de semmi drasztikusabb földindulás. Olyan komoly döntésekre, mint pl. a Marvel Alliance-ben, ahol is dönthettünk, hogy Jean Grey-t vagy Árnyékot mentjük meg a biztos haláltól a másik rovására, sajnos itt nem kell számítanunk. A Gonosz Testvériség és az X-Men kényszerű szövetsége és szurkapiszkálódása csak a küldetések felvezetőjében jelenik meg, a történetre sajnos semmilyen kihatása nincsen annak, hogy a brigádtagok nem igazán kedvelik egymást. Pedig tudtam volna élvezni olyan megoldásokat, hogy pl. Bulldózer, ha nem csapkodhat jó ideig, elkezd beszólogatni, majd az őt elnyomó X-ekre veti magát, esetleg Magneto a küldetések során némi propagandatevékenységgel megpróbálta volna felnyitni az emberiségért folytatott harc hiábavalóságára Xavier pajtásainak szemét.
A feladatok legnagyobb részt a „pusztítsd el, győzd le, szerezd meg” triumvirátus köré csoportosulnak, és csak ritkán kapunk komolyabb feladatokat – ezek viszont jellemzően lényegesen nehezebbek, mint a többiek. A negyedik fejezet első feladatától például sikítófrászt kaptam, hiszen nem elég hogy vékony platformokon kell harcolnunk folyamatosan utánpótlást kapó Őrzőkkel, közben még egy technikust is meg kell védenünk, aki segít nekünk felrobbantani néhány radarállomást. E küldetésekben egy párszor be kell dobnunk habtestünket, mire megtaláljuk a megoldást, de lehetetlen feladattal nem fogunk találkozni (okulásul: az előző feladat megoldásához érdemes kihasználni azt, hogy a négy karakterünk közül csak az egyiket irányítjuk, a többi szépen követi őt, és a beállításuk szerinti vehemenciával és erőforrásokkal harcolnak értünk. Ennek megfelelően elég csak végigrohanni [repülni] a kívánt helyekre, a mérnök is szépen teleportálódik majd a többiekkel, ezt követően már maradhat annyi energiája, hogy kihúzza a kétszer másfél percet).
A játék megmarad kellemes hentelgetős darabnak, amely igen látványos és szórakoztató, ha szeretjük a mutánsok világát, és tudjuk, hogy mit várjunk el a játéktól. Ellenfél jön, lepüföljük, megyünk tovább, szétkapjuk, amit szét kell, használjuk szuperképességeinket, megmentjük a világot. A kellemes egyhangúságot megpróbálták a fejlesztők feloldani néhány rejtett extra elhelyezésével: kalandjaink során az X-ek szimulációs terméhez tartozó cédéket kutathatunk fel (ezekkel a szobában egyfajta minijátékokban vehetünk részt, amelyeket meghatározott időre teljesítve igen tápos cuccokhoz és bónuszokhoz juthatunk), eldugott képregények felkutatásával pedig az eredmények menüben nézegethetünk képregényborítókat. Amiket tényleg érdemes megkeresgélni, azok a különleges jelzőpontok (homing beacon), amelyekből fejezetenként négyet kell összekapni. Ennek eleget téve a bázison megnyílik egy portál, amellyel egy rejtett szinte kerülhetünk, ahol egy titokzatos fogoly felszerelési tárgyait kell összeszednünk. Ha mind a négy fejezetben sikerül kezeink közé kapni a tárgyakat, az ötödik fejezet portálja magához a fogolyhoz vezet, aki cuccai fejében – és hogy bosszút álljon az őt bebörtönző Apocalypse-on – csatlakozik hozzánk. A játékban rajta kívül még két rejtett karakter van – hiszen Kardfog és Naptűz a konzolos verzióktól eltérően itt alapból elérhetőek. Az egyiküket a játék végigtolásáért, a másikat az összes szimulációs szoba küldetés teljesítéséért kaphatjuk meg.
Ain’t so tough
A játék összességében kellemes mutánsnak mondható: az RPG-ből átvett játékelemek ugyan szerény komolyságúak, de pont elegendőek ahhoz hogy a stuff több legyen, mint egy oldalra scrollozó hentelés három dimenzióban. A fejlesztésre túlzottan nagy hangsúlyt például a könnyű nehézségi fokon nem is kell helyezni, én a második fejezetig egyetlen pontot sem tettem sehova az első próbajáték során. A középső, normal fokozatra már mindenki ismerni fogja a jobb technikákat, és azokat fogja srófolni. A játékmenetre nem lehet panasz. Nagyon elbénázni a csapatösszeállítást szintén lehetetlen, mert egyrészről bármikor válthatunk a mentési pontokon és a bázison emberkéket, másrészről azok a karakterek is fejlődnek, akiket éppen nem viszünk magunkkal a küldetésekre, igaz a velünk tartóknál lényegesen lassabban. Az elköltött pontokat jókora tech bit halomért Forge-nál vagy Bestiánál bármikor újra eloszthatjuk, így végleges baltázásra nincsen módunk. A nehézség ennek ellenére hullámzó: a negyedik fejezet, mint már említettem, elég kraftos, amihez képest az utolsó (igaz, pofátlanul rövid) epizód már-már felüdülés.
Az ellenfelek között túlzottan nagy különbség nincsen, hacsak nem megjelenésükben: cerciktől és egyéb bogaraktól különböző katonákon és szerzeteseken keresztül egyiptomi szobrokig és óriásokig megszámlálhatatlanul sok püfölnivalóval fogunk találkozni. Akik azonban jó hentelős játékhoz mérten csak jönnek, mi pedig szétkapjuk őket. Ha ez a rendszer egy idő múlva frusztrált a Titan Quest esetében (RIP Iron Lore, de a hat év fejlesztés alatt csinálni kellett volna egy normális multit, és akkor nem lopták volna szét a játékot, off vége), akkor most sem nyerte el a tetszésemet. Sajnos az egyhangúságukat csak ritkán töri meg egy-egy vezérellenség, aki egy kicsit nagyobb, mint a társai, és valami különleges erővel bír (pl. mutánserőnket szívja el, vagy csak egy ütéskombinációval sebezhető). Semmi elementális támadás, semmi taktika ellenünk, semmi egyedi taktikát igénylő harcmodor, pedig erről szólt volna az RPG-s rész. Élvezetesebb lett volna a játék, ha komolyabb szerep jut az elementális csapásoknak és védelmeknek, vagy ha az egyik X ősellenségét csak az a szereplő tudta volna sebezni. Az ellenfelek unalmassága mellett sajnos a pályák egy része is az unalomba fullad – míg a Marvel Ultimate-nél már vigyáztak arra, hogy ne legyenek felesleges terek és körök a pályákon, itt a harmadik és negyedik epizód (kivéve utóbbi első pályája) a jó háttértörténet ellenére megvalósításban elég unalmasra sikeredett, mert csak megyünk előre, az ellen meg jön, a küldetés meg ugyanaz (pusztítsd el, rombold le). Az ötödikre ismét javul a helyzet, de a játék közepét ez még nem menti meg. De hiába, minden nagyobb sorozatban van néhány kicsit laposabb szám, lehet, hogy csak így akarták a képregényérzetet növelni…
Inkább érték azt el a grafikával. A cell shaded ábrázolásmód, a vastag kontúrvonalakkal dolgozó megjelenítés tényleg képregény jelleget kölcsönöz a játéknak. A vastag vonalak miatt részletes és érzelemkifejező grafikára azonban nem kell számítanunk. A karakterek animációja roppant hangulatos: Rozsomák görnyedt és szaglászó mozgása, a karmainak ki- és behúzása, Vihar kecses, de határozott röpte és rúgásai, Árnyék fantasztikus teleportálásai, Küklopsz magabiztos ábrázolása mind nagyon el lett találva (talán Mr. Sinister sikeredett kicsit gyermetegre, abszolút nem hat félelmetes és ördögi hadúrnak). A karakterek megjelenését a csapatösszeállító képernyőn ráadásul folyamatosan változtathatjuk. A játék végére már legalább tíz különböző szerkó közül választhatunk, így sétáltathatjuk a kedvenceinket akár régi klasszikus gúnyáikban is, ha unjuk az Ultimate sorozatban megalkotottakat. A videók nem túl jó minőségűek, de hangulatosak, főleg az intro Magnetója, ami rendesen megadja az alaphangot az egész játékhoz. A hangokról úgyszintén elismerően kell nyilatkoznom, igaz, ez nagyrészt a szinkronhangoknak köszönhető, hiszen zene nem nagyon van a játékban. Markáns és egyedi hangok, megfelelően elhelyezett beszólások, akcentusok és fricskák a beszélgetésekben… rendben van a dolog.
Muti meg a mutánsodat!
Az X-Men Legends II alapvetően hozza, ami elvártó tőle: majd 25 óra játék, sok-sok küldetés, felhasználóbarát RPG-s rész, korrektül összerakott püfölés. Igaz, a feltétlen szórakozáshoz szükség van egy jobbfajta gamepadre (lehetőleg kísértetiesen hasonlítson a PS vagy az XBox diktálta trendhez gombkiosztást tekintve), ezek hiányában azonban marad az egér és a billentyűzet, ami viszont nem biztos, hogy ugyanazt a játékélményt produkálja, hiszen az irányítást egyértelműen az előbbire tervezték.
Ha kivégezted az egyjátékos módot, akkor ott van az online móka, amelyben lehetőség lesz kooperatív játékra, akár négy fő részvételével. Ekkor már tényleg csapatként lehet haladni előre, és egymást segítve végigrugdalni a hátsókat, vagy éppen a gyakorló pályákat teljesíteni (néhányat kifejezetten könnyebb, ha értelmes ember irányítja azt a szereplőt, akivel kombót kell összehoznunk, mint ha a gép véletlenszerű bénázására lennénk bízva)
Az igazi non plus ultra viszont mindenképpen egy összetettebb történet lett volna, és sajnos maradt jó néhány következetlenség a játékban. Apocalypse egyrészt úgy rabolgatja el társainkat, ahogy csak akarja, ennek ellenére nagyon könnyűre sikeredett az utolsó harc vele, és nem hiszem, hogy csak én tápoltam volna fel nagyon a srácaimat és Ororo kisasszonyt. A kiábrándítóan könnyű végen az sem segít, hogy a csatában megjelennek a már legyőzött Lovasok, azonban mindezidáig nem tudtam kideríteni, honnan is kúsznak elő ismét. De ha már a kúszásnál tartunk, szintén felkavaróak olyan nüanszok, hogy az utolsó pályán 45. szintű ganajtúró bogarak jelentik a gép szerint a megfelelő ellenséget számunkra... Nem rossz, de egy pici átgondolással sokkal jobb is lehetett volna. Ami viszont mindenképpen a játék javára írható, az a befejezés, hiszen egyértelműen megmarad a folytatás lehetősége, amiben remélhetőleg még korrektebb történetet, még sötétebb víziókat, ütősebb ellenfeleket kapunk, és remélhetőleg az RPG rész sem bonyolódik tovább. A Marvel Ultimate Alliance 2 után kénytelenek lesznek nekiállni a fiúk. Csak a Túlontúli tenné már minél hamarabb aranyra, csakúgy, mint New York városát annak idején…
