A snooker művelői és szabályai

Tony Drago, Stephen Hendry, Steve Davis, Jimmy White, Ronnie O’Sullivan, Mark Williams, Peter Ebdon, Ding Junhui. Ezek a nevek a sportkedvelők zömének abszolút idegenül hangzanak, mások viszont ajkukon réveteg mosollyal elégedetten csettintenek: A KRÉM! A snookervilág hatalmas egyéniségei, akiknek egymás elleni csatái annak ellenére milliókat ültetnek a képernyők elé, hogy ez a sport sosem fog vetekedni az amerikai foci vagy a jéghoki népszerűségével, hogy az általunk igazán ismert fociról szó se essék.

Jelen sorok írója akkor találkozott először a snookerrel, amikor még éppen csak kezdett betörni a nagyvilág a honi képernyőkre. Egy erősen átmulatott este után a késő éji órák egyikén hazabotorkálva még nem kísértett meg az álom, ezért szörfölés kezdődött a távirányítóval. A sportcsatornán pedig feltűnt a biliárd, legalábbis ahogy azt Móricka elképzelte. Ez a biliárd nem az a biliárd volt. Az asztal mintha hosszabb lett volna, a lyukak mintha kisebbek lettek volna, a játékosok nem három scotch és két krigli serital között nyomtak le „na még egy dupla vagy semmit”. Itt vasalt nadrágos, lakkcipős, mellényes, csokornyakkendős fiatal- és középkorú férfiak terelgették hűvös eleganciával a golyókat és heves érzelemkitörésnek hatott egy idő után, ha valamely versenyző kicsit összevonta a szemét, és fejével enyhén vízszintes irányban bólogatni kezdett. Ez volt a snooker, ami kitolta az aznapi elalvás idejét, és úgy tett könyörtelenül függővé, hogy még csak halványan sem voltam tisztában a szabályokkal. A függő azonban összekapta akkori gyér nyelvtudását, valamint vadászva ezekre az éjjeli időpontokra, egyre behatóbban kezdte kutatni a snooker szépségeit, és még ma is meglepődik azon, mennyi rejtett finomságot tartogat még több mint egy évtized múltán is az úriemberek biliárdja.
Azóta már az is egyértelművé vált, a snookert sokkal többen unják, mint ahányan szeretik, de azért az egyre növekvő népszerűséget sejteti az, hogy az egykor éjfél utánra helyet szorító sportcsatorna ma már főműsoridőben szentel órákat az élő közvetítéseknek (tartsa meg a magasságos a jó szokásukat…).

Aki nem szereti a snookert, az ezután sem fogja megkedvelni, aki rajong érte, annak kár a szóért, de talán akadnak újoncok, akik még csak nem is hallottak erről a sportról, de azért drága idejükből szánnak pár percet arra, hogy ennek is adjanak egy esélyt.

A snookert 15 piros és hét egyéb színű golyóval játszák. Ezek közül egynek nincs értéke, mert a fehér golyó arra szolgál, hogy annak a közreműködésével terelgessük be az asztalon szimmetrikusan elhelyezkedő hat lyuk valamelyikébe a többit, méghozzá úgy, hogy először egy piros, azt követően egy más színű, majd újból egy piros, majd megint egy más színű essen le. A pirostól eltérő színű golyók lelökés után visszakerülnek a helyükre egészen addig, amíg az utolsó piros is le nem kerül az asztalról. Ezt követően a golyók értének emelkedő sorrendben kell lelökni az egyéb színű golyókat a sárgától kezdve egészen a feketéig. Az nyeri a játszmát (frame-et), aki az adott játékban több pontot ér el. Döntetlen esetén szétlövés következik, de ez nagyon ritka. A golyók számértéke egytől hétig terjed, így ha valakinek sikerül piros-fekete-piros-fekete sorrendben terelgetni a golyókat, majd az összes egyéb színűt is ugyanabban a sorozatban eltenni, akkor elérheti az úgynevezett „maximum brake”-et, a bűvös 147 pontot!

Maga a snooker arról az állásról kapta a nevét, amikor a soron következő játékos úgymond „nem látja” a következő meglökendő golyót, azaz a két pont között nem az egyenes lesz a járható út, hanem falról („mandinerről”) vagy csavarva kell meglökni a fehérrel a soros golyóbist. Ha sikerül, akkor taps a jutalom, ha nem, akkor büntetőpont, amely az ellenfelet gazdagítja.
Minden csata páratlan számú frame-ből áll, tehát ha valaki eléri az 50 százalék plusz egyet, az már nyertesnek hirdetendő.

Lehetne itt még tömérdek mondatot szentelni a játék leírásának és egyes helyzetek boncolgatásának, de ezt jelen sorok rovójánál sokkal autentikusabb emberek már megtették (ezt hívják szakirodalomnak), másrészt pedig vissza kellene már kanyarodnunk jelen értekezésünk tárgyához.

A hagyomány kötelez

A World Championship Snooker egy hagyománytisztelő játék. A Blade Interactive gárdája arra törekszik, hogy megtartsa apró újdonságaival azt a szűk réteget, amely erre a játékra áldozza anyagi javait, de nagyjából és egészében ugyanazt nyújtja, amit az előző részekben, mert maga a snooker sem esik át ráncfelvarrásokon. Ugyanúgy nem finomítanak a szabályokon, mint ahogy a tenisz esetében sem teszik. Olyannyira nagy a hagyománytisztelet, hogy az intró képsorai mintha az előző részből hagyományozódtak volna tovább. A PC-s változat ugyanúgy megtartotta a kissé nehézkes kezelhetőséget, mint a 2004-es verzió, zömmel ugyanazokat a játékmódokat kínálja, mint elődei, a menü is ismerősnek tűnik, de vannak olyan újdonságok is a játékban, amelyektől elégedetten csettint a rajongótábor - de ezekről picit később.

Türelmetlenek kíméljenek

Aki először találkozik a snookerrel és nem elég fanatikus, pár perc múltán csúnya szavak kíséretében csapja falhoz a játék dobozát, majd a fejét, mert kezdőként iszonyúan nehéz megbarátkozni a 2005-ös verzióval is. Akár ki is írhatnák a játék dobozára: türelmetlenek kíméljenek. Hiába a kézikönyv részletes magyarázata, amelynek ábrái a nyelvtudás hiányában is kellő segítséget igyekeznek mutatni, a gyakorlati megvalósítás nincs mindig összhangban az elmélettel. Billentyűzettel is játszható ugyan a snooker, de borzalmasan frusztráló tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak, a billentyűzet-egér kombináció viszont elég hatékony lesz azok számára, akik veszik a fáradtságot a gyakorlásra. Edzőterem van ugyan, de nem kényeztetnek el a minden részletre kiterjedő oktatással, így autodidakta tanulásra vagyunk kényszerítve, és pár nap alatt megtanuljuk igazán tisztelni azokat, akik éveket fektettek abba, hogy a rengeteg snookerjátékos közül az élbolyba verekedjék magukat. Érdemes a gyakorlásra nagyon sok időt szánni, mert éles helyzetben már nem lesz módunk az ismétlésre.

A snooker ugyanis elsősorban taktikai sportág. Nem elég úgy eltalálni a soros golyót, hogy az lyukba essen, hanem az is fontos, hogy az ütközést követően a fehér golyó hol áll meg, azaz, hogy tudunk pozícionálni a következő golyóra. Az igazán profik az asztalra nézve egy egész frame-et is meg tudnak előre tervezni és adott esetben végre is hajtani. Félre az illúziókkal - mi nem leszünk erre képesek. Szerencsés esetben elérhetünk egy százas brake-et, de arra a tervszerűségre sohasem leszünk képesek, mint teszem azt Mark Fu. Hiszen ha ennek a képességnek birtokában lennénk, akkor nem a képernyőre meredve próbálnánk terelgetni a golyókat, hanem mi is ott lennénk a játék modelljei között. Törekedni azonban lehet arra, hogy jó közepes játékossá váljunk és erre minden esélyünk meg is van.

Egy teljes évad

A számos játékmód között belebújhatunk a profik bőrébe is, játszhatunk meccseket akár John Higgins, vagy az azóta súlyos betegségben nagyon fiatalon elhunyt, a jövő nagy ígéretének tartott Paul Hunter (még a játék dobozán is szerepel) virtuális bőrébe bújva is, az igazi kihívás azonban a karriermód. Ha a 2004-es játékban szerettem ezt a módot, akkor itt már a megfelelő szó csak az imádat lehet. A 2005-ös verzióban már nem kizárólag adott fizimiskákból válogatva alkothatjuk meg karakterünket, de változtathatunk bőrünk színének árnyalatain vagy hajszínünkön is. Megválaszthatjuk, hogy jobb- vagy balkezesek leszünk, korlátok között mozogva a nemzetiségünk is rajtunk múlik. Ezután kapunk egy kezdő öltözetet, egy egyszerű dákót, és irány a terem. Miután névtelen senkik vagyunk a snooker világában, ezért a ranglista alján kezdjük az évadot nulla ponttal és ugyanennyi fonttal. Innentől kezdve egyedül rajtunk áll, meddig tornázzuk fel magunkat a ranglistán.
Miután a sportszervezetnek is erőteljes érdeke fűződik ahhoz, hogy a snooker népszerűsítésének élére álljon, ezért ezúttal a teljes hivatalos évadot szerepeltetik a játékban, szemben a 2004-es tíz versennyel. Persze most is lesznek olyan viadalok (mint például a mesterek tornája), ahová csak akkor nyerünk meghívást, ha akkor már az elit kategóriába tartozunk az aktuális világranglistán. Itt picit csorbát szenved a realitás, mert a valódi snooker világában mindig az előző évi ranglista alapján sorolják be a versenyzőket, de istenem, ez itt egy virtuális világ, ennyi ,,csalás” igazán engedélyezett.

A legtöbb versenyen a selejtezőben fogunk kezdeni. Érdemes még a szezon kezdetén beállítani, hogy rövid, közepes vagy hosszú játékmenetet választunk, mert egy 17 frame-ből álló döntő azért eléggé igénybe tudja venni az időnket. A közepes játékmenet az egészséges kompromisszum, ez az ideális választás még a rajongóknak is. Ahogy az a valóságban is lenni szokott, a selejtezőkre túl sok néző nem kíváncsi, ezeket kis szobákban leszünk kénytelenek megvívni. Ahogy azonban teljesítünk egy-két fordulót, a nézősereg is megnövekszik. Már nem lesz annyira zavaró a gyér seregben még hivalkodó köhögés, erőteljesebb lesz a jó megoldások utáni tapsvihar, a döntőben pedig külön ceremóniában mutatnak be minket a publikumnak.

A győzelmekért, helyezésekért pontok és fontok járnak, előbbi a renoménkat, utóbbi a pénztárcánkat erősíti. A pénzt el is költhetjük, bővíthetjük ruhatárunkat, felszerelésünket, vásárolhatunk saját golyókészletet, saját asztalt. A program rögzíti a meccsek közben elért rekordjainkat, és a kupasikereket vagy a nagyobb brake-eket jutalmazza is relikviákkal vagy egykori videóbejátszások felszabadításával.

Mindent a játékosért

A fejlesztők leteszik a nagyesküt, hogy minden helyszínt precízen lemodelleztek. Ez tényleg csak az ultrafanatikusok számára lehet érdekes, hiszen más érzés úgy színre lépni, hogy virtuálisan a vb-döntő helyszínén, a Crucible Színházban érezhetjük magunkat az angliai Sheffieldben. Ezen a plusz mentális élményen kívül semmi nem utal arra, éppen melyik városban vagyunk, hiszen a nézők zömmel ugyanazok, a környezeti zajok sem változnak országoktól függően. A körítés ezzel szemben valódi, a főtáblán előrejutva már bemutatnak bennünket, ugyanúgy ováció követi a jó megmozdulásainkat, amelyek a szakkommentátorokat is elragadtatásra készteti.

Maga a játékélmény azonban fantasztikus - köszönhető ez elsősorban a minden ízében kidolgozott fizikának. Szinte saját kezünkön érezzük a golyó ellenállását, amikor meglökjük a dákóval. A golyók nem az interneten itt-ott fellelhető biliárdjátékok fizikai ,,törvényei” szerint szóródnak szanaszét, hanem úgy, ahogy az a valóságban lezajlik. Fontossá válhat ezért a dákó szöge, a lökés erőssége, a golyóba adott falsok precizitása, hiszen ha elrontunk valamit, azért nem okolhatjuk a gépet. Ha kicsit belefeledkezünk a játékba, nem igazán tudjuk megkülönböztetni a virtuális valóságot a reális világunktól. Merőben másként pattan le a golyó egy másik golyóról, egymás mellett lévő golyókról és a rugalmas gumifalról. Elképesztő valósághűség jellemzi a játék fizikáját, amelyre nincs más jelző, mint: szuper!
Ha nem vagyunk istenprofik (és senki sem az!), akkor érdemes igénybe venni a játék kínálta segítségeket. A nehézségi foktól függően lökés előtt megnézhetjük (ráadásul több kameraállásból!), az adott lökést választva merre fog elmozdulni és milyen erővel a célgolyó, hová tart majd a fehér golyó. Ha bármelyik nyíl színe pirossá válik, akkor tegyünk le arról a megoldásról, mert a program előre közli, az a lökésünk biztos kudarcot vall. Nem kell kérnünk a külön kiegészítő eszközöket, a „pókot”, a dákótoldalékokat, mert ezeket problémás helyzetben a játék automatikusan adja. Egyedül törlést nem kérhetünk a játékvezetőtől (töröl ő magától néha), viszont nem kell arra figyelnünk, amire a valódi játékosoknak igen, miszerint a játékban nincs olyan helyzet, hogy tolás, ruhadarab golyóhoz érése miatt hibát követnénk el. Fogunk épp eleget hibázni anélkül is, kár lenne ilyen szuperreális elemekkel tetézni a játékot.
Aki megunja a snookerezést, választhatja az „egyszerű” biliárdot, a 8-as poolt, a 9-es poolt, vagy a hazánkban rexként ismert „bar billiard”-ot, amelynek az eredeti angol változata a magyar verzióban ismert, a százas lyuk előtt álló gombán kívül még másik két akadályt is tartalmaz- ez az utóbbi játék újdonság a 2004-es verzióhoz képest. De ugyanúgy választhatjuk a különböző mérkőzésmódokat (idő elleni küzdelem, trükklökések, stb.), amelyek mind remek kiegészítő minijátékok a Világkupa-sorozat közben tett kis pihenőkre.

Felemás grafika, zűrös hangok

A grafikáról nehéz szólni, mert egyrészt szuper, másrészt szánalmas. Ami az asztalon történik, az félelmetesen valóságközeli. A golyókon csillog a mennyezeti lámpák rajzolata (menet közben is!), a posztón játék közben csíkokat hagynak a dákónyomok, más kameraállásból megváltozik, módosul a golyók színe, csakúgy, mint azt a televíziós közvetítésekből megszoktuk. Ahogy távolodunk az asztaltól, egyre inkább kénytelenek vagyunk tudomásul venni, amekkora energiát és elszántságot fektettek az asztal látványvilágába, annyira elhanyagolták a környező világot. A közönséggel nem az a baj, hogy nem mozog taps közben, hanem az, hogy a valóságban ilyen emberek nincsenek, néhányan teljesen újraírják az anatómiakönyveket, arról nem is beszélve, hogy annyiféle embertípust nem vonultat fel a program, hogy ez a néhány ,,genetikai csődtömeg” eltűnne a nagy tömegben. Csúnya pixelbabák a csúnya, elmosódott háttérben...
A hangokat kezdjük ugyaninnen. A ronda emberek csúnya, fémes köhintéseket produkálnak, a taps hiteltelenebb a tévés sitcomok bevágott tapsainál, zene szinte egyáltalán nincs – de ez utóbbi nem is baj, mert a snooker nem is igényli a deathmatchek közben hallható trashmetal-hatásokat. Ami zene van, az pedig hamar egyhangú és unalmas lesz, ezért igyekszünk is a fő- és az almenükből gyorsan kikecmeregni, hogy ne kelljen tovább hallgatni.

Mielőtt a sárba döngölnénk teljesen a játéknak ezt a részét is, tegyük hozzá, a kommentátorok tarolnak. A 2004-es párosból a jelentős profi snookermúlttal rendelkező John Virgo megmaradt, és mellé kerítettek két világklasszist, méghozzá John Parrott és Steve Davis személyében, akik mindent tudnak e játékról, sőt, talán még egy kicsit többet is. John Parrott 1991 világbajnoka, Steve Davis pedig egy élő legenda. A nyolcvanas években hatszor volt világbajnok, jelenleg a harmincadik (!) profi szezonját tölti a snooker világában úgy, hogy még mindig ott van az első tizenhat között a világranglistán. Ezen kívül több mint egy évtizede profi poolbiliárdos is, csapatban kétszer nyerte meg a vébétrófeának számító Mosconi Kupát, egyéniben egyszer eljutott a világbajnokság döntőjébe, egyebek mellett a Brit Sakkszövetség elnöke, évek óta a BBC szakkommentátora. Arról nem is beszélve, hogy John Parrott és Steve Davis egyaránt rendelkeznek egy nagy adag iróniára való hajlammal – aminek a tricksot-show-k alkalmával vehették eddig leggyakrabban hasznát, ahol legalább ugyanolyan fontos az egészséges humor, a komikusi véna, mint maga a trükklökés. A három kommentátor remekül vegyíti a szakmai szöveget a szarkasztikus humorral, így őket hallgatva elfeledkezünk arról, amit a hangokról már megemlítettünk. Arról nem is beszélve, hogy Steve Davis a játékban is szerepel, sőt a fejlesztésben is segített a Blade Interactive csapatának.

Ami azonban feltétlenül pozitívuma a játéknak, hogy nem kell alá bivalyerős gép, egy közepes konfiguráción is kellemesen elfut. Persze memóriakapacitástól függően apró röccenések előfordulhatnak, de egy fél gigás memória már bőven elegendő a sima futtatáshoz.

Offos online, game over

Kíváncsiságból kipróbáltam az online módot is, de nem igazán érdemes. Egyrészt ürességtől kong a világháló ebben a játékban, ha pedig mégis ráakadsz valakire, az legalább olyan nem profi (és ez még enyhe kifejezés) mint mi magunk, így csak küszködés ez a játékmód, nem érdemes erőltetni.

Ha összegzésképpen mérlegre tesszük a pozitívumokat és a negatívumokat, akkor is beláthatjuk, ez a játék nem fog hatalmas tömegeket keríteni a sportágnak, javarészt csak azoknak okoz kellemes kikapcsolódást, akik egyébként is szeretik a snookert. Mert egy kívülállónak akkor is hamar unalmassá válik, ha tudjuk, nincs két egyforma frame. Talán a fejlesztők is tudják ezt, ezért törekedtek azokat a részeket továbbcsiszolni, amelyek a fanatikusokat szolgálják ki még jobban. Az már csak fájdalmas utóélet, hogy ezt a játékot nem is követte a 2006-os kiadás és 2007-ben is csak konzolokra hozta ki a SEGA, ezért egy ideig PC-re ez a széria utolsó darabja.