A Sony nem ücsörgött a babérjain: a karácsony közeledtével rögtön két Wonderbook-játékot is kiadtak a PS3-ra, amik a Book of Spellsben megismert könyvecske, és persze a Move periféria előnyeit igyekeznek kiaknázni. A londoni Sony stúdió tavaly egy egész jó kis Harry Potter-játékot hozott össze gyerekeknek, ám a folytatás sokkal okosabb, kidolgozottabb lett, így elmondható, hogy megszületett az eddigi legjobban sikerült, 7 év körüli kicsiket célzó Wonderbook-kiadás!
Lötty be fröccs!
Ahogy a tavalyi Book of Spells, úgy a Book of Potions is a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola könyvtárában indít: fiatal gólyaként először házat választunk magunknak, majd varázspálcát, és lekapjuk a polcról a bájitaltan legnagyobb alakja, Zygmunt Budge Bájitaltan című tankönyvét. A XVI. században élt Budge kissé kattant fickó volt, aki mindenféle beteges kísérlettel érte el, hogy varázsitalait mára minden valamire való bűbájgyakorló használja. Annyira el volt ragadtatva magától, hogy a saját halálának gondolatától is irtózott, így könyve első, házi kiadásába belecsempészte saját személyiségét. Budge szelleme (vagy emléke, tudja fene, hogy mennyire veszi komolyan a játék a Harry Potter lore-t) végigvezet bennünket a játék történetén, aminek célja, hogy megnyerjük a legjobb bájitalkésztőnek fenntartott Aranybográcsot -- hát igen, ez nem egy bonyolult sztori, de efféle játékok esetében nincs is szükség többre. Sokkal fontosabb, hogy a narrátori szerepet betöltő, egyben folyamatosan segítő karakter jól illeszkedjen a hangulathoz, Budge pedig kiváló segítőtársnak bizonyul. Fanyar humora, szarkasztikus megjegyzései és kiváló hanghordozása garantálja, hogy nem ununk rá a játék végéig, mivel pedig a szintén nemrég debütált Walking with Dinosaursszal egyetemben a Book of Potions is magyar szinkront kapott, a gyerekeknek sem okoz majd problémát a feladatok megértése.
A játékmenet egyébként nem sokat változott a Book of Spells óta. Most is fejezetenként lépkedünk előre a történetben, aminek klimaxa a már említett verseny döntője. Egy felvonás egy bizonyos bájital előállítását jelenti, annak minden fontos lépcsőfokával. Először össze kell szednünk a szükséges növényeket, amiket a program részletesen ismertet is, letudva a kötelező oktatójelleget. Ezt követően felvagdossuk / porrá őröljük a szükséges hozzávalókat, majd a képernyő jobb oldalán (és a Zygmunt által is gyakran hangsúlyozott) sorrendben összemixeljük őket. Néha gyorsan, másszor lassan kell keverni az üstben fortyogó mágikus trutyit, de lesz itt forralás, rázás, mixelés és miegymás -- a Book of Potions változatossága gyönyörködtető, szinte sosem érezzük, hogy ezt már csináltuk korábban. Annak ellenére sem, hogy a játék eszköztára véges, és csak a fejlesztők kreativitásának köszönhető, hogy a sokszor rokonítható szituációk nem keltik az önismétlés kellemetlen érzését. Érdemes megjegyezni továbbá, hogy a Book of Potions hamar a lecsóba csap, és nem kérdezi meg a játékost, hogy vastag, ruganyos pálcája van-e, vagy esetleg merev, de vékony bottal rohangál -- úgy látszik, a London Studios szakijainál is feltűnt, hogy viccesen veszi ki magát, ha a kedves apuka is a csemetével együtt játszik Book of Spellst...
Állatkínzás, de nem baj
A Book of Potions persze nem lett hibátlan, még úgy sem, hogy messze a legjobb játék a Wonderbook felhozatalában. Először is, a program bugoktól szenved. Többször előfordult a tesztelés során, hogy a véletlenül ellapozott vagy becsukott könyv (hiába, öröm a macska a háznál) „elfelejtette” a már befejezett feladatokat, és ezért újra fel kellett vagdosnunk azt a fránya százszorszépet. De az sem volt valami szívderítő esemény, amikor a Move fagyitölcsére annak ellenére vált láthatatlanná, hogy maga a periféria a megszokott módon világított -- csak a könyv becsukása, majd újabb kinyitása oldotta meg a gondot. Ellenben a kalibrálás könnyen ment, és bár ez nem feltétlenül szoftveres megoldásokat sejtet a háttérben, tény, hogy amíg a Walking with Dinosaurs esetében kínszenvedés volt működésre bírni a Wonderbookot, addig a Book of Potionsnél minden egyből összejött.
S hogy mennyire gyerekbarát a Book of Potions? Nos, jórészt az: keverünk-kavarunk, okosodunk, és néha aranyos meséket nézünk végig, amik bábszínházi megoldásokkal kerülnek prezentálásra. Ráadásul mi magunk is befolyásolhatjuk a fabulák kimenetelét, színesítve kicsit az amúgy passzív műfajt. Időnként meg kell védenünk veteményesünket a kártevő állatoktól, vagy el kell bújnunk a gonosz, de buta barlangi trollok elől. Bár nekem nincs gyerekem, így nem tudtam odaadni neki a játékot, ám felnőtt fejjel is eléggé élveztem a Book of Poitonst, és csak egy-két jelenet volt, amikor csóváltam a fejem. Az egyikben történetesen élő, nemrég még a kezemből lakmározó piócákat kellett szétmorzsolni egy tálban -- hogy miért jó az, ha a gyerek állatkínzást tanul, nem tudom, de a Walking with Dinosaursban látott ürülékpacsmagoláshoz képest ez még szinte semmi.
Az utolsó bájital?
A Wonderbook: Book of Potions minden negatívuma ellenére is ajánlható gyerekjáték. Hogy 7 éveseknek is az-e, nehéz megmondani, én inkább 8-9 éves korúknak javasolnám, de ez természetesen mindig az adott lurkók lelkivilágán és érettségén múlik. Ha a programhibákat orvosolják egy utólagos folttal, még az a kevés bosszantó tulajdonsága is száműzésre kerül, amik miatt nem ugorja meg a 80 százalékos határt az értékelés. Na meg persze a játék rövid: olyan 4-5 óra alatt átbájologjuk magunkat rajta. Visszamehetünk ugyan a fejezetekre, hogy megszerezzük az aranymedált ott, ahol ez nem sikerült elsőre, de így sem valami tartós a program. Persze tény, hogy a gyerekeknek sincs sok türelmük.
