„Nincs béke a csillagok között, hisz a távoli jövő komor sötétségében nincs más, csak háború” – kezdődik minden, a Warhammer 40,000 univerzumában játszódó történet. Nem véletlen a „grimdark” jelző, a disztópia teljességgel lehangoló… már akinek, mert az orkok – akárcsak a világ rajongói – éppen ezt szeretik benne. Mármint a háborút, vagy ahogy kedvenc ződbőrűink mondják, a „bunyeszt”. No és persze a „csilli-villi cuccokat”, ez a kettő pedig általában együtt jár. Egyszóval, az ork skacoknak nem kell túl sok a boldogsághoz, de a maguk kissé szellemifogyatékos módján megvan a kellő igazság- és önérzetük, ahogy azt a Shootas, Blood & Teef bevezetője is példázza: Gargaz éppen kedvenc nagy durrantójával aprítja a tökiket, mikor főnökének megtetszik a fejdísze. Gutrekka pedig kijelenti, hogy mivel ő a legnagyobb, a legmenőbb cuccok egyértelműen őt illetik, és el is veszi Gargaz haj-squigjét, majd kipenderíti a bombázóból. Gargaz pedig a sikeres földetérés túlélése után megesküszik, hogy ha törik, ha szakad, visszaszerzi jogos tulajdonát.
Straight outta Bolyváros
És itt jövünk mi a képbe, szóló vagy kooperatív módban nekiveselkedve a kampánynak, négy tetszőleges kasztból és ugyancsak négy klánból választva egy nekünk tetszőt. Utóbbi csak megjelenésünket módosítja, előbbi viszont egy különleges képességet és egyéni gránátfélét is biztosít, de ezen kívül semmilyen hatással nincs a játékmenetre, mindenki ugyanazon felszerelésekhez kap hozzáférést. Feltéve, hogy elég fogat sikerül összegyűjtenünk, mert az újjászületési pontként is működő póznáknál ezért a valutáért vehetjük igénybe a mérnorkok szolgáltatásait. A kínálat széles (és most a közérthetőség jegyében egy kicsit hagynám az ork „teknikai” kifejezéseket), melyből egyszerre egy pisztoly, gépfegyver, sörétes, lángszóró és nehézfegyver fér el nálunk. A különféle durrogtatók és puttyogtatók mindegyikének négy változata (egy alap és három vásárolható) szerezhető be, de csak az imént említett pontokon cserélhető le.
Ezekkel fogjuk végigaprítani, akarom mondani bunyeszóni a játék összes helyszínét, először magunk mellé állítva az ork Waaagh egy kisebb részét, majd a Luteus bolygó elsőszámú bolyvárosát megrohamozva a birodalmi őrséggel, annak mélyén pedig a helyi génorzó szektával gyűlik meg a bajunk. Egy-egy birodalmi gárdista is az utunkba akad, ők extra szívósak, de hál’ Gorknak (vagy Morknak), a létszámuk alacsony. És ha már ellenfelek: az említett frakciók majd’ összes ikonikus alakjával és menő járgányával összehoz a sors, a génorzó torzszülöttektől a szupernehéz Baneblade-tankig, de még egy birodalmi lovagot is begyalulunk valószínűtlen kalandunk során. Végül visszatérünk a főnök gyilokcirkálójára, hogy visszaszerezzük jussunkat – kamatostul.
VillámWaaagh
Mindezt oldalnézetben, szép, kézzel rajzolt hátterek előtt, a golyózáport csak egy tárcsere erejéig megszakítva tesszük, nagyjából két órán keresztül. Merthogy ennyi volt számomra normál fokozaton a kampány, ami testvérek között is legfeljebb egy grot fél fogára elég. Persze nekiveselkedhetünk csapatban és nehezebb fokozaton is, kutathatunk titkos helyek után, illetve ott a többjátékos mód, ám ezek csak minimálisan tolják ki a játék élettartamát, az öt aréna és az egyetlen játékmód nem sokat ad hozzá az élményhez. Ez a tartalom sajna nagyon kevés még a nyomott árcédula mellett is, hiába az eltalált, épp eléggé komolytalan hangvétel. És akkor a kisebb hibákról még nem is beszéltem, mint az egyenetlenül nehezedő összecsapások, a gyakorlatilag nem létező és amúgy is béna közelharc (igen, egy orkos játékban ez azért baj, de legalább van sok dakka), vagy a néha beragadó ellenfelek.
Amit sajnálok, mert a hangulat nagyon a helyén van. Egyrészt a zene nagyon buli, és igazából a játék végét is ki lehetett volna tolni, hiszen épp csak kezdünk bemelegedni, mikor vége szakad az egésznek. Egy kaptárflotta bepottyanását, vagy egy démoni beavatkozást is simán el tudnám képzelni az aktuális outro helyett (vagy után), de akár egy nekron kripta is meghúzódhatna a Looty-us felszíne alatt – a végére megérkező inkvizíció, csatanővérek vagy további gárdisták tetszőleges kombinációjával és a szokásos bolygópusztító Exterminatus elől való meneküléssel megfejelve. Így azonban csak félig vagyok elégedett, mert mind tudjuk, hogy a fél bunyesz nem bunyesz, de hát mit is várhatott az ember ork a puhány tökiktől…
