Az ötlet, hogy a sakk és a brutális jelző megférjenek egy mondaton belül, nos, nem új keletű találmány. Az Interplay már a 80-as évek végén megalkotta a Battle Chesst, ahol a figurák mozogtak, sőt, ha ütéshelyzet alakult ki, akkor közelharci animációkban estek egymásnak - amikor például a lóval ütöttél egy lovat, akkor random módon a Gyaloggaloppból, a fekete lovag párviadalára kikacsintó csonkításos sztori játszódott le. Az ausztrál Hammerfall persze nem egy 25 éves sakk-szimulátortól kapott vérszemet, hanem valahogy/valahol feltűnt nekik a Warhammer 40k univerzum egyik apró részlete, miszerint létezik a távoli jövőben egy a "régi" sakk gyökerein meghonosodó táblás játék. A holografikus kivetítőkön zajló komplex partikról ráadásul nem is tudunk sokat, úgyhogy ezt a Regicide néven ismert fiktív (nem létező) játékot adaptálták most szintén Regicide néven a kenguruk őshazájában.
Kezdjük talán ott, hogy a játék egy 2in1 tehát kettő az egyben produkció, azaz van egy Classic módja a hagyományos sakkjátékot szerető közönségnek, és a Regicide, ami már inkább egy sakkba oltott körökre osztott stratégia. A pálya mindkét esetben a 8*8-as sakktábla, a szerepeket pedig a WH40k két legfájinabb brigádjára, az orkokra és az űrgárdistákra osztották. A 16-16 bábuból álló készletben például a gyalogokat a sima gárdisták, orkéknál puskás skacok, a futót a gépágyús devastator, míg mondjuk a birodalmi vezért (királynő) a könyvtáros alakítja. A klasszikus, sima sakkparti persze attól lesz érdekes, hogy ezek brutálisan jó arcok − durván felfegyverezve, és ha egy szimpla gyalogot leütünk a tábláról, akkor ott minimum egy hordó vér elfolyik.
Gépágyuk és vérzivatar...
A Warhammer világát szeretem, sakkozni tudok, úgyhogy gyerünk, üssünk le pár parasztot! A lendületet pöttyet csökkentette, hogy a fő attrakciónak kikiáltott kétszemélyes multiban elég sovány a játékosállomány − konkrétan azt gyanítom, hogy délelőttönként ketten voltunk, mert mindig ugyanazzal a taggal sorsolt össze a gép. A parti egy 3D-s, szabadon nagyítható, forgatható színpadon veszi a kezdetét, ami legalább annyira csatatér, mint sakktábla is. Hol egy betonfalakkal lezárt arénában, hol pedig egy katedrálisokkal körülvett birodalmi platformon tologatjuk a bábukat. Néhány elnagyolt textúra itt-ott előfordul, de az összkép nem csúnya, és a figuráknál tényleg nem spóroltak a puskaporral. A testpáncélba bújt gárdisták és a kissé szakadtabb orkok kidolgozása tökéletes, ráadásul mozgásban is jól néznek ki - ez ugye az akció-kamera miatt egyáltalán nem mellékes. A sakkfigurák között ugyanis gyakorta megesik, hogy egyik-másiknak távozni kell a tábláról, és ha menni kell, hát menni kell − na, itt váltunk a teljes képernyős kivégzésekre. Színes, pazarul megkoreografált jelenetekről van szó, ahol a szétrobbanó testek, ellőtt fejek, a láncfűrészre hajazó kard morgása és a spriccelő testnedvek mellett szem nem marad szárazon. Apukáknak mondom, hogy ez nem az a környezet, ahol a gyerekbe beleverhetjük a sakk alapjait, persze anatómiai téren biztos sok újat láthat a lurkó. A körítés szintén nagyon egyben van, az egységhangok jók − mondjuk néhány ork és űrgárdista benyögésnél létezik az életben nagyobb kihívás is, aztán a fegyverek dübörgése sem rossz, sőt a kezelőfelület és a játék közötti harmónia is megvan.
Vajon Kaszparovnak is volt kézigránátja?
Persze még mindig nem tudjátok mi is az a Regicide. Nos, a kiinduló helyzet ugyanaz, mint a sakkban, 16 világos és 16 sötét bábu áll egymással szemben, miközben a klasszikus szabályok élnek, azaz van en passant, lehet sáncolni, és ha a király sakkot kap, kötelező kitérnie. A különbség ott kezdődik, hogy minden lépést egy készenléti fázis követ, ahol a játékos még maximum 5 pontnyi akciót hajthat végre. Ez az akció bármi lehet, kivéve a mozgást, tehát a lőtávolságon belüli ellenfelekre bármely egységével rálőhet (lövésenként egy pont), védekező állásba küldheti a frontvonalban álló figuráit, vagy aktiválhatja ezek különleges képességeit, mint mondjuk a lefogótűz vagy a gránátdobás. Vannak csapatképességek is, például a zászló, amely körül a célzási mutatók megnőnek, és az energiapajzs, ami elnyeli az első sebzést, de az álcázó mező is hasznos lehet. A végeredmény pedig egy olyan játékmód, ahol gépágyúval, kardokkal, fejszékkel aprítják egymást a WH40k sakkfigurák, amíg valaki be nem mattolja a másikat, vagy valamelyik király el nem patkol.
A szerencse vak, vagy kilőtték a szemét?
Képzeljük csak el, hogy egy a sakkban általános D2-D4 nyitás (vizuális típusoknak, királynő előtti paraszt kettőt előre) itt hogyan néz ki. Az ellenfél szembenálló gyalogjai rögtön a 3 mezős lőtávolságon belülre kerülnek, és egyetlen körben bedarálják a szerencsétlen figurát. Továbbmegyek, vajon érdemes-e a szabadon álló bábukat leütni, ha azok közelében csőre töltött fegyverekkel áll egy csomó ellenfél? Igaz, visszaütni nem tudnak, de lőni igen! Persze vannak praktikák, húzzunk fel védőpajzsot, tegyünk a figurára álcázó-mezőt, nos, ezek is megkerülhetőek. Az eredmény tehát egy "félig sakk" stratégia, ahol többnyire az egyvonalban felálló seregek méregetik egymást, és az erősen defenzív stílusban megvívott ütközetekben még nem is biztos, hogy a jobb taktika lesz a nyerő. A figurák vagy mondjuk, hogy harcosok, az életerő mellett, ugyanis páncélzattal (zöld, ill. kék "csík") is rendelkeznek, előbbi még csak-csak pótolható, de utóbbi nehezen, és hogy melyikből, mikor és mennyit veszítünk, azt egy utálatos véletlenfaktor dönti el. A lövések és gránátdobások sikere teljesen random, teszem azt egy alap támadás 70%-kal ér célba, kicsit megstuccolva (pl. zászló) 80 felett, ettől függetlenül simán előfordul, hogy az első három körben tíz támadásból egy-két karcolást hozol össze. Az ellenfélnél viszont minden találat ül, sőt kapsz néhány "súlyos" sérülést, és simán ledarálják az első sorodat, úgy hogy egyenlő erők álltak szemben. Az a baj, hogy nem látom a logikát az egész mögött, például egy erősebb figura célozhatna jobban, mint egy közönséges peon, és a szerencsefaktor, úgy vettem észre, nem függ a távolságtól, pedig kéne, mert csak egyszerűbb szemből 2 mezőt átlőni, mint rézsútosan hármat...
A játék online rangsora és a perzisztens profil némi fejlődési lehetőséget is sejtet, nos, egyrészről a grindolás jutalma, hogy a győzelmekért kapott XP mennyiségből új, csapatalapú képességeket lehet feloldani, a WH pontokból pedig egyedi űrgárdista és ork szettek (bábukészletek) szerezhetők be. Az egyes figurák külön is fejlődnek, ami a külső páncélzat díszítéseiben hoz újdonságot. Az Ultramarinok feloldásáig abszolút lelkes voltam, ja, hogy itt minden ugyanaz (képességek statok) csak a kékben, hát mit ne mondjak, köszi... A hús-vér ellenfelek mellett az MI-t is kóstolgattam, persze klasszikus sakkban haladó fokozat felett esélytelen voltam, mondjuk, nem is vagyok különösebben tehetséges, de a Regicide-ben − és ez lehet kampány, vagy gyakorló fokozat, nos, a gépi rutin már nem annyira penge, és a bátorsága (vagy hülyesége, nézőpont kérdése) miatt önbizalom-erősítőnek tökéletes. Apropó kampány, gondolom nem sok jót néztek ki egy sakktáblára épülő Warhammer történetből. Hát, tévedtek. Összefüggő, kerek sztori áll az egész mögött, amit még párbeszédekkel is fűszereztek. A Blood Angels persze állandó trutyiban van, például csapdát állítottak az orkok, ami Regicide nyelven azt jelenti, hogy néhány mezőt akadályok blokkolnak, és juss el az A1 mezőre az egyik bábuddal úgy, hogy négy gyalogod és két futód van. Tulajdonképpen a sakkfeladványok mintájára épül fel a 60 pályányi egyre nehezedő kihívás.
Az utolsó szó jogán...
Olcsó (15 Euró), jópofa sakk-szimulátor egyfelől, a másik oldalról viszont a Regicide mód nem minden eleme jött be, a kötött mozgás, a szerencsefaktor és a lőtávolságok miatt szinte csak egyféle taktika létezik.
