Innen pattanunk meg kettőjükkel, egy számunkra szerencsés tüzérségi támadást követően. Rajtunk kiívül mindenki cafatokká lényegül át, kis csapatunk pedig megkezdi nyakak kitörésével és torkok átvágásával hímzett vesszőfutását – szép hosszú menetről van szó, hiszen összesen 12, különböző helyen lévő pályát kell végigjátszani. Hazafelé tartunk, a vereség felé száguldó Harmadik Birodalomba, azonban a visszafelé vezető ösvény nemcsak életveszélyes, de girbegurba is, hiszen a sztori egy csomó, első látásra talán nem is logikus helyre viszi el a játékost. A Dinamitos Duó szerencsére nem magányos: lesznek még kispajtásaink, összesen heten érkeznek nyakat nyiszatolni, pont mint a mesterlövészek. Vagy mint a gonoszok, mert valami igen kellemetlen szál is fel-felbukkan a háttérben…
Ha és amennyiben sikerül ugye túlélnünk, mert hőseinkre sokan fognak vadászni. Ennek – azaz a legszebb izometrikus bújkálós-vadászós, valós idejű partizánhagyományoknak – megfelelően az első és legfontosabb feladat az észrevétlen mozgás. Ez mindennek az alapja: nem a tűzerő, hanem a taktika dominál. A pályák szigorúan csőszerűek, mindig csak egyfelé lehet továbbhaladni, így minden akadályt ott és akkor kell valahogyan leküzdeni, amikor a játék elénk tárja. Szerencsére megvan a szokásos „mit lát az ellenséges katona” kattintási opció, így centire pontosan be lehet lőni, hova lehet állni vagy kúszni, ahol nem vesznek észre. A gyilkolás jellemzően diszkrét: a szovjet (de a német) katona sem jár egyedül. Hadsereggel szokása közlekedni, mint az közismert.
Veszélyes az út hazafelé
A játéktér kellően sötét és bomló hullákkal teli: 1944-ben tényleg nem volt egy leányálom az amúgy már Magyarország felé közeledő front. Itt kell összeszedni az ellenség fegyvereit (melyek valamilyen furcsa okból németek... a jól ismert Mauser 98k karabély és az MP-40-es géppisztoly). Hőseink szerencsénkre rendelkeznek – mint azt más játékokban is megszokhattuk már – speciális képességekkel. Mondjuk, a fütyüléssel. Fricska a fejlesztőktől: a szovjetek csalogatására a legalkalmasabb eszközök a tele pálinkásüveg és a zsebóra… Aki érti, az érti. Lehet még menet közben különböző dolgokat gyűjteni, újságcikkeket, szórólapokat, parancsokat, kitüntetéseket, miegymás. Ennek komoly szerepe van a (szerintem tudatos) ismeretterjesztésben: a játékon keresztül, eredeti dokumentumokat bemutatva igyekeznek némi tudást is beleplántálni az egérstratégák fejébe. Mondjuk, a sztori és a képi világ is meglehetősen őszintén mutatja a keleti front gyomorforgatóan embertelen poklát.
Nagy pirospont, hogy ha jól látom, az ellenséges katonák végre nem unják el a gyanakvást. Azaz Szergej, Grisa még gőzölgő torkú hullája mellett állva nem fog mondjuk, 60 másodperc múlva vállat vonni és visszamenni őrködni a helyére. Ha itt balhé van, akkor balhé van. Ezért érdemes minden lépést megfontolni és sűrűn menteni. Voltak olyan szituk, amiket én is csak sokadjára tudtam megoldani, mert egyetlen mozgás- és cselekvéskombó volt járható. Ezt végrehajtani már nem is volt olyan nehéz, ellenben kitalálni… Ebben segít amúgy a tervezőmód, ahol a valós időt alaposan lelassítva tervezhetjük meg karaktereink következő lépését és akcióját, majd Entert ütve indul a mandula. Ez egy nagyon hasznos dolog, gyerekek, tessék szépen megtanulni a használatát!
Többet, sokkal többet ésszel, mint erővel: a Partisans 1941 után ismét egy derekasan összelapátolt játék készült elfele. Nézzétek meg, próbáljátok ki, szerintem kifejezetten jól sikerült, bár nekem szívügyem ez a fajta lopakodós-partizános téma. Ez nem azt jelenti, hogy hibátlan: nekem például zavaró volt, hogy főhőseink angolul beszélnek – pedig németek. Néha el is akadnak a tereptárgyakban, s előfordult, sajnos nem is egyszer, a falon átlövés, aminél valahogy mindig én jártam rosszul. Mindezekkel együtt a hangulat elviszi a hátán a War Mongrels-t, még ha nem is ez lesz az év játéka…
