A Thomas Hauser irányította Funatics Németország egyik legpatinásabb stúdiója, és az elmúlt huszonhét évben olyan alkotásokkal ajándékozta meg a nagyérdeműt, mint a The Settlers II, a Cultures-sorozat vagy a Zanzarah - The Hidden Portal. A csapatnak, mint látható, a városhegesztő játékok a gyengéi, és emellett van egyfajta vikinges becsípődés is a háttérben – ez különösen a Culturesben volt megfigyelhető, ott ugyanis Bjarni, a fiatal északi harcos kalandjai torkoltak bősz fagyűjtésbe és kenyérsütésbe. A Valhalla Hills szereplői szintén vikingek, és ők sem kímélik az erdőket, mert kellenek a házak, a sör és a fegyverek, aztán irány a hegy!
Te is fiam, Leko?
Egy kalandozásokban, vérben és fosztogatásokban bővelkedő életút végén minden viking joggal várhatná, hogy helyet szorítanak neki Odin asztalánál. Ám mi van, ha a jófejnek hitt istenség időközben egy zsémbes háziúr lett, és a Valhallába bekéredzkedők orrára egyszerűen rácsapja az ajtót? Odin persze nem volt mindig ilyen, csakhogy időközben született egy fia, akit cseppet sem érdekelnek a lakomák és viadalok, ehelyett folyton téglákkal játszik. Téglákkal! Egy viking isten fia! Ő aztán tuti nem lesz benne a Bosszúállók 3-ban! A legutolsó csepp az volt a pohárban, amikor Leko megbukott kalapácsdobás és mézsörvedelés tantárgyakból: Odin nyomban ki is hajította a kölköt Ashgard kapuján. A kirekesztett hősök és az Építőként elhíresült csemete azonban nem hagyják annyiban a dolgot...
Ha netán nem lenne világos, akkor a játékos személyesíti meg Lekót, azt az építész géniuszt, aki a mágikus portálokon át megpróbálja feljuttatni védenceit a viking mennyországba. Az istenek azonban könyörtelenül megrostálják még a kerülőúton érkezőket is, azaz jó sok honor-pontot kell összegyűjteniük, hogy bejussanak a tutiba. Így aztán szigetről szigetre vándorolva megkeresik a magas hegyek csúcsán fénylő égi kapukat, megküzdenek a portálokat őrző entitásokkal, és egyszer majd tényleg a Valhallában lyukadnak ki. Egyfajta monotonitás tehát mindenképp jelen van, mert lássuk be, a hegy az csak hegy, a portál meg csak portál. A fejlesztők úgy gondolkodtak, hogy na jó, de akkor legyen minden sziget tökéletesen egyedi, azaz véletlenszerű mintákból alakulnak ki a helyszínek, közben persze a szükséges feltételek, a nyersanyagok és a kihívás mértéke mindig passzol a játékos képzeletbeli szintjéhez. A nehezítések eközben nyilvánvalóak, egyre szűkül a beépíthető terület, egyre több az ellenséges szomszéd, de a hegyek is meredekebbek lesznek – sőt az éghajlat is mindig zordabb.
A viking hősök mondhatjuk, hogy a nulláról kezdenek minden helyszínen. Építesz egy favágókunyhót, majd jön egy sisakos apróság, felkap egy fejszét, és már irtja is az erdőket. Honnan lett a fejsze? Hát, nyilván a szerszámkészítő kisiparostól, mert a feldolgozóhelyeket elfoglaló szakmunkások többsége csupasz kézzel csak az élet nagy kérdésein mereng. A vikingek különben olyanok, mármint szeretnek merengeni. Két napja nem épül a ház? Hja, a kőműves most éppen pletykálós kedvében van, és a tábortűz körül cseverészik a többi mihasznával. Aztán megebédel, és igen, éhen is halhatnak a komák, mert attól, hogy a Valhallába vágynak, még enniük kell. Ugyanígy simán leheverednek egy bokorba, ha utoléri őket a fáradtság. Persze a szükséges feltételek biztosításával lerövidíthető a semmittevés. A kijelölt hálóhelyeken, például a házakban a pihenés sokkal frissítőbb, és minőségibb kényeztetést jelent, mint a csillagos égbolt alatt. És ha jót akarsz, a bogyók helyett kenyérrel tömöd be az éhes szájakat, mert a málnás veszélyes hely. Amúgy a Settlershez hasonlóan direktbe itt sem irányíthatsz senkit, bizony, még a katonákat sem.
Gimliék is itt bujkálnak!
Egyszerű világ ez, ha láttál már akár egyetlen Cultures-/Settlers-epizódot, akkor rögtön elkapod a fonalat. Némi bányászat, élelemgyűjtés, raktározás, rengeteg lefektetett út és jó sok logisztikai bűvészkedés, aztán már mehetünk is a hegyre. A szokásos termelési láncok köszönnek vissza (például a megszokott farm, malom, kút, pékség), és a szerszámok, fegyverek terén sem lesz szükség enciklopédiára. Botokból, kövekből összerakott egyszerű kellékekről van szó, kalapácsról, sarlóról vagy például horgászbotról, a harcosok pedig fejszéket és íjakat ragadnak. A később megjelenő fémmegmunkálás sem hoz váratlan izgalmakat, ha csak annyiban nem, hogy az amúgy is szűk helyre cipőskanállal kell beilleszteni némi infrastruktúrát, és persze imádkozni, hogy a geológus ne csak köveket találjon meg sziklát. Az emberanyag amúgy nem végtelen, és ha előbb elfogynak az égből potyogó vikingek, mint felérnénk a csúcsra, akkor az szívás. A munkásokat tehát lehetőleg távol kell tartani a farkasoktól és a medvéktől (utóbbiak különösen nagyra nőnek errefelé). A legjobb persze, amikor megnyílik Mória kapuja (a hegyből kivezető mágikus ajtók), kivágtat egy tucat törp, és tíz perc múlva úgy néz ki a hegyoldal, mint egy bevehetetlen erőd.
A Valhalla Hills amúgy kétféle játékmódot kínál, ebből a nyitott, sandbox jellegűnél rögtön megkapsz mindent, de nincs honor-pont, míg a normál beállításnál fokozatosan kerülnek bevezetésre az új dolgok. Ugye a történet már az intróban le van tudva, és az újdonságok is idővel elfogynak. Ezért ez az „egyik szigetről/hegyről húzunk a másikra, csak azért, hogy a <<becsület>> meglegyen”-szisztéma jócskán ellaposodik a játék végére. Kár érte, mert a kivitelezés egyáltalán nem rossz. Az Unreal 4 motor dübörög az alkotás alatt, és az összhatás elég erősen emlékeztet a rajzfilmek képi világára. Színes, élénk hangulat lengi be a képernyőt, és ez a napszakok váltakozásával csak még jobb lesz – a víztükörben táncoló fények és a kivilágított falu például egyszerűen gyönyörű. A kiemelt hősök ráadásul testre szabhatók, kalap, vicces nyuszifül, meg mindenféle feloldható kellék aggatható rájuk. Kell is a törődés, mert amúgy a tucatvikingek sűrűjében ki a fene figyelne rájuk – márpedig a végcél, hogy ők eljussanak Odinhoz. A munkafázisok szintén rendben vannak, sőt ha egy-egy személy napi teendőit szeretnéd végigkövetni, akkor egy külön, csak rá fókuszáló kameranézetben azt is megteheted. Az összecsapásokat viszont elmaszatolták: egyrészt a lejtős terepen a nézőszöget szinte lehetetlen normálisan beállítani, másrészt egy büdös részletet nem tudtam kivenni az ember-, állatgomolyagból. Többnyire csak azt láttam, hogy itt vagy ott az életerőcsík most éppen fogy, és ha a kék sáv csökkent jobban, akkor reménykedtem, hogy nyerésre állok.
Háklis vikingek, avagy a kihívás íze
A harcosok mondhatnám egy külön világ, de nem, ők is csak az etetésre váró halmaz egyik szeletkéje, akiket ráadásul fel is kell fegyverezni. A Valhalla mögött álló MI ráadásul náluk makacskodik a legtöbbet: a köpésnyire lévő fegyvertárból például félnapi ácsorgás után vételeznek felszerelést, pedig alig kettővel kéne többet lépniük hozzá – és ez minden földi jónál így van, meglepő módon a sörnél is. Persze a munkásoknál és teherhordóknál is feltűnik, hogy centire pontosan hozzáférhetővé kell tenni mindent, különben csikorog a gépezet, bár ezt arrafelé nyugodtan besorolhatjuk a kihívás kategóriába. A végső kép amúgy kifejezetten pozitív, a Valhalla Hills tud nagyon elbűvölő is lenni, ugyanakkor a hegy-portál vonal ismétlődése idővel unalmas lehet.
