Mario épp nem ért rá...

A játék nagy vonalakban a film történetét követi. Hőseink, a zsémbes öregúr Carl és a duci kiscserkész Russell, egy szerencsétlen véletlen folytán összezárva találják magukat az idős felfedező repülő házában. Carl megpróbálja kitenni a potyautast, ám a landolás nem sikerül túl jól, és kisvártatva a semmi közepén kötnek ki. A léggömbökkel hajtott házat elfújja a szél, a furcsa párnak pedig nem marad más választása, mint egymást segítve kikecmeregni a csávából. Nem valami nagy sztori, de egy gyerekeknek szánt ugrabugra programhoz nem is kellene több. A gond inkább a kivitelezéssel van. A fejlesztők egy elsősorban kooperatív, azaz kétszemélyes játékot készítettek, melyben a két főszereplő mindig egyszerre van a képernyőn, és ha a lurkók úgy kívánják, akár egyetlen billentyűzetről is irányíthatják őket, együtt megoldva a feladatokat. Az ötlet nem rossz, de olyan alapvető pontokon vérzik el, mint a változatosság, a pályatervezés, vagy a szórakoztatási faktor.

A monotonitás magasiskolája

A játékmenet nem áll másból, mint az első órában bemutatott metódusok folyamatos ismétléséből. Lesz itt vadvízi evezés, ládatologatás, küzdelem az erdő gonosz és félelmetes teremtményeivel (a denevérek messze a legirritálóbbak az összes ellenfél közül), és még pár bossharcra is futja, persze majdnem teljesen azonos megoldásokkal. Ebből következik, hogy az Up néhány óra után unalmassá válik. Ha viszont épp nem ásítozunk a monitor előtt, akkor a hajunkat tépjük, mert egyes pályák irreálisan nehezek lettek. Nem egy alkalommal volt, hogy abszolút úgy éreztem, az adott szint teljesítése tőlem függetlenül, kizárólag a szerencsémen múlt. Mivel pedig az Up a fiatalabb közönséget veszi célba, ez megbocsáthatatlan hiba. Persze mentés sincs, csak a pályák végén, ugye...

Párosan szép az élet

A már említett kooperatív mód megmenthetné a dolgot, mert tény, hogy ketten játszva még talán élvezetes is lehet az Up. Egyszemélyes módban a T billentyű lenyomására válthatunk Carl és Russell között (na meg lesz itt még pár beugró szereplő is), de ilyenkor a csapnivaló mesterséges intelligencia többet árt, mint használ. Így hát jobb kettecskén, de tudni kell, hogy a kamera nem irányítható, tehát ha valamelyik játékos leragad valahol, akkor az a másiknak is erős fejgörcsöt okozhat. Ha mindezen tények még mindig nem elég elrettentők, vegyétek hozzá a borzasztó irányítást, ami kis híján a billentyűzetem halálát okozta. Az a kenus pálya örökre belevéste magát az izületeimbe.

El, ne fel!

Lenne tehát itt ötlet, de az egész nem áll össze, és így az Up még a közepes szintet sem éri el. A látványvilág olyan, mintha időutazást tettünk volna a '90-es évekbe, a zene pedig jó... lenne, ha nem ugyanaz a két-három ritmus váltakozna az egész játék alatt. Van persze sok gyűjthető extra és feloldható minijáték is, de kizártnak tartom, hogy lesz ember, aki csak ezek megszerzéséért újrajátszaná az Upot. Sebaj, a moziban biztos jól szórakozunk majd.