...aki szinte kapva kapott az alkalmon, bár valljuk meg őszintén, nem is nagyon volt választása. Történt ugyanis, hogy egy felsőbb hatalom egy maroknyi potenciálisan alkalmas személy közül őt választotta ki az aprócska eldugott sziget elnöknőjévé. Tette mindezt Eva rossz jellemvonásainak ismeretében, hiszen közismert volt beteges szerencsejáték-függőségéről, s emellett kleptomán hajlamait sem volt képes kordában tartani. Nem túl hízelgő tulajdonságok, de azért, hogy megbocsáthassuk Evita enyveskezű zsetonzsonglőr jellemét, olyan készségeket birtokolt, ami kiemelte őt a sokaságból. Az átlagemberek még tisztelték is, tudniillik ő volt a karrierépítés egyik mintapéldája, a szegény sorsból kilépő popénekesnő, aki később vezetővé cseperedett. Amolyan karizmatikus trópusi hős, aki mindezek tetejébe még a piac nyelvén is jól értett.
Ahogy telt-múlt az idő, a rábízott kis sziget bár lassan gyarapodott, ennek ellenére lelkes bevándorlók lelték meg ott új otthonukat, megépültek az első lakótelepek, farmok, és ültetvények nőttek ki a korábbi semmi helyén. A bőtermő területeknek hála kisvártatva beindultak a konzerv- és szivargyárak, azaz az ipar fejlődése úgy tűnt, már-már kezd felvirágozni. A boldogságban eltelt néhány év után azonban hirtelen beütött a gazdasági világválság, ami egyben az exportárak zuhanását is jelentette. Ez a váratlan esemény Evát felkészületlenül érte, az elmaradó bevételek pedig lassan felemésztették az államtőkét, majd a nemzetközi hitelek is fokozatosan elapadtak. A lakosság lázongott. A kormányzat megítélése a tengerfenékre süllyedt halászhajó tatja alatt tanyázott, de Evita gondolatai csak egy dolog körül forogtak. Képzelgéseit tettek követték, belemarkolt az irodai széfbe, és telefonján már pötyögte is azt a számot, ami egyébként is jelentősen megemelte a rezsiszámlája végösszegét minden hónapban. Miután egy kellemes hang köszöntötte a vonal túloldaláról, csupán néhány szava volt az illetőhöz: „Piros 12, a szokásos téttel”.
Egy marék föld, plusz az arcfaktor
Mielőtt bárki is nekiláthatna elnökösdit játszani, elsőként természetesen azt kell kiválasztania, hogy pontosan hol is szeretne tevékenykedni. Ez gyakorlatban annyit tesz, hogy rábökhetünk a kampány részeként egy előre legyártott szigetre, vagy generáltathatunk egy magunknak tetszőt. Igazodva a generálási folyamathoz, a különböző nehézségi szinteket nem közvetlenül módosíthatjuk, hanem a térkép domborzata, a rajta található természeti kincsek mennyisége, no meg persze a népesség viselkedése befolyásolja azt (saját játszótér kialakításánál mindezt csuszkákkal állítgathatjuk be). Vérbeli sandbox-játékról lévén szó a végcél szempontjából voltaképp szinte mindegy is, melyik szigeten kormányzunk, mert minimális eltérésekkel ugyan, de mindenhol megegyező a feladat: egy kezdetben néhány épületből álló minigazdaságot kell kipofoznunk mind nagyobbá, és közben nem szabad elbukni a választásokat. A nüansznyi eltérések tényleg csak nüansznyiak, minden esetben úgy kell bazíroznunk, hogy a képzeletbeli mandátumunk lejárta előtt teljesítsük az előre kiírt statisztikai jellemzőket, mindeközben a pályánként eltérő gyakorisággal felbukkanó gazdasági- és/vagy természeti csapásokkal megbirkózva.
Mielőtt a kiszemelt célterületen az emberfia nekiesne, hogy felvirágoztassa a populációval alig terhelt kis trópusi paradicsomát – ami az induláskor jellemzően egy elnöki palotából, egy kikötőből és néhány kukoricafarmból álló népi gyülekezet –, virtuális alteregót kell gyártania, vagy egy „jól” csengő névre kattintania az előre betárazott szereplők közül. Mindegyik avatár rendelkezik két-két jó és rossz tulajdonsággal, és egy fabrikált háttértörténettel, akárcsak Evita. A lehetőségek, ahogyan a játékon belül általában, itt is kifejezetten szerteágazóak, és az is biztos, hogy mindegyikőjük meg fogja osztani a lokális társadalmat. Legyen szó akár keménykezű diktátorról, akár simlis alkuszról, biztosan lesz olyan népcsoport, amely eredendően támogatni fogja, de olyan is, amely csak az alkalmat lesi, hogy lázadozzon intézkedései ellen. Mondjuk ha élő személyekről lenne szó, az összekombinált természetük miatt egytől-egyig indulhatnának a világ legambivalensebb embere címért. Ám ez senkit se botránkoztasson meg: csakis az számít igazán, hogy a játékstílusunkhoz és az adott pályához illő személyiséggel vágjunk bele a kormányzásba. Merthogy minden állítható tulajdonság és az összes majdani döntésünk megítélése pontokban mérhető.
Kikockázott államépítészet
Ha úgy tetszik, az egész játék egy óriási, folyamatosan változó statisztika, melynek együtthatóit a tetteinkkel módosítgatjuk. A műfaja nem is lehet más, mint stratégia, méghozzá az építkezős fajtából, így aztán elnökként kétféle eszközzel hozhatjuk lendületbe államunkat. Egyrészt különböző létesítményeket húzhatunk fel a lakóház, mezőgazdaság, ipar, turisztika, szórakoztatás, infrastruktúra, és a humán szolgáltatásokhoz szükséges épületek kategóriáiban. A „mikor” és a „mit” kérdésekre a választ megtalálni nem kifejezetten bonyolult, de elakadás esetén a beépített segítség is tud adni hasznos tippeket. Az első utasítások kiadása előtt azért mindenképp érdemes áttekinteni, milyen adottságokkal is vagyunk körülvéve, hogy rögvest elkezdődhessen ezek hatékony kiaknázása. Noha az itt kibukó markáns jellemzők kijelölik a fő bevételi forrásokat, az előbb említett épületkategóriák összességét állandóan böngészni fogjuk, mivel az ételtől kezdve a különböző ipart éltető alapanyagokon keresztül a népjólétig bezárólag mindent magunknak kell biztosítani. Importról még csak ne is álmodozzunk, s ha mindent jól is csinálunk, egyedül a bevándorlók fognak tolongani, ami megfelelő intézkedések hiányában ismét társadalommegosztó tényező lehet.
Ez az egész építősdi azonban egy kicsit negédes dolog, mivel a kialakuló szituációk megoldása túl rövid idő alatt kiismerhető. Mondjuk emiatt gyorsan meg is tanulhatók a domináns, szinte kő-papír-olló kaliberű elvek – az egyszerűbbek, mint mondjuk a bűnözés visszaszorítása önmagáért beszél, ellenben a lázongásokat és a többi, hasonlóan összetett körülményt egy rosszul irányzott építkezéssel még szítani is tudjuk, de azért semmi sem menthetetlen. Erősen javallott tehát az oktatószigeteken megismerkedni magával az épületfelhozatallal és elgondolkodni, hogyan is lehet több lábra állítani egy gazdaságot.
A másik elnöki eszköz a kezünkben a rendelet, amivel a statisztikai adatokat moderálhatjuk kissé. Ezekből egyáltalán nem lehet megélni, de a rengeteg opcióval emelhetünk társadalmi, gazdasági, kül-, és belpolitikai megítélésünkön. Szintén nem kell túlmisztifikálni a lehetőségeinket, jellemzően itt is van minden felmerülő problémának egy-két ellenszere, vagyis inkább kozmetikázási lehetősége.
Visszatapsolt vezető
Egy jól működő államháztartás még nem feltétlenül indokolja, igaz nagyban elősegíti, hogy a négyévente megrendezett választásokon ismét minket támogasson a nép. Ez pedig előfeltétele annak, hogy folytatni tudjuk a játékot, azaz itt nem működik, hogy rossz politikusi szokáshoz híven a két nagy esemény között nem törődünk a népítélettel, majd ha szorul a hurok, ételosztással javítunk a közérzeten, esetleg végső elkeseredésünkben csalunk a szavazatszámlálásnál és bizakodunk. Az egyébként toleránsnak számító nép egy ideig tűri a sanyargatást, de rosszallásukat lázongásokkal fejezik ki, és ha úgy ítélik meg, ránk döntik az elnöki palotát, ami szintén a játék végét jelenti. Nem beszélve a külföldi nagyhatalmak árgus tekintetéről, melyek nem átallanak hadihajókkal figyelmeztetni, ha valamiért nem vagyunk szimpatikusak nekik. Célszerű tehát szem előtt tartani, hogy a legfontosabb szereplő a nép, illetve csakis rajtunk, avagy döntéseinken múlik, hogy mely társadalmi rétegnél, nációnál akarunk bevágódni, és végül így formálódik az államforma is, ami ízlés dolga.
Cuba Libre
A hangulatot a részletekben gazdag környezet teszi teljessé. Akinek van némi beleélőkészsége, az a nyugalmasabb etapok alatt azon fogja kapni magát, hogy bambulja a farmok körül legelésző jószágokat, forgalmat számol a főúton, vagy hátradőlve madártávlatból tekint le a nyüzsgő forgatagra, miközben hallgatja a beépített rádióadásszerűséget. Az ideillő melódiák mellett még mindig a fejemben zúgnak az államfői munkát illető dicsérő, vagy esetleg becsmérlő, humorral, iróniával fűszerezett narrátori megjegyzések; megjegyzem, DJ Juanito hanghordozása valószínűleg elsőre furcsán fog hatni majd a hallgatóságra, mint ahogyan a történésekre reagáló reakcióideje sem az igazi. Amit viszont nagyon hiányolok, az a multi, ami részben szerepel ugyan, de nem gyanúsítható meg a lehetőségek kiaknázásával az online kihívás és egy büszkék-vagyunk-rád ponttáblázat.
Azt mondjuk bizton állíthatom, hogy egy banánköztársaság felépítése mindig időszerű: melegebb időben a szigetvilág látványa üdítően frissíti az elmét, hidegben pedig forró puncsot szürcsölgetve a szigetvilág látványa nyugtatja a trópusokra vágyódó lelkeket. Persze nem szabad megfeledkezni a játék stratégia jellegéből fakadó csáberejéről sem. Igaz, már a legelső pálya legelső képkockájáról lerí, hogy a Tropico 3 a kocastratégáknak készült, akik nem akarnak pepecselni a különféle csúszkák optimális beállításaival, mégis szeretnének órákat eltölteni némi logikázással, miközben a felcsendülő dallamok ritmusára benépesülő világ kedves és bohókás ábrázolásán andalogva kubai életérzést csempésztetnek a lelkükbe. Nos, nekik szól igazából ez a játék.
