TrackMania 2: Stadium teszt

Izzadt tenyérrel szálltam ki verdámból, mielőtt nekiálltam megírni ezt a tesztet, rögtön két okból kifolyólag: egyrészt mert rég szórakoztam olyan jól arcade autóversenyzős játékkal, mint az epizodikus megjelenésű Trackmania2 legújabb részével, másrészt pedig mert még ennek ellenére sem volt fogalmam róla, milyen százalékérték kerül a cikk végére, mire lekörmölöm a szöveget. Ennek oka a versenynaptár tartalma: bár a Stadium futamai mind offline-, mind online módban rendkívül szórakoztatóak, a végeredményt látva mégsem értem, miért tartott másfél évig összerakni a játékot, a Stadium helyszíne ugyanis a Trackmania Nationsből, míg játékmenete egy az egyben a Canyonból érkezik…

Száguldó cirkusz

A válasz bizonyára a lassan, de biztosan növekvő Mania-birodalomban rejlik, a Nadeo ugyanis a trükkös lóerők mellett immár fegyverekkel (ShootMania) és egy készülő szerepjátékkal (QuestMania) is igyekszik kiszelni az őt megillető szeletet a jövedelmező eSport-sütiből. Bár a stratégia érthető, számunkra mégis kellemetlen, elvégre ha több lovat akarnak ugyanazon farral megülni, egyik jószág sem fog az elvárt tempóval nyargalni, ami jelen esetben a Trackmania2 epizódokon csapódik le. A trükkösen stilizált cím ugyanis csalóka, a kaszkadőrpályás száguldozást sem a sivatag porát felemás eredménnyel felkavaró Canyon, sem az idei, Stadium utótaggal érkező etap nem tudta négyzetre emelni  –  ellenben sikerült mindkettőnek harmadannyi tartalommal érkeznie, mint a klasszikus nyitóepizódnak.

Ennek megfelelően a Canyon után a Stadium is egyetlen helyszínen, egyetlen autóval kínálja a sorozat jól ismert játékmenetét, azaz a villámgyors, arcade, ügyességi elemekben sem szűkölködő, erősen online-orientált autóversenyzést. Nincsenek sallangok és felesleges körök (úgymint történet, bonyolult irányítás vagy épp fizikai modell), a Nadeo játéka ezúttal is a villámgyorsan elsajátítható, de csak sok gyakorlással kiismerhető offline és online futamokra fókuszál.

Szellemes verseny

Előbbi – a szokott módon – ezúttal is a multis meccsekre felkészítő oktatómódnak fogható fel: a szólómódban 65, egyre nehezedő pályán kell minél jobb időt elérnünk, amit a játék érmekkel, illetve az azok után járó pontokkal jutalmaz (ezek funkciójáról később). A hangsúly viszont ekkor sem a magányos vetélkedésen van, köszönhetően az egész játékot behálózó ManiaPlanet közösségi rendszernek (ezt tessék szó szerint érteni, mert netkapcsolat nélkül még a szólómód sem játszható), ami automatikusan menti és a dicsőséglistára tölti minden futamunkat, melyekhez utána bárki hozzáférhet – így az egyjátékos kupa során a bronz-, ezüst- és aranyérmes időket jelképező ghost carok helyett a toplistán kiválasztott játékosok „szellemeivel” (azaz legjobb idejével) is megmérkőzhetünk.

Egyszerű, a Canyonból már jól ismert, de mégis zseniális dolog ez, elvégre az egyes pályák trükkjeit és az értékes századmásodperceket jelentő fogásokat a legegyszerűbben mások ghostjaival versenyezve, illetve a korábbi futamainkon rögzített szellemautónkat kielemezve leshetjük el. Jópofa emellett, hogy a toplista földrajzi alapon is szerveződik, szóval a világ, Európa és Magyarország legjobbjai mellett akár megyei bontásban is kereshetünk „ellenfeleket” magunknak (ezt kihasználva alföldi legényként rögvest neki is álltam a hajdú-bihari játékosok idejét megdönteni, borzalmas eredménnyel).

Tömegverseny

A letölthető ghost carok mellett persze a valós időben futó multiplayer futamok sem hiányoznak a játékból, eme téren pedig szintén kellemesen (és az elődök tükrében elvárt módon) alakul a kínálat: osztott képernyőn, egy gépen egymást váltva (azaz hot-seat módban), LAN-on, illetve az interneten zajlanak a futamok, utóbbi esetben (a járgányok közötti ütközésvizsgálat hiánya miatt) akár egyszerre több száz fős futamokban is versenyezhetünk. A módozatok számát szintén nem érheti panasz, bár újdonságot sem tartogat a versenynaptár, mivel a játékmódok mindegyike a Canyonból érkezik (szóval a Platform vagy Crazy mód kedvelői ezúttal is hoppon maradtak): a szólómódból ismert Time Attack mellett így ezúttal is a kínálat része a Rounds (a játékosok minden körben pontokhoz jutnak a finisbe érkezés sorrendjében, a nyertes a ponthatárt először elérő játékos lesz), a Team (ugyanaz mint a Rounds, csak itt a játékosok két csapatba szerveződnek és a pontjaik összeadódnak), a Laps (körverseny, beállítástól függően az nyer, aki először teljesíti az összes kört, vagy adott idő alatt a legtöbb ellenőrzőkapun halad át), valamint a Cup, amivel bajnokságot szervezhetünk a kiválasztott pályákból. A fentiek mellett ismét befut a Sunrise-ból visszatérő, nyakatekert mutatványokra fókuszáló Stunts is (aminek a népszerűségéről mindent elárul, hogy egy szervert sem találtam a teszt alatt, ahol ezt játszanák), aggódni viszont akkor sem kell, ha a fenti kínálat nem elégítené ki az igényeket, némi szkriptelési rutin mellett ugyanis új szabályrendszert is összerakhatunk pályáinkhoz.

Építs, fess, tölts!

A szkriptelés természetesen nem az egyetlen módja a felhasználói tartalmak közzétételének, az előző részekhez hasonlóan ugyanis ezúttal is megkapjuk a beépített pályaszerkesztőt, de egyéni festésekkel, illetve új autómodellekkel is bővíthetjük az alapból mindössze egyetlen járgánnyal érkező játékbeli garázst. Maga az editor a Canyon óta nem sokat változott (bár kaptunk kb. húsz új pályaelemet, és immár lehetőségünk van 3D-s objektumokat is importálni a szerkesztőbe) szóval a veteránok szerverei már most tobzódnak az izzasztóan nyakatekert arénákban. Az addonok formájában telepíthető, majd a megszerzett pontokkal kioldható skinekkel és autókkal ugyanakkor szintén nincs gond, a Stadium ugyanis visszafelé kompatibilis a Canyonnal, így az ahhoz készített kocsik pár klikkeléssel az új részhez is telepíthetők.

Eltúlzott nevezési díj

A Stadium tehát alapjáraton egy egyszerű, de baromi szórakoztató autós játék, a versenyszellemet felkorbácsoló online ranglistával, egy rakás ötletes többjátékos móddal, valamint egy rugalmas, maximálisan modbarát pályaszerkesztővel és garázzsal – mindezt pedig végre egy lényegesen kezelhetőbb ManiaPlanet kliens fogja össze.

Felvetődhet persze a kérdés, hogy akkor mégis miért áll az értékelés végén az alacsonynak tűnő természetes szám? Nos, a válasz a tartalom és az árcédula egészségtelen kapcsolatában keresendő, ugyanis szórakoztató versenyek ide, modtámogatás oda, a Stadium egyrészt gyalázatosan kevés gyári tartalommal érkezik, másrészt viszont amit kapunk, szintén eléggé lehúzásszagú. A Steamen jelenleg 10 euróba fájó játék ugyanis minden ízében az ingyenes Trackmania Nationsre hajaz, a finomhangolt grafikus motor, a 3D-s objektumok importálásának lehetősége, pár új csapatkezelési eszköz, valamint a gyárilag támogatott videostreamelés pedig nem hiszem, hogy elég újítás ahhoz, hogy cirka 3000 forintot perkáljunk le valamiért, amit 2006 óta ingyen is beszerezhetünk.

Nem jobb viszont a helyzet akkor sem, ha a Canyont és a Stadiumot együttesen vizsgáljuk, a 30 euróba kerülő két Trackmania2 etap ugyanis a továbbfejlesztett technikai háttér ellenére is csupán töredékét nyújtja az azonos árcímkével érkező, a Nationst is magába foglaló masszív Trackmania United tartalmának. Az útdíj tehát drága: ha a Valley alcímmel érkező epizód nem szedi ráncba a sorozatot, érdemes lesz inkább a régi ligában versenyezni...