Manapság belevágni egy soulslike játékba nagy bátorságra vall, ugyanis oly mértékben telített a piac, hogy elég nehéz kiemelkedni a tömegből. Mindezek ellenére még mindig akad egy-két bátor vállalkozó, mint például az OverBorder Studio. E csapat a Team17 segedelmével hozta el nekünk a Thymesiát, amely megpróbál a Dark Souls, valamint leginkább a Bloodborne és társai nyomdokaiba lépni.
A sztori szerint az egykor prosperáló Hermes királysága mostanra a pusztulás szélére sodródott, ugyanis a túlságosan drágává vált alkímia helyére mindenféle olcsó megoldást próbáltak találni, ám ezek katasztrofális eredményt hoztak. A királyság sorsa a rejtélyes Corvus kezében van, vagyis pontosabban szólva az emlékezete mélyén szétszórva. Hogy meglelje az igazságot, ami megmentheti hazáját, rengeteg szörnyön és emberen kell átverekednie magát. Szerencséjére van egy különleges képessége: képes a hasznára fordítani a királyságban pusztító betegséget.
Kisebb-nagyobb változtatások
Az OverBorder már az első pályán, a tutorial alkalmával megmutatja, hogy miben ugyanaz a Thymesia, mint elődei, és miben más. Aki már játszott a FromSoftware játékaival, de leginkább a Bloodborne-nal, az sok ismerős dologra rálelhet. Így például a látványvilág hangulata is azt idézi, és ott vannak a tipikus sablonok is: ha meghalunk, az addig összegyűjtött, fel nem használt XP-t a halálunk helyszínén gyűjthetjük újra be, amennyiben addig nem harapunk fűbe. A mentési pontok itt szintén alkalmasak pihenésre (életerőnk visszatöltésére), a karakter és a fegyverek fejlesztésére, és persze a Thymesia is piszok kemény játék. Sőt, talán még nehezebb is, mint néhány testvére, teszem azt a Star Wars Jedi: Fallen Order.
Ennek egyik oka, hogy alaposan megváltoztatták a védekezés mechanizmusát, és úgy érzem, nem a játék előnyére. A védekezést ugyanis hajszálpontosan kell időzíteni, és, ha sikerül ezer gyakorlással végre elsajátítani, akkor sem lesz benne túl sok örömünk. Ugyan az ellenfél nem sebez meg, és egy picit veszít is az életerejéből, de más soulslike játékokkal ellentétben itt nem nyílik lehetőségünk visszatámadni. Éppen ellenkezőleg! Mire végre lefut az animáció, addigra ellenlábasunk már kész újra támadni vagy épp védekezni. Ennek következtében célszerűbb inkább félreugrani vagy eltávolodni a veszedelmes karakterektől, ami biztosabb, mint a védekezés, amit tízből kilencszer, pláne a játék elején, tuti, hogy elbukunk.
A másik frusztráló tulajdonsága a Thymesiának az animációk már említett megszakíthatatlansága. Vagyis hiába látjuk már messziről, hogy támadásunk nem zárulhat sikerrel, ellenben ellenfelünk két lépéssel korábban tarkón fog vágni minket a pallosával, esélyünk sincs elugrani vagy védekezni, amíg a támadásunk animációja le nem fut. Megjegyzem, a tarkón vágás sem akasztja meg az animációt, ellenben az életerőnk felét lazán leszívja. Éppen ezért már a tutorial alatt meglehetősen idegőrlő lehet az első komoly ellenfél, pláne, ha nem vagyunk hozzászokva a soulslike játékok kérlelhetetlen nehézségéhez. De legalább itt nincs stamina, így nem merül le sem a támadásunk, sem a védekezésünk.
Szintén újdonság, hogy az ellenfeleknek kétszintes az életereje. Van egy fehér, alatta pedig egy zöld. Amíg a fehéret nem nullázuk le, addig a zöld folyton regenerálódik. Ennek hála a játék kevesebb hangsúlyt fektet az ellenségek tanulmányozására és a taktikus harcra, és több teret kap az agresszív támadás. Hiszen a fehér csík eltűntetéséig folyamatosan támadnunk kell, ha nem akarjuk, hogy a különféle emberek és lények élete állandóan visszatöltődjön. A kisebb ellenfeleknél ez még nem is nagy gond, azokat másodpercek alatt be lehet darálni. De a combosabb katonák és a bossok bizony kövér izzadtságcseppeket képesek generálni.
Tovább nehezíti az életünket, hogy itt nem lehet a különféle támadásokat lánccá fűzni, mint mondjuk, a Devil May Cry-ban, és az összecsapásoknak nincs semmilyen ritmusa, amire rá lehetne érezni, így a harcok egy idő után csak esetlen cséphadarássá válnak.
Idővel jobb lesz
Ám, ha elég türelmesek vagyunk, szépen-lassan megláthatjuk a Thymesia szebbik oldalát is. Például kitapasztalhatjuk az úgynevezett plague fegyvereket. Ezeket az ellenfelektől elszedhető szilánkokkal oldhatjuk fel, és mindegyik egy nagyon ütős kis cucc. A plague energiánkból táplálkoznak, és ha elsütjük őket, hatalmas pusztításra képesek. Szóval érdemes a bossok és a keményebb ellenfelek ellen tartalékolni őket. A legjobb az egészben, hogy a szilánkokkal fejleszteni is lehet ezeket a gyilokeszközöket, így ha megtaláljuk a fogunkra valót, az hosszú ideig velünk maradhat.
Szintén jó, hogy ahogy a karakter fejlődik, úgy javíthatunk a játék azon aspektusain, amik kezdetben az idegeinkre mentek. Például a védekezés reakcióidejét kiszélesíthetjük, így néhány életmentő pillanattal több időnk lesz reagálni. De a gyűjthető pontokat olyan fejlesztésekre is elkölthetjük, amiknek hála például a rövidtávú harcra használható karmokkal különböző kombókat is végrehajthatunk. A legjobb az egészben, hogy a pontokat bármikor átcsoportosíthatjuk, így bőven van lehetőségünk a próbálgatásra és a saját játékstílusunk megtalálására.
Nem kiemelkedő, de nem is felejtős
A Thymesia nem fogja megreformálni a soulslike játékok zsánerét, de talán nem is fog eltűnni a tömegben. A legnagyobb baja a programnak, hogy néhány elhibázott játékelemmel is bír, gondolok itt legfőképpen a védekezés mechanizmusára, és ezek rövid úton elvehetik a kedvünket. Ami baj, mert a Thymesia úgy 5-6 óra játék után kezdi végre megmutatni, hogy azért több, mint egy átlagos Dark Souls-klón. Szóval, ha szereted a zsánert és megvan hozzá a türelmed, akkor mindenképpen érdemes esélyt adni a Thymesiának, mert minden hibája ellenére szórakoztató játékot sikerült letenni az asztalra, ami a Bloodborne-rajongóknak majdhogynem kötelező!
