Ilyen egyedi és kreatív erők alkották a They Bleed Pixelst. A Spooky Squid Games indie-csapat korábban számos freeware játékot készített, ez azonban már egy kiforrt projekt. A cím több okból is találó: bőven lesz részünk a halál kevésbé kegyes és testnedvektől bőszen csöpögő formáihoz, melyet egy sötét, horrorisztikus motívumokból felépített világba csomagoltak az alkotók. Persze csupa pixelből. Sikolyra fel!
Rémálom az akadémiában
Éjfeketébe burkolózva kopogtat főhősnőnk a Lafcadio Academy méretes ajtaján, mely Lovecraft egyik hőse után kapta nevét. Nem csupán ez az egyetlen, a horror mesterének képzeletvilágából kölcsönzött elem, ugyanis a történet egy rejtélyes könyv körül forog, melynek ötletét akár a Necronomicon is adhatta. A drága lány tehát egy este rémálomba csöppen, melyet valószínűleg nem a menzás vacsorának köszönhet, hanem a könyvtárból kihozott, démoni erővel felruházott olvasmánynak. Álmában lila bőrű szörnyeteggé változik, és Freddy Kruegert megszégyenítő pengekarmokat növeszt. Az álom lassan összeolvad a valósággal, idővel a nappali világban is kezdi észrevenni magán az átalakulás jeleit. Az ő éjszakái lesznek továbbiakban a mi izzasztó platformpályáink, melyekkel nekünk is alaposan meg kell szenvednünk. A korántsem kedves álomvilág tele van szúrós tüskékkel, fűrészekkel, és minden szörnyűséggel, ami a puha húst pillanatok alatt fröcsögő cafatokká cincálhatja.
A játék a beat-em up műfajból is merít, főleg a harcrendszer tekintetében. Két akciógombon alapul az irányítás, egyet használunk ugrásra, egy másikat pedig közelharcra (rúgásra, szúrásra). Az első pálya egy tutorial, ami megtanít minket a lehetséges kombók széles skálájára, ezeket ajánlatos elsajátítani és gyakorolni, mert később nehezebb dolgunk lesz, ha csak szerényen hadonászunk. A kombinációkat eleinte nehéz megszokni, később azonban szórakoztató elemei lesznek a játékmenetnek; jó ötletnek bizonyul például felrúgni az ellenséget a levegőbe, majd még röptében többszörösen halálos csapást mérni rá.
Négyféle ellenféllel fogunk hadakozni, akiket a pályák adottságait kihasználva még kegyetlenebbül csinálhatunk ki, például nekirúghatjuk a zombiszerű élőholtakat a tüskés falnak, amely mellett vegetálva tengődnek, vagy csak lerúghatjuk őket egy szurdokba. A távolságokat alaposan kicentizve tudunk előrébb jutni reflexeinket (és ujjainkat) megdolgoztatva -- főleg a sok csúszós elem tud számos kellemetlen percet szerezni. A játék elején a töltőképernyő felhívja a figyelmet arra, hogy az akadémia tanulói ragadjanak kezükbe kontrollert, és nem véletlenül teszi ezt: billentyűzettel kínkeserves dolgunk lesz. Az egyik neves külhoni gamer-oldal szerint azonban „gamepaddal varázslónak érezhetjük magunkat” -- és tényleg.
Van vér a pucájában!
A negyedik fejezet tájékán tűnt fel, hogy ez a játék nehéz. Nagyon nehéz. Talán az utóbbi idők platformereinek tendenciái azt mutatják, hogy egyre jobban szeretünk szenvedni, izzadni, küzdeni, és minél faramucibb pályákat magunk alá gyűrni. Szégyellném bevallani, mennyi időt öltem bele egy szintbe, de mikor más játékosok tapasztalatait olvasva ugyanezeket a gondolatokat láttam vissza, már nem éreztem magamat ennyire kellemetlenül. Ahogy egyre inkább elsajátítjuk a mozgási mintákat, az újbóli nekifutás sokkal folyékonyabbra és élvezetesebbre sikerül, az elsőre megoldhatatlannak tűnő pályán mind messzebbre jutunk. Bőven lesz részünk kihívásokban, mivel 11 helyszín vár ránk, plusz a bónuszok. Egyik kevésbé kellemes jellemzőjük, hogy néhol frusztrálóan hosszúra sikeredtek, a készítők azonban rendkívül átgondoltan építették fel az egész világot, hiszen a környezet fontos szerepet játszik, nem csupán szemet gyönyörködtető díszlet. Ezen jellemzők kohéziója szolgáltatja a végig zúzós, pörgős játékmenetet, sok-sok kaszabolással és persze ugrálással színezve.
Az élet megy tovább
A TBP egyik egyedi vonása az ötletes mentési pont rendszer. Nincs fix checkpoint, nekünk kell elmentenünk az állást egy portál idézésével (mely szintén eléggé okkult megoldás). Ez akkor válik lehetővé, ha elegendő vér összegyűjtésével feltöltődik a bal felső sarokban található mérce. Biztonságos felületen megállva ezt a műveletet hősünk automatikusan elvégzi a szívek pótlásával egyetemben, melyek vészesen fogynak, ha gondatlanságból sérülünk. Hogy azonban színültig csorduljon a véres korsó, brutálisabban kell mészárolnunk, illetve az utunkba eső vérpöttyöket begyűjtenünk; a játékos csak saját magát okolhatja, ha újra kell kezdenie egy nehezebb szakaszt, mentési pont hiányában. Emiatt aztán sokszor rákényszerülünk, hogy rizikósabb akadályokat vállaljunk be az extra testnedvért, ebben az aspektusában pedig a játék közel annyira addiktív, mint a Super Meat Boy: egyszerre lehet utálni és élvezni az akadályokat. Sokszor nem pihenhetünk, mert minden felület veszélyes, hiába lenne már meg az életmentő checkpoint. Ennek azonban van egy hátulütője is, ha figyelmetlenek vagyunk. Én például egy pálya előtti idézetet szerettem volna elolvasni újra, mire a játék megkérdezte, hogy a checkpointtól folytatnám-e az adott etapot, vagy elölről – választás után az elejére dobott, utána viszont már nem tudtam folytatni a mentési pontomtól a darálást, hiába indítottam újra a programot.
Pixelstíl
Az igényes pixel art gondos kezek munkája. A díszletek nem képpontok kibogarászhatatlan sokaságai, minden elem jól elkülöníthető, és a részletgazdagság nem zavarja a szemet. Finom ízt ad a megjelenésnek a papírfelületek és vízfestékes textúrák, árnyalatok használata. A sztorit kísérő videókat a fejlesztők a képregények jellegzetes történetmesélésével oldották meg, amolyan „pixel motion comic” játszódik le szemeink előtt. A srácok olyan apró hangulatelemekre is hangsúlyt fektettek, mint a képregényes feliratok: a gigászi kombók után a megszokott „Awesome!”, „Brutal!” felkiáltások helyett „Eldritch!”, „Gibbous!” szövegek jelennek meg, amiket szintén a lovecrafti nyelvezet ihletett. Minden epizód előtt hangulatos idézetek vezetik fel a jelenetet, a klasszikus horror olyan íróinak tollából, mint Edgar Allan Poe vagy William Butler Yeats. Sajátosan bájos humorának köszönhetően azonban nem vesszük annyira „véresen” komolyan a kalandot -- de nem is kell.
A zene önállóan is megállja a helyét, olyannyira, hogy DJ Finish Him (polgári nevén Shaun Hatton) 8-bites muzsikáját kétórás soundtrack formájában meg is lehet vásárolni. Most is itt cseng a fülemben, ahogy a főhősnő éppen aktuális elhalálozásakor felcsendülő sikítás közben eltompulnak a pittyegő ütemek, és fogcsikorgatva, ám lelkesen esek neki az újabb próbálkozásnak.
Megemlítendő pozitívum még, hogy rengeteg bónusztartalmat kapunk, művészi munkákat épp úgy elnyerhetünk, mint extra helyszíneket, melyeket ismert indie-fejlesztők terveztek. A „They Bleed Ponycorns” pálya, mely színes, cukorkaszínű világban játszódik, már csak a műfaji kontraszt miatt is piszkálja fantáziánkat.
A They Bleed Pixels egy alaposan kidolgozott program, mely elnyerheti a retró hangulatért rajongó, és a kicsit sötétebb, de humoros hangulatot kedvelő játékosok tetszését. Érdemes fejest ugrani a nyugtalan éjszakákba.
