Minden jól indult. Wilson szólt, hogy itt ez a játék, ami teli van dinoszauruszokkal, én szeretem az ilyesmit, akarom-e. Naná, hogy akartam! Már gyerekkoromban is vadásztak a LEGO-figuráim a műanyag dinoszauruszaimra. Pedig a játékmenetet bemutató videó baljós előjeleket mutatott, ahogy a képek és a feltűnően sok negatív vélemény is a Steamen. Ennek ellenére optimistán vágtam bele a theHunter: Primalba. Az optimizmusom száz kilométerrel később elkopott.
LESZÁLLÁS A JURASSIC WORLDBEN
A játék kapott egy keretsztorit, ami elmagyarázza, mi végre is vagyunk mi egy dinoszauruszok lakta bolygón. E szerint az Expansive Galaxies Corporation gyarmatosítani szeretné a Primal Edent, ezért elítélteket dobnak le a bolygóra egy machetével és egy trikorderszerű kézi készülékkel. Ha meghalnak, egy derék rokon átveszi a helyüket. E kényszerből lett önkénteseket nevezik pioníroknak – az ő bőrükbe bújunk bele.
Pionírként az egész bolygó helyett elég egy kicsiny, 24 négyzetkilométeres, igen változatos szigetet bejárnunk. A közepén egy vulkán magasodik, azt megmászni külön élvezet. Vannak megszilárdult lávával borított ösvények, dombos mezők, máshol mocsarak terülnek el – bár a víz megjelenítése öt évvel le van maradva a kortól, szóval ez még annyira sem szívderítő látvány, mint egy átlagos lápvidék. Összességében a játék nem förmedvény, de nem is kiemelkedő, viszont a változatosságra nem lehet panaszunk a környezet terén.
A dinoszauruszokba viszont hamar bele fogunk unni, Primal Edenen ugyanis mindössze öt faj tengeti mindennapjait. Persze eme szegényes állományt a kötelezőkkel töltötték fel: van jámbor Triceratops, morcos Tyrannosaurus Rex, a valóságnak megfelelő Velociraptor, a Jurassic Park raptorjainak szerepét betöltő Utahraptor és az égről az agyunkra menő Quetzalcoatlus. Négy ragadozó, egy növényevő, ennyi. A dinók egész szépen festenek, az illúziót csak az animációjuk rombolja le. El nem tudom mondani, micsoda élmény, amikor egy Rex helyből piruettezve fordul meg, de egy idő után már erre is csak vállrándítással fogunk reagálni, akárcsak arra, ha leharapja a fejünket.
LŐDÖRGÉS DINOTÓPIÁBAN
A vállvonogatás oka egyszerű: a theHunter hihetetlenül céltalan. Miután kiválasztjuk a felkínált három férfi és három nő közül a nekünk szimpatikust (kinézetükön kívül semmi eltérés nincs köztük), s betöltődik a sziget, valamint elmúlik az első rácsodálkozás, rájövünk, hogy semmi dolgunk.
Akkor sem történik semmi komoly, ha leülünk egy kőre, akkor sem, ha céltalanul bolyongunk, de még akkor sem, ha tudatosan vadászunk dinoszauruszra vagy egymásra. Hiába írja a bevezető szöveg, hogy nekünk kell felderíteni a bolygót és eliminálni a vadállományt, érdemi látszatja erőfeszítéseinknek nincs. Ha valahol kiirtunk egy falkányi dinót, gyorsan újratermelődnek. Hiába derítjük fel a sziget bármely szegletét, ha meghalunk, a respawn után trikorderünk térképéről minden elveszik, a megtalált ládák, a felderített romok. Kezdhetünk mindent elölről, ami igencsak idegesítő, mert ebben a játékban nagyon sokat kell gyalogolni. Több száz kilométert is lekutyagolhatunk – ez valójában egy sétaszimulátor. Esetleg a túlélés lenne a cél? Aligha! Ha sokáig életben akarunk maradni, keressünk egy romot, üljünk le a sarokba és kész. Az éhen-szomjan halás senkit sem fenyeget, a dinoszauruszok pedig nem abajgatják az embert, amíg észre nem veszik, de mivel az MI-t még az egerem is lekörözi értelemben, ez csak akkor következik be, ha elsütünk egy puskát, vagy fel-alá szaladgálunk a mezőkön.
Még a többi emberi játékostól sem kell igazán tartani, mert 24 négyzetkilométeren még a 16 fős maximum esetén is ritkán botlunk véletlenül egymásba. Ha mégis megtörténne, vagy szépen elsétálunk egymás mellett, vagy megkísérlünk szövetségre lépni az együgyű kézjelek, esetleg a bugos chatfunkció segítségével, netalán megpróbáljuk kinyírni egymást. Tapasztalataim szerint az utóbbi a valószínűbb; sajnos a játékostársak becsületében csak egyszer bízhattam, amikor éppen egy T-rexszel hadakoztunk. Mivel a Rex győzött, nem tudtuk meg, kényszerű szövetségünk kitartott volna-e a préda leterítése után is.
Szóval, a theHunter: Primal túlélésre kihegyezett játéknak nagyon gyatra, hiszen csak akkor kell megküzdenünk az életben maradásért, ha magunk keressük a bajt. Ha viszont sikeresen bajba kevertük magunkat, mondjuk egy Utahraptor falkával vagy egy T-rexszel, akkor az esélyeink a túlélésre rohamosan apadni kezdenek.
VADÁSSZUNK AZ ELVESZETT VILÁGBAN
Dinóra vadászni olyan, mint orosz rulettezni: van esély a túlélésre, csak nem sok. Az egyetlen jó, amit elmondhatok erről, hogy némi célt ad a theHunternek. A lelőtt állatért XP-t és pénzt kapunk; előbbi ahhoz kell, hogy hozzáférjünk a bolt kínálatához, utóbbival pedig vásárolhatunk ebből. Ezzel kiválthatjuk a ládakeresgélést, és halál esetén sem kell már felkutatnunk a hullánkat a felszerelésünkért.
Az Avalanche mindennel ellátott minket, ami a sikeres vadászathoz kell, csak azokból nem vihetünk magunkkal eleget. A pionírok ugyanis gyenge emberek, húsz kilónál többet nem tudnak magukkal cipelni. Ebben minden benne van, a ruhától a fegyvereken át a csalikig. Ez azonban iszonyúan kevés, amikor a dinoszauruszok golyóállóak. A legtöbb fegyver csak a sokadik találat után teríti le a prédát, viszont igen keveset tudunk magunkhoz venni az amúgy is szűken mért lőszerből.
Ezért az embernek muszáj magához vennie legalább még egy lőfegyvert, amibe ugye megint csak kell lőszer, a kiegészítőket pedig meg sem említettem. És máris ott vagyunk, hogy a 20 kilóból 15-öt a fegyverzet elvett. Tízes szinttől ugyan elkezdhetjük a vásárolgatást, de addig a legjobb barátunk a nyíl lesz, mert ahhoz rengeteg vesszőt találni a szigeten szétszórt ládákban. Persze képzelhetitek, mennyi időbe telik lelőni egy dinót nyíllal; elárulom: két óra, pedig sündisznóvá változtattam szegény Triceratopsot.
Ezekhez még vegyük hozzá, hogy lőni csak vállhoz emelt fegyverrel lehet, ami kínosan lassú folyamat a játékban. Pionírunk azonban nemcsak gyenge, kitartása vetekszik egy asztmás öregemberével. Száz métert sem tud lesprintelni, és a slusszpoén: képtelen ugrani! Az olyan dolgokról már csak futólag emlékezek meg, hogy például a legtöbb ragadozó instant gyilkol. Oké, a Utahraptornál van egy csekély esélyünk arra, hogy átvészeljük a mellkasunk felhasítását, csak az általában falkában vadászik. A szárnyas dögnél meg néha túlélhetjük, ha aláhullunk az égből, miután felkapott és elengedett.
VADÁSZOM, UTAMBÓL KOTRÓDJ!
A theHunter: Primal legnagyobb baja talán az, hogy nincs befejezve. Szinte minden héten jelenik meg hozzá egy méretes frissítés, és valószínűleg ez még jó darabig nem fog változni. Talán még egy évet beleölhettek volna az Avalanche-nál, hogy bevarrják azt a számtalan sebet, amiből vérzik, mert ebben a formában ennyi pénzért csak akkor érdemes megvenni, ha már tényleg nem tudjuk, mire szórjuk el a vagyonunkat – de talán még akkor is lehet jobb játékot találni.
