Egy jó ideje üresen álló épület, amely régre visszanyúló titkokat őriz, és egy főhős, aki mit sem sejtve csöppen a rejtély közepébe, hogy aztán felgöngyölítse azt. A videojátékos köznyelvben csak „sétaszimulátornak” csúfolt narratív kalandjáték-műfaj gyakran visszatérő receptje ez, gondoljunk csak a zsáner olyan sarokköveire, mint a Gone Home vagy éppen a What Remains of Edith Finch. Eredeti? Aligha. Működik sokadik nekifutásra is? Naná – emiatt a The Suicide of Rachel Foster sem indul hátrányból, hiába használja a már jól ismert receptet.
A The Suicide of Rachel Foster hősnője Nicole, aki apja halála következtében tíz év után visszatér az immáron üresen tátongó szülői hotelbe, miután kiderült, hogy korábban elhunyt édasanyja utolsó kívánsága az volt, hogy ha már egyikük sem él, adja el a szállót. Az erősen megviselt épületbe érve azonban a fiatal nőt csapdába ejtik a természet erői, miután az óriási hóvihar miatt esélytelen, hogy elhagyja a hotelt. Egyetlen társa egy mobiltelefon, illetve az annak túloldalán lévő Irving, a vészhelyzet esetén intézkedő hatóság egyik ügynöke, aki éppenséggel elég sokat tud magáról a helyről. A két szereplő kapcsolata eleinte csupán az épület alapfunkcióinak beindítására korlátozik, szép lassan azonban egyre több gyanús részletre derül fény a címszereplő Rachel Foster öngyilkossága kapcsán, aki Nicole apjának szeretője volt, és aki tulajdonképpen az egész családot tönkretette. A jelen helyett tehát egyre inkább a múltra helyeződik át a hangsúly, ami egy jól felépített, fordulatokban sem szűkölködő történetben teljesedik ki.
Sztorivezérelt kalandjátékról lévén szó, a gameplay kimerül a hotel szobáinak és helyiségeinek alapos átkutatásában, ugyanakkor akad egy-két eszköz, amivel igyekeztek a fejlesztők feldobni a nyomozást: ilyen a fényforrásnak használt polaroid fényképezőgép (sejthetitek, mennyire hátborzongató korom sötétben villantgatni!), a dinamós lámpa, illetve a hallgatózásra alkalmas puskamikrofon. Így hát minden fejezet tartogat valami apró kis újdonságot, akár az említett játékelemekkel, akár azzal, hogy a hotel egy olyan szegletébe terelnek bennünket, ahol korábban még nem jártunk. Ami pedig mindenképpen dicséretre méltó, hogy a játék hosszát sikerült nagyon jól belőni: nagyjából négy óra alatt játszható végig, ami – pláne műfajon belül – egyáltalán nem rövid, de mégsem húzza túl sokáig a dolgokat, és nem ismétli önmagát. A rejtély is lendületes, állandó dinamikával fedi fel részleteit, így engem minden percében arra késztetett, hogy folytassam a játékot.
Spoilerezni természetesen nem fogok, úgyhogy érjétek be annyival, hogy a történet utolsó harmada tényleg nagyon izgalmas. És hogy összességében ajánlott-e a műfaj kedvelőinek? Mindenképpen! Mert bár a The Suicide of Rachel Foster túl sok eredeti elemet nem villant fel – az említett telefonozás sem újdonság, hiszen a Firewatch hasonló receptből főzött –, és az alapvetően nagyon hangulatos helyszínből is többet ki lehetett volna hozni , de így is nagyon gyorsan elröppent a végigjátszás. A látvány kifejezetten mutatós, a hangok rengeteget hozzátesznek az atmoszférához, valamint a színészek teljesítményére sem lehet panasz – a sztorit pedig már dicsértem eleget. Így – bár instant klasszikus nem lesz belőle a műfajon belül – aki egy könnyen fogyasztható (történetében ellenben cseppet nem könnyed) kalandjátékkal ütné el az időt, az 17 euróért egyáltalán nem csinál rossz vásárt a One-O-One Games alkotásával.
