Nem érheti az a vád az Arrowhead Game Studiost, hogy kizárólag első játékukból, a dögnehéz fantasy-paródia Magickából próbálnának megélni, a The Showdown Effect (TSE) ugyanis a fent említett spell-fesztivál hét (!) DLC-jével párhuzamosan készült. Noha a fantasyközeget ezúttal töltényhüvelyekben, szakadó torzókban és laza dumákban gazdag akcióorgia váltja, az Arrowhead-védjegyek megmaradtak, ennek megfelelően a TSE is piszkosul nehéz, átkozottul poénos, és (jelenleg) marhára bugos.
"Vicces vagy. Ezért öllek meg utoljára!"
Maga a játék egy többjátékos oldalnézetes lövölde, melynek történetét, játékmenetét és karaktereit a ’80-as és ’90-es évek akciófilmjei ihlették. A „műfaji hagyományoknak” megfelelően a sztori így egy Schwarzenegger-egysorosban összefoglalható (egy felsőbb hatalom végső viadalra gyűjti össze az emberiség legkiválóbb harcosait), a játékmenet a Die Hard-i tűzharcokra és a Jackie Chan-féle pofonosztásra fókuszál, a játszható karaktereket pedig jól ismert akcióhős-klisékből ollózta össze a csapat. Utóbbiakat egyébként különösen jól eltalálták: van itt Arnoldra hajazó óvóbácsi, Battle Royale-nyertes japán iskoláslány, Xena-szerű skót amazon, fánkkedvelő zsaru és részeges karatemester is, mindegyik kacagtató háttértörténettel és beszólásokkal – a kínálat a műfaj összes (anti)hősét lefedi, a műkedvelők így elégedettek lehetnek a felhozatallal.
„Yippie kai-yay, szemétládák!”
A körítés tehát remek, simán hozza az ihletadó celluloidtermékek hangulatát – aki azonban azt hiszi, hogy az alapanyaghoz hűen az agymunka megy a levesbe, igen nagyot téved. Félreértés ne essék, a TSE-ben a reflexek jóval fontosabb szerepet játszanak, mint a szürkeállomány, a játék arénáiban viszont elkél a jó helyzetfelismerő készség is, ami a pályatervezésből, a fegyverekből és a speciális képességekből fakad.
Az iménti felsorolás első eleme a játék egyik nagy erőssége: mindegyik aréna többszintű, tucatnyi szobából álló komplexum, melyek emeletei között felvonókkal, a liftaknák megmászásával, vagy épp az ablakon kiugorva válthatunk – mondanom sem kell, hogy jó gyilokszámot többek között a terepek alapos betanulásával érhetünk el. A sikeres mészárlás persze mégis inkább a jól megválasztott arzenálon múlik: a hagyományos lőfegyverek (pisztolyok, sörétesek, géppuskák stb.) mellett rakétavetővel, dobókésekkel, illetve kardokkal mehetünk neki az ellennek, de ha szorult helyzetbe kerülünk, a pályákon elszórt kalapácsokat, pajzsokat vagy poroltókat is kezelésbe vehetjük (illetve ellenfeleinkhez vághatjuk). A nagyobb flinta azonban nem feltétlenül jobb, mivel minden eszköznek megvan a maga hátulütője: a lőfegyverekkel például jól lehet kaszálni, de viszonylag gyengék, a közelharci eszközök csak ellenfeleink közelében hasznosak (akkor viszont igen nagyot sebeznek), a raksivető pedig garantáltan odacsap, de rövid ideig célra kell tartani –érdemes hát jól meggondolni, hogy mit is rakunk a két elérhető fegyver-slotba.
Végezetül ott vannak a karakterek speciális képességei: a választható hősök igazából csak ebben térnek el egymástól, jó időzítés mellett pedig simán kihúzhatnak minket a slamasztikából – leírásukat külön dobozban találjátok.
A feláldozhatók
A csihi-puhi négy játékmódban, maximum nyolc játékossal zavarható le. A Showdown a deathmatch és a last man standing keveréke (azaz egy adott idő után nincs respawn), a One Man Army a king of the hill helyi megfelelője, csapatjátékból ugyanakkor a Team Elimination és az Expendables (hehe) érhető el. Az előbbi voltaképp egy normál team deathmatch mód, annyi érdekességgel, hogy az újraéledés ideje az elhullott csapattársak számával egyenes arányban nő – amint egy csapatból mindenki meghalt, a kört a másik banda nyeri. Az Expendables ennek az aszimmetrikus megfelelője: ekkor az egyik csapat a főszereplők, míg a másik az ellenséges statiszták szerepét kapja – előbbiek a játékosok által választott hősökkel, fegyverekkel és képességekkel vonulnak csatákba, de az újraéledési szabályaik megegyeznek a Team Eliminationben említettekkel, a statiszták ugyanakkor csak a gép által kiosztott flintákkal harcolhatnak, de azonnal újraélednek.
„Nekem semmi sem árt. Csak a fájdalom!”
Noha a fentebb taglaltak igen mókás online akciózást sejtetnek, nincs jó akciófilm bakiparádé nélkül, a TSE-re pedig ez sajna (a Magickához hasonlóan) különösen áll. Az első probléma a kissé fura irányításból fakad, oldalnézetes lövöldéhez képest ugyanis meglehetősen sok billentyűt kell használnunk (főleg a falmászás és az életmentő vetődések miatt). Nem hever viszont parlagon az egér sem, mivel a lőfegyverekkel csak akkor tudunk lyukasztani, ha a célkereszt pontosan a gaz ellenen áll –minden más esetben célt tévesztünk (épp ezért nem is támogatja a játék a kontrollereket). Félreértés ne essék, a szisztéma nem veszélyes, inkább csak barátságtalan: igen sok gyakorlást és türelmet igényel a mozgáskultúra elsajátítása, főleg mert oktatómód sincs a játékban, a betanítás pár töltőképernyőben és egy ellenfelek nélküli tesztpályában merül ki.
Nem igazán combos a tartalom sem: a játék alapból csak négy szétlőhető pályával érkezik, két futurisztikus és két középkori tereppel, ami azért nem valami sok, de legalább az összkép mindegyik helyszínen kitűnő, különösen a körök végét jelző háttér-animációk sikerültek mókásra (Neo-Tokyo hátterében például Godzilla „díszíti” a játszóteret). Technikai téren egyébként a szinkront és a zenét sem érheti panasz – előbbi sokat hozzátesz a hangulathoz, utóbbi pedig kellemes adrenalinserkentő.
Az igazi probléma viszont nem a sovány pályalistával, hanem a sovány játékmenettel van: noha az összecsapások során rangsoroláshoz használt XP-t, és játékbeli valutaként funkcionáló AC-t gyűjthetünk, különösebb haszna egyiknek sincs. Előbbit hajlamos a rangsorolt meccseket kiszolgáló matchmaking rendszer figyelmen kívül hagyni (és lényegesen erősebb ellenfelekkel összerakni minket), az AC-vel ugyanakkor zömében csak új skineket, az egyéni meccseken aktiválható módosítókat, illetve a játékmenetet nem befolyásoló ruhákat oldhatunk ki (az egyes fegyverosztályok és karakterek ugyanakkor már pár óra játék után megvehetők).
Nincs tehát semmi, ami fejlődésre ösztönözné a játékost, nem meglepő hát, hogy rangsorolt meccseket baromi nehéz tolni, sokszor perceket kell várni, hogy az induláshoz szükséges négy ember összegyűljön. Az élet tehát inkább a játékosok által indított, nem rangsorolt lobbikban zajlik, az akció viszont azokban is inkább nyers, mint víg, egyrészt mert jelenleg igen kevesen játszanak, másrészt pedig mert a játék nem támogat dedikált szervereket: az egyéni szobák kizárólag peer-to-peer alapon szerveződnek, a meccsek zömében így ellenfeleink mellett a magas pinggel is meg kell küzdenünk, ami egy online akciójáték esetén felettébb zavaró.
„Ereszd ki a gőzt, Bennett!”
A 2011-es fantasy antréhoz hasonlóan tehát az Arrowhead idei portékájának startja sem lett zökkenőmentes, hiba volna azonban félidőben kisétálni a moziteremből, a TSE-ben ugyanis van potenciál, a foltok pedig már a start óta folyamatosan érkeznek. Gyanítom ugyanakkor, hogy a Magickához hasonlóan ezúttal sem ússzuk meg DLC-csomagok nélkül a leszámolást, melynek a játékban már most elérhető, valós euróért speciális rucikat és skineket kínáló bolt a legbeszédesebb bizonyítéka. Jómagam mindenesetre bízom benne, hogy a csapat előbbre valónak tartja majd a bakik kijavítását az önjelölt akcióhősök lehúzásánál – ha így lesz, akkor mindenkinek érdemes lesz kipróbálni a nyomott áras leszámolást.
