Animációval kezdve az agrikultúrán és a szappanoperán át egészen egy valós ceremóniát feldolgozó közvetítésig lehet mazsolázni a legrégebb óta futó televíziós programok között, és ha sorozatról van szó, egészen nehéz lenne nem rögtön a legpopulárisabbat előhozni példának, hiszen az 1963 óta futó Dr. Who-ról talán még az is hallott, aki egy másodpercet se látott belőle. Egy ilyen monumentális, a történelemkönyvekbe illő eposzt bepótolni nyomasztóan nagy kihívás, még úgy is, hogy annak részletes, minden epizódra kiterjedő ismerete egyáltalán nem szükséges egy-egy modern szezon elfogyasztásához, amely valamennyire logikus is, ám a nyugaton másfél évtizede elindult The Legend of Heroes-sorozat már közel sem ennyire nyitott. Az elmúlt években nyugaton rakétasebességre kapcsolt japán szerepjáték univerzum ugyanis erősen megköveteli a teljes történet pótlását, még ha pongyola, de mégis rendkívül hasznos szöveges összefoglalókkal is igyekszik minden egyes főbb epizódban összefoglalni, hogy mi történt az elődökben. A Trails into Reverie azonban minderre lapot húz, hiszen nem csak, hogy ez a Trails-játékok legnagyobb és talán legtartalmasabb darabja is, de egy olyan záró-epizód, amely közel ezer órában is mérhető mennyiségű időt követel meg a teljes élvezetéhez.
A BÚCSÚ ÚTJA
A Trails into Reverie természetesen ezt nem önmagában teszi, hanem azáltal, hogy két monumentális ágat zár le, melyek mélyreható ismerete egyszerűen kötelező a teljes élvezetéhez, itt ugyanis két sorozat szálai érnek össze: a két epizódból álló, nyugaton idén márciusban kifutott Crossbell-duológiáé, valamint a 2020 őszén lezárult Cold Steel kvadrológiáé, pontot téve minden lezáratlan kérdés végére. Ehhez a monumentális feladathoz egy monumentális szereplőgárda asszisztál, a Reverie ugyanis nem egy, hanem rögtön három főszereplővel rendelkezik. A történet ezúttal Crossbell-ben indul, ahol Lloyd Bannings és az SSS a városállam újdonsült felszabadítását hivatottak megünnepelni, ám a ceremónia kezdete előtt a konfliktusoktól megtépázott település ismét az események középpontjába kerül, miután egy újabb hadsereg lépi át határait, megpróbálva megindulni a világ dominanciája felé.
Ennek megállítása viszont végre nem csak az SSS-re és Lloydra hárul, hiszen a Cold Steel-saga főhőse, Rean Schwarzer is aktív részese az eseményeknek, ahogy egy magát "C" néven bemutató maszkos figura is. A történet folyamatosan adogatja hármójuk között a labdát, eltérő szemszögből mutatva be egyazon eseményeket, folyamatosan egy közös cél felé terelve a főszereplőket és méretes sleppjüket. Ez meglepő mód a játéktér szűkítésével járt: a Reverie sokkal céltudatosabban és ami fontosabb, gyorsabban terel a következő nagy fordulat felé, aminek a melléktevékenységek számának visszavágása, valamint a potenciálisan elérhető helyszínek mennyiségének megnyirbálásával jár, így ez a sorozat egyik leglineárisabb fejezete.
FANSERVICE
Kárpótlást ugyanakkor bőven nyújt ezért, például a Cold Steel 2-ben látottakra nyomokban emlékeztető Reverie Corridor bevezetésével, amely egy randomizált, hatalmas dungeön, ahol az összes főbb karakter bevethető egy harc-centrikus, roguelike játékokat idéző mellékszál során. A dungeön alapvetően további tartalmak megnyitását szolgálja: Ezek pedig rendkívül jó szolgálatot tesznek a harc során, amely szinte teljes egészében át lett emelve a Cold Steel 4-ből, alapvetően csak egyetlen elemmel toldva meg azt: a United Fronts egy olyan mechanika, amelyhez minimum 5, maximum 10 csapattag szükséges. Aktiválásával egy masszív, elsöprő erejű támadás, gyógyítás vagy buffolás érhető el, amely hatalmas szolgálatot tud tenni a kényesebb szituációkban, főleg az elnyújtott, kevés pihenési lehetőséggel rendelkező bossoknál.
"Csalódást", vagy legalábbis visszafogott lelkesedést egyedül a tálalás tud okozni. A Cold Steel kinézete már a maga idejében is messze elmaradt a műfaj akár hasonló kategóriájú japán szerepjátékaitól, a Reverie viszont mostanra már kifejezetten avíttas. Cserébe viszont kifogástalanul fut, a PC-s átirat pedig ezúttal is köröket ver mindenre: a legszélsőségesebb felbontások támogatásával, a szinte korlátlan framerate, az extra effektek, a teljesen átszabható irányítás, és a szinte nem létező töltési idő ezúttal sem okoz csalódást, így messze ez az elérhető platformok krémje. Bármelyiket is válassza az ember, a Reverie minden gépen frenetikus és felejthetetlen élményt nyújt: bár a teljes kiélvezéséhez nélkülözhetetlen, alsóhangon is több mint félezer óra egy olyan követelmény, amit csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak, egy sorozat kvázi lezárása ennyire briliánsán, ilyen kielégítően ritkán sikerül. De a Legend of Heroes sem éppen mindennapi – és pont ez teszi annyira naggyá és felejthetetlenné.
