Négy csapat, négy kör, játékonként négy túlélő. A négyes szám különleges helyet foglal el a számmisztikában, egyes helyeken szerencsésnek, míg máshol kifejezetten szerencsétlennek tartják. Vajon itt, ezekben a pattanásig feszült pillanatokban kinek az oldalára áll majd Fortuna? Nem titok, hogy rettenetesen szeretem a battle royale műfajt, avagy az életre-halálra szóló összecsapásokat, ahol csupán egy győztes, pontosabban túlélő maradhat. Ha pedig nemcsak a fizikai erő, de a logika is fontos szerepet játszik a megmérettetésekben, akkor az a mű engem bizony megvett kilóra. Eléggé izgatottan álltam tehát neki a The Game of Fourtune-nek, főleg annak tükrében, hogy a program felépítését feltehetőleg a lebilincselő Zero Escape-játékok ihlették. Lássuk, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket.
Kéz és lábtörést!
A BlackLock Games csapata elég nagy fába vágta fejszéjét, első játékuk történetének ugyanis nem kevesebb, mint tizenhat befejezése lehet. Ehhez az igazán csavaros és érdekfeszítő sztorihoz pedig minimum két főszereplő dukál. Clyde (a kezdetektől és döntéseinktől függően később is az ő szemszögéből élhetjük át az eseményeket) és Devon elválaszthatatlan jóbarátok. Egymás iránt érzett bajtársiasságuk olyan őrült dolgokra is ráveszi őket, mint egy kétes találkozón való részvétel. Mindez természetesen nem puszta kalandvágyból történik, egy titokzatos ismeretlen ugyanis azt ígéri, bárkit meg tud gyógyítani. Clyde így már nem hagyhatja ki ezt a páratlannak ígérkező lehetőséget, mivel a mamája súlyos beteg. Így esett tehát, hogy egy cinikus és bizalmatlan fiú, valamint egy életvidám és barátságos lány mindent vagy semmit alapon egy életre-halálra játékban találja magát, ahol a „kéz- és lábtörést” nemcsak egy egyszerű jókívánság. A 14 másik résztvevő, az egész hacacárét vezénylő istennő(!), valamint a furcsa helyszín gondoskodik róla, hogy egy pillanatig se unatkozzunk, amíg kiderül, végül kinek a kívánsága válik valóra.
A halál ölelése
A sok-sok befejezésből talán már sejthető, hogy a szerencsés nyertesek nem mindig főszereplőink közül kerülnek ki, ez pedig további pikantériát ad az amúgy is érdekes sztorihoz. Bevallom, a felépítéssel kapcsolatban először kicsit csalódott voltam, hiszen csak azokba a játékokba nyerhetünk bepillantást, amelyeknek karakterünk is részese (volt), a fennmaradó időben pedig (amíg a többiek az életükért küzdenek) csak az aktuális túlélőkkel tudunk beszélgetni. Ez abból a szempontból logikus, hogy valamilyen úton-módon meg kell ismerni a résztvevőket, a köztük lévő kapcsolatot és a történetet, ugyanakkor szomorú is, mert sokkal többet szerettem volna kapni ezekből az igazán okos és jól felépített próbatételekből.
És ha már próbatételek, itt szinte mindennel találkozhatunk, ami szem-szájnak ingere. Vannak tipikus szerencsejátékok, az egymás megtévesztésére épülő feladványok, versenyek, fegyverekkel és mérgekkel való gyilkolászás is akad, sőt akár még ártalmatlan sudoku is. A tizenhat induló önkéntes alapon áll össze négyszemélyes csapatokba, a megmérettetések pedig szintén négy választható opcióból kerülnek kisorsolásra – kaphatunk 2vs2, 3vs1, mindenki mindenki ellen és egy mindenkiért feladatokat is. A csavar a dologban, hogy minden egyes etapban pontosan négy embernek kell meghalnia, viszont könnyen előfordulhat, hogy egy kört mindenki túlél. A versenyzők négy ajtó közül választhatnak (majd ahogy fogynak, úgy értelemszerűen háromból, kettőből, végül pedig egyből), így adja magát az ötlet, hogy annak a társaságnak van a legtöbb esélye nyerni, amelyikre a legkésőbb kerül sor. (Viszont, ha az első három játékban mindenki életben maradt, akkor a végén ők lesznek a legnagyobb slamasztikában!) A körülbelül 30-40 órás játékidő alatt tehát rengeteg variációnak, halálnak és teljesült kívánságnak lehetünk a szemtanúi, de sajnos csak átvitt értelemben, a program ugyanis meglehetősen csínján bánik a rajzokkal. Szinte végig ugyanazokat a karaktermodelleket és háttereket használja fel, az izgalmasabb részeknél pedig sokszor csak nagy feketeséget láthatunk.
Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy elveszünk a sok lehetséges opció között, hamar szembesülünk vele, hogy a játék folyamatábrája meglehetősen leegyszerűsített, és a legtöbbször csak a választás illúziójával találkozunk – néhány esetben pedig még azzal sem. A feszült légkörnek is gyorsan búcsút inthetünk a barátságos résztvevőknek köszönhetően, akik két összecsapás között (és sokszor még azok alatt) sem hajlandóak ellenfélként tekinteni egymásra. Általánosságban elmondható, hogy (egy-két kivétellel) szimpatikus szereplőgárdát kapunk, remekül megírt és okos párbeszédekkel. Ha a grafikájuk nem is vesz le minket a lábunkról, a szövegeik szinte biztosan. A háttérzenék kellemesek, ahogy a hangeffektek is a helyükön vannak, volt viszont néhány pittyogás, amit egyszerűen nem tudtam értelmezni, a vége fele pedig már kifejezetten bosszantott is.
Mindent összevetve azonban a The Game of Fourtune egy okos és csavaros vizuális novella, habár a 10 körmünket még a battle royale stílus ellenére sem fogjuk lerágni izgalmunkban. Ettől függetlenül megvan a maga varázsa, így a műfaj kedvelőinek megérhet egy próbát, egészen biztosan nem fognak csalódni.
