Kezdjük ott, hogy a horror nagyon nem az én zsánerem. Olyannyira, hogy már a Mass Effect húsbábjaitól is frankón frászt tudtam kapni. Ennek ellenére időnként próbálkozom (platformtól függetlenül), és néha, ha keverve is más műfajokkal, de azért beesik pár olyan cím, amit megkedvelek (igen, Ash, rád gondoltam!). Na, ilyen felütés után estem neki jelen tesztem alanyának.
Hatfogásos vacsora
A The Fridge is Red voltaképpen egy sétaszimulátor, mely az apa szemszögén keresztül hat (és a teszt írása közben hozzácsapott plusz két) fejezetben meséli el egy család tragédiáját, mindezt erősen horrorisztikus atmoszférában, de erre még később visszatérünk. Utunk során mindenféle szürreális dologgal találkozhatunk, a lift kapcsolópaneljén a gomb helyéről kileső szem, vagy a kórházi terem, ahol a bútorokra nem hat a gravitáció, csak kettő a sorból.
A műfajból adódóan nem kell nagy játékmenetbeli kunsztokra számítani: sétálgatunk, ajtókat nyitogatunk ki, néha pedig rejtélyeket oldunk meg. Aki túlélőhorror-szerű valamire számít, az sajnos csalódni fog, mert itt senki sem akar az életünkre törni, bár aki nagyon akar, az meg tud halni, de hogy Phoebee Buffay-t idézzem: "Minden ember szabadon lehet hülye, Minden ember szabadon lehet hülye!" Érdekesség még, hogy minden fejezet elején egy-egy edény étel felvételével nyithatjuk meg a következő fejezetet, amit aztán a kezdőképernyőn azt az ominózus hűtőt kinyitva indíthatunk el. Egyébként nagy vörös barátunk (?) minden történetben jelen van valamilyen formában, sőt néha effektíve úgy éreztem, hogy maga a frigó figyel valahonnan.
Egyedi ízek
A játék legnagyobb erőssége a hangulata. A képi világ a PS1-es horrorokat idézi, bár érzésem szerint egy kicsi girndhouse-os érzés is befigyel. A hangok is ehhez idomulnak, zene nem igazán van, kivéve azt a valamit a kezdőképernyőnél, a szinkronhangok pedig pont olyanok, mint a fentebb megemlített alkotásoknál, hogy az effekthangokról már ne is beszéljek. Azért persze kisebb hibák is akadnak. Egy ennyire oldschoolra belőtt játéknál azt hinné az ember, hogy nagyon nem kell állítgatni a grafikán, aztán kiderül, hogy mégis, mivel magasabb értékeknél (túl sok állítgatnivaló egyébként nincs) nálam bizony nagyon durván be tudott szaggatni (tudom, vegyek egy erősebb gépet). Általában ilyenkor az utolsó dolog szokott lenni, hogy a felbontáshoz nyúljak, ám most kénytelen voltam megtenni. De tudod mi a vicc? A probléma tényleg megoldódott, a grafika meg pontosan ugyanúgy nézett ki. De akkor mi a frásznak a magasabb felbontás lehetősége? Emellett a játék olyan igazi, szikár, régi vágású darab, semmit sem rág a szádba, megkapod az feladatodat, aztán szevasz, oldd meg magad.
Poénos volt, amikor hősömnek el kellett volna indulnia haza, de nem tudtam megmozdítani. Jó negyedórába telt, mire rájöttem, hogy az alattam lévő székre kellene kattintani, hogy leszálljak róla és elindulhassak. Egyébként hasonló dolgok miatt nem ajánlanám a cuccot hevesebb vérmérsékletű játékosoknak. Maga a tempó is olyan, hogy aki nem elég türelmes, az könnyen otthagyhatja a csudába. Pedig alapból nem egy hosszú játék, ha tudod, mit merre, akkor max. másfél óra alatt végigbarangolhatod magad az egészen. Igaz, ha egyszer a végére értél, nem nagyon lesz okod újrázni, mivel nincsenek alternatív befejezések, vagy mondjuk, gyűjtögetnivalók. Emellett szabad mentésre sincs lehetőség, checkpoint-rendszer van, egyes fejezeteket pedig egy az egyben kell végigtolnod, ami a fentebb vázoltak fényében azért nem túl szívderítő.
Ne egyél meg minden vackot, amit a hűtődben találsz!
A The Fridge is Red olyan, mint egy nagyon régi, de még éppen fogyasztható konzerv. A (jelen esetben a megidézni kívánt) korának íze, szaga, állaga mind ott van benne, és fogyasztásnál nagyon erősen érződik is, de az már más kérdés, hogy aki fogyasztja, az vevő-e az ilyesmire. Én, mint kívülálló, nem biztos, hogy rövid időn belül újra elővenném, de mindenképpen egy érdekes élményben volt részem, és ezt most nem feltétlenül rossz, vagy ironikus értelemben gondolom.
