Amikor mind a PS5, mind az Xbox Series X bemutatóin kulcsfontosságú szerepet kaptak a különböző, hol érdekesebb, hol látványosabb indie játékok, már sejthettük, hogy a konzolok debütálásakor valóságos dömping várható – ahogy azt is, hogy ezek közül valószínűleg nem mindegyik fogja beváltani a hozzá fűzött, igen magas elvárásokat. A The Falconeer ilyen szempontból érdekes darab, tesztelése során ugyanis volt olyan pont, amikor úgy éreztem, indie mesterművel van dolgom, és olyan is, amikor a PS3 nem túl szépemlékű Lair nyitócímét idézte fel.
A veterán modderként ismert Tomas Sala önállóan fejlesztett címe egy méretes fantasy birodalomba kalauzolja a játékosokat, mely a The Great Ursee névre hallgat, és puszta természeti adottságai révén igen nagy teljesítmény, hogy egyáltalán birodalomként emlegethető. Ursee világának jelentős részét ugyanis a folyamatosan háborgó tenger alkotja, a kevéske emberi település és erődítmény kopár szirtekre és szigetekre épült. A kulcsfontosságú hajózás mellett a kommunikáció, szállítás és időnként hadviselés elsődleges eszközei a címszereplő falconeerek – képzett harcosok, akik elsősorban hatalmas sólymok, illetve más szárnyas lények hátán lovagolva, villámló fegyverekkel felszerelve szárnyalnak a különböző megbízások teljesítése érdekében.
Méretes harci postagalamb
A játék minden egyes fejezete egy adott uralkodóház vagy független fél szemszögéből mutatja be Ursee világát, és ezek szolgálatában különböző megbízásokat kell teljesítenünk, ezáltal bepillantást nyerve a világ politikai viszonyaiba. Ennek elég rendszeres eleme az árulás, az intrika, a kényszerszövetség. Míg kezdő küldetéseink egy részében inkább csak méretes postagalambot játszhatunk, később már hatalmas tengeri összecsapásokban kell ellenséges flottákat felszámolnunk, miközben mind a vízről, mind a levegőből támogatnak minket társaink, majd komplett erődítményeket és településeket ostromolhatunk megbízónk hatalmi törekvéseinek érdekében. Az egyes missziók között vállalhatunk egyéb megbízásokat is – feltéve, ha ezt olyan településen tesszük, ahová már van valamilyen diplomáciai engedélyünk, amit vagy árusoktól vagy küldetések jutalmaként szerezhetünk be, erre pedig szükségünk is van. Az új felszerelések gyűjtögetése és solymászunk fejlődése ugyanis közel sem olyan tempóban történik, ahogy azt a fő küldetések megkövetelik, és az egyre intenzívebb csaták során egyre gyorsabban zuhanhatunk lángra kapott madarunkkal a tenger hullámai közé. Ennek elkerülése érdekében rá vagyunk kényszerítve, hogy viharfelhőkkel feltölthető villámló botunkat fejlesszük, valamint speciális mutagének, amulettek révén turbózzuk fel szárnyas hátasunk tulajdonságait, hogy az gyorsabb, szívósabb legyen és különböző vitális tulajdonságai is tempósabban regenerálódjanak.
Ez a fejlesztés azonban meglehetősen problémás. Az egyik gond, hogy a szükséges mellékküldetések borzasztóan egysíkúak, kivétel nélkül annyit követelnek meg, hogy repüljünk el egy adott célhoz, ott szedjünk le egy-két ellenséges solymászt, esetleg az oda- vagy a visszaúton szállítsunk el valamilyen nehéz rakományt is, mely korlátozza navigációs lehetőségeinket. A másik, hogy a tesztelés során a játékban bármennyire kerestem, egyszerűen nem találtam hagyományos inventoryt, így készleteink kezelésére és váltogatására csak az árusoknál nyílt mód, ahol, mint azt elég kellemetlen módon megtapasztaltam, elég egy rossz kattintás, hogy véletlenül megváljunk értékes felszereléseinktől. A kattintás ellen felhozható érv, hogy a fejlesztők kimondottan ajánlják a flightstick vagy kontroller használatát, ám mivel a billentyűzet-egér kombó minden más tekintetben hibátlannak bizonyult, nem igazán értettem, hogy a kezelés miért pont egy ilyen, számtalan különböző módon megoldható elem esetén okozott problémát. A monotonitás pedig ennek a farmolásnak és a néha kissé egyforma fő küldetéseknek köszönhetően időről-időre beüt, és egy ponton túl bizony meglehetősen demotiválónak bizonyul.
Amiért nagy kár, a The Falconeer ugyanis lenyűgöző, főleg, ha azt vesszük, hogy egyetlen ember munkája. Hangulata, stílusa is kiváló, ám játékmenetén, történetén még kellett volna faragni valamennyit, hogy a kezdeti varázs lecsengését követően is lekösse az egyszeri játékost. Remélhetőleg ezt a későbbiekben javítások, bővítések, DLC-k (esetleg egy többjátékos mód) orvosolják majd, mert a The Falconeer lehetett volna az idei év legerősebb indie alkotása is.
