Te azonban, kedves zen buddhista barátom, acélozd meg idegeidet, és frissítsd fel ellustult elméd, mert az előtted álló kihívás láttán még egy fekete öves fizikatanár is sikítva rohanna aláírni a felmondását. Ha felkészültél, lássuk, mi vár a Hídon túl!
Merész kísérlet
A The Bridge egy puzzle-játék, méghozzá a keményebb, billentyűzetverős fajtából. Az alapkoncepció első ránézésre meglehetősen egyszerű: minden szinten el kell jutnod a kijáratig, úgy, hogy közben magát a pályát is forgathatod. Ezzel a manőverrel azonban a gravitációt is manipulálod, amire a főhős mellett az összes mozdítható tereptárgy is a fizika törvényei szerint reagál. A plafonból így néhány kattintással padló lesz, és a világ szó szerint a fejére áll.
Körszakállas, virtuális alteregónk életét ez a szürreális mechanizmus határozza meg. Miután egy fejére pottyanó alma felébreszti álmából, a névtelen tudós romos házában olyan elzárt kamrákat és dimenziókat fedez fel, melyek egyre ijesztőbben ellentmondanak a tankönyvekben oktatott valóságnak. Őt azonban ajtóról ajtóra hajtja előre kíváncsisága, hogy végül egy olyan fejfedezést tegyen, mely egyszer és mindenkorra leszámol a modern tudománnyal. Kutatásának zavaros történetét az egyes fejezetek végén felsejlő idézetek foglalják össze (tudományfilozófusok előnyben), és ha ezek nem is nyitják fel a harmadik szemünket, maguk a pályák mindenképp megkövetelnek egy elvontabb látásmódot. Akik ismerik Maurits Escher munkásságát, a képek alapján már nyilván sejtik, miről is van szó: az egyes szintek úgynevezett lehetetlen építmények, ha úgy tetszik, optikai illúziók, melyek gyakran már a legalapvetőbb interakció nélkül is képesek összezavarni a játékost.
A fura dimenziókban bolyongva ráadásul nem csak a tájékozódással gyűlik meg a bajunk, hiszen mindegyik fejezet bevezet egy-egy új mechanizmust, ezek kiismerése és okos használata pedig elengedhetetlen lesz a továbbjutáshoz. Körülírásuk ugyanakkor legalább akkora nehézséget okoz, mint az utolsó szintek teljesítése -- sőt bevallom, még a második végigjátszást követően sem értettem meg teljesen az összes ilyen elem működési elvét. Apropó végigjátszás! Bár a Bridge huszonnégy pályája még a szédítő kihívás ellenére is viszonylag gyorsan (nagyjából három óra alatt) teljesíthető, a valódi agytorna csak ezután veszi kezdetét. A címadó Hídon való első átkeléssel ugyanis megnyílnak az egyes szintek tükrözött, alternatív verziói, melyek számos extra akadállyal megtoldva gyakran már tényleg lehetetlennek tűnő feladatok elé állítanak, így a második végigjátszás akár kétszer tovább is tarthat az elsőnél.
A mellékelt ábra
De mégis miért áldozná valaki ilyesmire az idejét, ha sok esetben úgyis csúfos kudarc és durcás kilépés lesz a vége? Talán puszta kíváncsiságból? Vagy a jó öreg „csak azért is” virtus miatt? Nos, ritkán írok ilyet, de jelen esetben tényleg a látvány az, ami teljesen beszippant. Bár a Bridge eredetileg egy egyetemi projekt részeként látta meg a napvilágot, a diploma megszerzése után a botcsinálta fejlesztőpáros az utóbbi évek egyik legművészibb indie játékává kódolta át a programot. Az egyébként is lenyűgözően kreatív pályák megjelenítése elragadóan különleges: Mario Castañeda minden tárgyat és hátteret kézzel rajzolt meg, főszereplőnk és a mozgatható objektumok pedig folyton vibráló skiccek, melyekről már-már elhisszük, hogy minden egyes képkockával egy láthatatlan kéz festi őket újra meg újra a monitorra. A fekete-fehér stílus szintén telitalálat. A tervrajzszerű szinteken gyakran úgy éreztem, mintha egy megelevenedett folyamatábra szereplője lennék, a rendkívül visszafogott, melankolikus zenei aláfestés ugyanakkor egyfajta szorongató misztikumot kölcsönöz ennek a steril világnak. S bár magam is meglepődtem rajta, ez az érzés hívogató. Nem hagy nyugodni álmodban, reggel pedig már azon kapod magad, hogy még egyszer „utoljára” nekiveselkedsz az este félbehagyott pályának.
Tétel bizonyítva
Ebből adódóan a Bridge egy rendkívül addiktív logikai játék, mely a néha frusztráló nehézség ellenére is gyorsan elbolondítja a kihívás után sóvárgó elméket. A puzzle-világgal ismerkedő kíváncsiskodóknak sem kell azonban elkeseredniük, hiszen a fejlesztők egy idő-visszapörgető rendszerrel és néhány hasznos tippel igyekeztek nyitni a szélesebb közönség felé. Bár az indie játékok ritkán bővülnek letölthető tartalmakkal, én már napok óta fürkészem a készítők honlapját, ám egyelőre hiába. Szerencsére gyorsan eszembe jut a nemrég tanult mantra: a türelem a legnagyobb erény.
.
