Aztán rájöttem, ez egyáltalán nem természetes. Miért volna törvényszerű, hogy egy folytatás csakis érdektelen, mi több, silány lehet? Mindannyian fel tudunk sorolni legalább egy maroknyi kivételt, kedvenc játékaink méltó utódait, amik nemcsak megőrizték, de magasabb szintre is emelték az eredeti erényeit. De bármilyen szórakoztató is egy-egy új epizód, a rettegett szám gyakran nem jelöl mást, mint egy frissebb, kicsinosított verziót, vagy holmi leporolt nosztalgiakiadást. Az igazi folytatás ennél több kell, hogy legyen. Ehhez pedig nem árt, ha a szó szoros értelmében folytat (és nem újrakezd) valamit, például egy olyan történetet, ami annak idején képes volt mindenestül kiragadni a valóságból, az első perctől kezdve egészen a legördülő stáblistáig. Ha nem is volt minden téren makulátlan, két évvel ezelőtt részesei lehettünk egy ilyen történetnek, most pedig örömmel jelentem, hogy végre megérkezett az igazi, nagybetűs folytatás.
Zárkózz fel!
Azok kedvéért, akik eddig kimaradtak a Stoic fagyos túlélőtúrájából, álljon itt egy rövid ismertető az előző epizódról! A Banner Saga története egy skandináv ihletésű fantasyvilágban játszódik, ahol hosszú háborúskodás után emberek és óriás termetű varlok élnek viszonylagos békében egymás mellett. Bár a közfelfogás szerint az istenek halottak, a mágia változatlanul fennmaradt a világban, ahogy az ahhoz köthető, ép ésszel megmagyarázhatatlan jelenségek is. Történetünk egy ilyen eseménnyel veszi kezdetét, a nap ugyanis nemes egyszerűséggel megáll az égbolton, hamarosan pedig kirajzanak északról az évszázadok óta nem látott, ébenfekete kőemberek, délre űzve a mészárlást túlélő lakosságot. Az eseményekkel sodródva botcsinálta hőseinkre hárul a feladat, hogy megmentsék a menekülőket a biztos haláltól, és a hosszú menetelés során csatába vezessék szedett-vedett seregüket. A Banner Saga 2 néhány nappal az első epizód zárása, Boersgard ostroma után veszi fel a fonalat, karavánunk pedig folytatja viszontagságos útját a főváros felé.
Bár a történet így, dióhéjban nem tűnik túl bonyolultnak, minden érdeklődőnek erősen ajánlom az első rész végigjátszását, hiszen útitársaink és a játéknak otthont adó világ ismerete nélkül aligha érezhetik a Banner Sagában oly fontos döntések és fordulatok súlyát. Ami pedig a veteránokat illeti, a mentésimport mellett bizony nekik sem árt némi felkészülés a helyi történelemből, elsősorban a rég nem látott mellékszereplők nagy száma miatt.
Régi-új utakon
Játékmenetét tekintve a második epizód nem tér le a kitaposott ösvényről, vagyis alapvetően három különböző módon terelgetjük túlélőinket a remélt biztonság felé. A menetoszlop útját festői oldalnézetben egyengethetjük, lépten-nyomon szembesülve olyan dilemmákkal, amik hatással lehetnek karavánunk készleteire, moráljára, vagy pártfogoltjaink puszta életben maradására. A legfontosabb döntések jellemzően a táborban és a társainkkal folytatott viták során születnek – apró, ám annál örvendetesebb újdonság, hogy ezekhez olykor narráció, sőt átvezető animáció is dukál, ami kétségkívül üdítő színfolt néhány átolvasott óra után.
Döntéseink természetesen legalább ilyen fontosak a csatamezőn, mivel nagyobb ütközetek előtt meg kell határoznunk seregünk általános stratégiáját. A taktikai nézetben már csupán hatfős csapatunkat irányíthatjuk a megszokott, körökre osztott harcrendszerben, ami továbbra is a körültekintő helyezkedésre, és az egyes képességeket összehangoló csapatmunkára épül. A csataterek ugyanakkor jóval változatosabbak, mint a Banner Saga első felvonásában, főként a rombolható pályaelemek és más, természetes akadályok miatt. A megfontolt taktikázást tovább árnyalják az új karakterosztályok és képességek, illetve az az örvendetes tény, hogy ezúttal sokkal változatosabb ellenfelekkel kell majd megküzdenünk hosszú vándorlásunk során.
És ha már vándorlás: míg a prológusban a fagyos, északi tájak képe határozta meg a látványvilágot, addig a második epizód valódi világjárásnak tűnik megannyi különböző, gyönyörűen megrajzolt helyszínével és egyedi hangulatával. Ebben a hangulatteremtésben ismét nagy szerepet kap, és változatlanul remekel a kiváló zenei aláfestés, ami ezúttal még dinamikusabban illeszkedik a történet kulcsfontosságú eseményeihez.
Közel a cél
Vitathatatlan tehát, hogy a Banner Saga 2 mind játékmenet, mind történetvezetés terén sokat fejlődött az első részhez képest, mégis akad néhány negatívum, ami épp emiatt volt fájó számomra. Bár az új karakterosztályok, tárgyak és képességek miatt hőseinket jóval szabadabban fejleszthetjük, az ebből adódó, kifinomult harctéri taktikákra alig van szükség a csaták során (ahogy igaz ez számos társunkra is, akik gyakran egyébként is alig jutnak bármiféle szerephez a történetben). A nehézségi szint átállítása és a hasznos jutalmakkal kecsegtető tábori kihívások ugyan képesek olykor változatosságra sarkallni, a harcok többségét még így is simán megnyerhetjük optimalizálatlan taktikával, sőt néhány komoly, szinte büntetlenül elkövetett hibával. Utóbbiakért egyébként gyakran maga a kezelőfelület okolható, hiszen még mindig egyetlen nézőponthoz vagyunk kötve a négyzetrácsos csatamezőn, ami gyakran jár bosszantó félrekattintással. A kőkemény kihívás hiánya ráadásul a harctéren kívül is érzékelhető: az első epizóddal ellentétben például soha nem fájt a fejem a karaván ellátmánya és morálja miatt, ez pedig kétségtelenül rontott az elkeseredett túlélés hangulatán.
A Banner Saga esszenciája ugyanakkor maga az interaktív történet, és az az állandó döntéskényszer, ami percről percre emberi és morális kérdések elé állítja a játékost. Bár a két szálon futó cselekmény olykor enyhe tudathasadáshoz vezethet, a Stoicnak ezen a téren mindenképp sikerült túlmutatnia az első epizódon, olyan dilemmák felvonultatásával, amik a monitoron túl is képesek nyomot hagyni az emberben. A történet puszta volumene és komorsága miatt sokkal súlyosabb és lebilincselőbb, ami a trilógiazáró folytatás szempontjából is rendkívül ígéretes. A kérdés már csak az, újabb két évet kell-e várnunk a Saga befejezésére – ami engem illet, valahogy elvegetálok a Trónok harcán, ha tudom, hogy ez az ígéret nem csak szép szó marad
