Nikolai Tesla a technika kétségkívül egyik legérdekesebb karaktere, akinek élete és munkássága azok számára is különlegesnek tűnhet, akik amúgy halálra unták magukat a középiskolai fizikaórákon. A kortársai által varázslónak és különcnek bélyegzett fizikus korát jóval meghaladva álmodta meg többek közt a távvezérlést, a rádióhullámokat és a váltóáramot. Élénk képzeletének köszönhetően találmányait először fejben alkotta meg, és csak ezután vetette papírra a hibátlanul működő változatot (rebesgetik, hogy a legtöbb ötlete önkívületi állapotban pattant ki fejéből). A legendák szerint egyszer képes volt teleportálni is, ez a sztori ihlette a Tökéletes trükk című regényt, amiből később sikeres filmváltozat is készült. A szintén a Teslát övező misztikumból táplálkozó Teslagrad középpontjában a mágnesesség és az elektromosság áll, főszereplője pedig egy különleges kisfiú, aki emberfeletti módon tudja használni ezeket. Mindezen receptből egy olyan végeredmény sült ki, ami alapján nem lehetne megmondani, hogy a Teslagrad a norvég Rain Games első nagyobb projektje.
Magnetikus apróságok
A játék elején apró hősünk egy eső áztatta városkából menekül az őt üldöző usankás emberek elől, majd egy közeli Tesla-toronyban lel menedékre. Az ötletet valószínűleg Tesla Wardenclyffe-tornya adhatta, ami az egyik legtisztázatlanabb jelenségeket produkáló építmény a tudomány történetében. Szótlan főszereplőnk itt bukkan rá egy speciális kesztyűre, aminek köszönhetően fény derül különleges adottságaira: ő az utolsó techno-mágikus képességekkel felruházott teslamancer. A torony titkait felfedve idővel választ kapunk arra, hogy kik is ezek a piros ruhás emberek, és miért mi vagyunk az utolsó, nem mellesleg üldözött tagjuk.
A Teslagrad műfaját tekintve puzzle-platformer, ami okosan építkezik a két zsáner jellegzetességeiből. A logikai feladványok a mágnesességen és az ősi teslamancer technológián alapulnak, vagyis a magnetikus kesztyű segítségével képesek vagyunk egy objektum töltését pozitívra vagy negatívra cserélni. Az ellentétes polaritású tárgyak magától értetődően vonzzák, míg az azonosak taszítják egymást, és ezt kihasználva kell platformokat alkotni magunknak a kalandozáshoz, vagy épp feloldani az utunkban álló akadályokat. Ahogy haladunk előre a játékban, több különleges ruha is a birtokunkba kerül, kezdésnek egy cipő, amivel rövidebb szakaszokon tudunk teleportálni, majd egy polaritásköpeny. A csizma sok szakaszon lesz hűséges társunk, segítségével rácsokon és lezárt területeken tudunk átjutni, ám a használatából fakadó előnyök elnyeréséhez bizony igencsak szükség lesz az ügyességünkre is.
Villámokkal táncoló
Mondom ezt azért, mert a játék frusztráló vonásaként a nehezebb ügyességi szakaszok emelhetők ki, amiket kontroller hiányában elég nehézkes billentyűzettel kivitelezni, ráadásul a játékvezérlő-támogatás is csak részleges, így némileg könnyebb dolga lesz azoknak, akik a játékot konzolra szerzik be. Bár a feladatok megoldása sokszor egyszerűnek tűnik, a kivitelezés gyakran nehéz feladat, főleg azért, mert mindig rettentően pontosan kell időzítenünk. A főgonoszokkal vívott harcok old school formulára épülnek, általában három kört kell túlélni velük szemben, ami szintén nem gyerekjáték, hiszen a bossok akár egyetlen csapással is képesek véget vetni az életünknek. Éppen ezért az ilyen harcok komoly lélekjelenlétet és precizitást igényelnek, már az első „főnök” is veszedelmes jelenség, cserébe viszont kifejezetten ötletesek a ránk váró küzdelmek.
Ami az irányítás nehézségei mellett szintén boldogtalanná tett, az a checkpointok elhelyezése. Ha egy nehezebb szakasz legyűrését követően puszta óvatlanságból meghalunk valami jelentéktelen akadály miatt, könnyen megeshet, hogy a játék visszadob a jóval korábbi pontra, és újból neki kell veselkednünk az egyszer már abszolvált, de ettől még fogcsikorgató akrobatikának.
Tornyom, tornyom, mondd meg nékem
A különböző felszerelések használatát a szoba berendezése sugallja nekünk, és értelemszerűen csak úgy tudunk továbbhaladni, ha sikeresen végrehajtjuk a különböző műveleteket. A torony nem lineáris felépítésű, hanem labirintusszerű építmény több mellékszobával, ezzel növelve bennünk az érzést, hogy ez az építmény bizony hatalmas és elhagyatott. Persze ez egyáltalán nem nagy teher, jót tesz a hangulatnak, amire a grafika teszi fel a koronát: a pontszemű, kézzel rajzolt szereplők a régi rajzfilmeket idézik vissza, sötét és abszurd ízzel fűszerezve. A látvány pedig annyira egyedi, színes és ötletes, hogy ez már önmagában elég ahhoz, hogy végig lebilincselje a játékost, ráadásul a változatos vizuális megoldások a felfedezés örömét is magukban hordozzák. Érdekesség, hogy nincs párbeszéd és szinkron; úgy tűnik, hogy az indie fejlesztők szeretnek a hangtalan történetmeséléssel kísérletezni, abszolút a vizualitásra támaszkodva – szerencsére esetünkben ez a megoldás tökéletesen működik.
A kézzel rajzolt hátterek a mesekönyvekre hajaznak, és száznál is több van belőlük. Ritkán fordul elő velem, de a Teslagrad esetében gyermeki kíváncsisággal kísérletezgettem, próbálgattam, hogy mi mire jó, és játék közben valóban egy meseszerű fantáziavilágban éreztem magamat. A feszültségkeltő zene szerves és meghatározó része az élménynek, és egyáltalán nincs hiányérzet az emberben a szereplők hangtalansága miatt. Kicsit olyan a játék, mintha a Limbo nyomasztó hangulata színekben elevenedne meg, egy csöppnyi Braiddel keverve, a steampunkos beütésű régi Európa vízióját megjelenítve.
A közel ötórányi szórakozást kínáló Teslagrad beszerezhető a Steamen, a Desurán és a GOG-on is, a PC-n kívül pedig Wii U-n és PS3-on játszható. Az ára mindössze 9 euró, ami kifejezetten jó befektetés, ha azt nézzük, hogy milyen elégedetten állunk majd fel a játék mellől, miután végeztünk vele.
