Komolyan mondom, ha lenne a Köznevelésért Felelős Államtitkárságnak csöppnyi sütnivalója, a Tank Mechanic Simulatort kötelezővé tenné minden technikaórán. Végre valami, amivel, ha akarod, órákat tudsz úgy elbütykölgetni, hogy még meg is érted, mi az, hogy alkatrész, meg rendszer, meg összefüggések. Ja és csak egy egér kell hozzá, némi kitartás és csöppnyi logika. Ellentétben a vitorláshajó-építgetéssel (hello, 1987, Ilku Pál Általános Iskola), itt a sikerélmény is garantált…
Ha már átrágtad magad az előzetesből készült cikkemen, akkor szinte mindent, amit a második felében vártam (roncskutatás, csapatás a dagonyában, múzeumosdi, miegymás), hát, az meglett. Végre összeállt a teljes folyamat: megkeresheted a szántóföldbe süllyedt acéldögöt (én egy M26 Pershing ameriai nehézharckocsit vakartam ki a mocsokból, mely a 2. világháború legvégén jelent csak meg Európában), elszállíthatod, majd szépen szétszedve mindent lepucolhatsz, kijavíthatsz, ezután pedig jöhet az összerakás. Itt a játék webshopjában súlyos dollárezrekért cserében lehet összekattintgatni az évtizedek alatt eltűnt, hiányzó alkatrészeket. Jó móka, nekem a papír-ceruza rendszerű analóg módszerrel sikerült a legjobban összeállítani a bevásárlólistát: ebben segít a tank vizsgálatnak lehetősége, mely pontosan meg is mondja, mit kell még venni. Vagy összereszelgetni-kalapálni, mert bizony működik a műhelymodul is. Barátaim, a dűznireszelő legyen veletek…
Véglegesítve
Ami jó, azon nem változtattak: maradt a kis gyakorlás után egészen használható, egérközpontú irányítás. Szintén ismerős a pofás műhelybelső, amelynek funkcióit csak komoly fejlődésközpontú folyamattal lehet bővítgetni-kinyitogatni. Oké, ezt a mondatot én sem érteném és Böjti is közelít egy csákánnyal kezében: szóval arról van szó, hogy belepakoltak egy feladatvégrehajtós, tapasztalat- és pénzszerzős vonalat. Kisebb-nagyobb melót jelentő megbízások végrehajtásával szedhetjük össze a dollárokat ahhoz, hogy a saját kis lánctalpas dögünket múzeumi kiállítási tárggyá tudjuk kicsinosítani (amiért egyébként belépődíjat is szedhetünk), s nem mellesleg a hangárkomplexumunk minden egyes helyiségét használhassuk. Emellett egy külön fejlesztési fát is végig lehet tolni: az összeszedett reputációs pontokkal gyűjthetjük be a különböző skilleket. A kedvencem a „Move like Panzerjaeger” (+25% a mozgásra) – ugye mindenki fejében elindult a Maroon 5 zenéje? Btw, a Wehrmacht Panzerjäger I-ese, minden páncélvadász őse, valóban egész füge jószág volt a maga alig 6,4 tonnájával.
Amivel még rengeteg időt el lehet, khm, tölteni, na, az a festőkamra. Nem elég, hogy bármilyen, de tényleg, bármilyen színre lehet fújni a megfelelően előkészített (rozsdátlanítás-homokszórás-alapozó festés-fedőfestés) harckocsikat, de előre meghatározott álcázófestés-mintákat is fel lehet rájuk dobni. Ezt speciel hanyagolnám, mert elég hülyén néz ki egy 1943-as brit sivatagi mázolás egy G Párducon, de ha igényes az ember, a weben neki lehet állni az eredeti színkódok kikeresésének. Arról nem is beszélve, hogy a matricákkal és jelzésekkel egy-egy híresebb alakulat festését is össze lehet állítani. Mondjuk, jó lenne, ha az álcamintákat és az alakulatjelző „matricákat” be lehetne úgy importálni a játékba, mint ahogyan a Microsoft Flight Simulator-sorozatnál lehet skineket csinálni a repülőgépekre…
Szóval virtuális pacsi a DeGenerals fejlesztőinek: ez korrekt darab lett. Még mindig marad rétegjátéknak, de ezen kevesek számára rengeteg vidám órát fog okozni. Kicsit olyan, mint a garázsomban álló 1967-es Bogár, Nyúl úr: mindig van rajta valami csinálni való, de mindig meg is vár. Itt is elalszik a Tigris a műhelyben, ha két hétig nem nézel felé, de néha egy-egy órácska is elég ahhoz, hogy feltöltődj.
