Super. Hot. Mindig csak ezek a szavak ismétlődnek a fejemben. Egyre gyorsuló tempóban lüktetve, halántékomat egyre többször és egyre hangosabban szétfeszítve. Aztán, mint egy varázsütésre, szertefoszlik a kín, és egy ismeretlen helyen találom magam.
Super. Egy ház, képek a falon, lemezgyűjtemény… de nincs időm nézelődni, a fenyegetés azonnali, két alak fegyverrel a kézben közelít felém. Hot. Felkapom a kezem ügyébe eső bakelitlemezt és egy határozott mozdulattal egyikük fejébe állítom, a kezéből kirepülő fegyvert még a levegőben elkapva egy golyót repítek társa mellkasába. Super. A szemközti ajtón egy újabb vörös veti be magát, puskával a kézben, de lőni nem tudok még, úgyhogy hozzávágom a pisztolyt, és saját puskájával lövöm szilánkokra a fejét. Hot. A közben hátamba kerülő társa kapja a másik sörétet, az üres puskát csövénél markolva várom az erősítést. Super. Nekirontok a következőnek és egy mozdulattal a földre küldöm. Hot.
A valóság szilánkokra robban.
Super. Hot. Mindig csak ezek a szavak ismétlődnek a fejemben. Egyre gyorsuló tempóban lüktetve, halántékomat egyre többször és egyre hangosabban szétfeszítve. Aztán, mint egy varázsütésre, szertefoszlik a kín és egy ismeretlen helyen találom magam…
Szuperforró
A Superhot: Mind Control Delete nem változtat az eredeti játék alapvető formuláján: az idő még mindig csak akkor lendül mozgásba, amikor mi, de persze nem érdemes nagyon sokat nézelődni, mert ha csak csigatempóban is, de folyik. A stilizált, azonnal felismerhető látvány továbbra is maradt, kaptunk egy marék új pályát, pár új ellenfelet, egy új fegyvert, egy rakás hajigálnivalót. Ezeket az újdonságokat pedig egy „térkép” fogja össze, melyen az újabb és újabb kihívások mellett sztoridarabkákat, hackeket és alapfejlesztéseket találhatunk.
Egy-egy pályacsomag elején kiválaszthatjuk alaptulajdonságunkat (több életerő, roham, helycsere, miegymás), majd a véletlenszerűen egymás után következő területek között időről-időre választhatunk kettő felkínált hack közül egyet. Ezek különféle módokon könnyítik meg életünket – például gyorsabban mozgunk, a közelünkbe érő golyók lelassulnak, közelharcban sebezhetetlenné válunk, csak hogy a hasznosabbakat említsem. Ezúttal azonban nem egy ütés a halál, de ha a pályacsomag bármely pontján elfogyna életerőnk, akkor kezdhetjük elölről, ezúttal más területeken, más sorrendben.
Persze ellenfeleink is fejlődnek: a javarészt sebezhetetlen és halálukkor repeszeket szóró vörösök mellett a kutya, a nindzsa és a függő is nehezíteni fogják életünket. Később a térrel való manipuláció további gondokat okoz az egyre sűrűbben érkező és egyre gyorsabban reagáló ellenfelekkel együtt. Kihívásból tehát nem lesz hiány, bár az „eredeti” Superhothoz képest ezúttal a szinte mérnöki pontossággal megtervezett, már-már matematikai kihívások helyét a véletlenszerűség és ennek folyományaként az elkerülhetetlen improvizálás veszi át.
Több. Többet. Még.
A Superhot még mindig pofátlanul stílusos, még mindig elképesztően addiktív, és bár vesztett picit abból, amiért megszerettem az eredetit, még mindig szinte letehetetlen. Egyszerre érzed magad úgy, mint Neo és John Wick, amikor egy jól irányzott dobással egy tollat állítasz ellenfeled homlokába, majd katanával vágsz rendet az ellen soraiban. És ehhez nem kell csilli-villi grafika, mert már az az egyediség és egyéniség is megteszi, mint amivel a Superhot rendelkezik. Persze, ha valakinek kell a poligonszám meg a textúra, az nem fogja magát jól érezni vele, amit csak sajnálni tudok.
