Persze lehet, hogy tévedek, és már a kutya se emlékszik a Strike Suit Zero című játékra. Bevallom, nem volt egy felejthetetlen alkotás. A Born Ready űrlövöldéje nagy ígéretekkel szállt ringbe a játékosok pénzéért, de frusztráló hibái, hullámzó nehézsége és lapos narratívája miatt nem törhetett ki a középszerűség korlátai közül. A fejlesztők azonban nem adták fel: négy hónap és két kiadott DLC után máris itt a legújabb, önállóan is futtatható kiegészítő, aminek láttán hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a londoni srácok bizony megszívlelték a Zerót ért kritikákat.
Variációk egy témára
A Born Ready ugyanis végre rájött, miben volt a legjobb az alapjáték, és minimális, de tisztes iparosmunkával átszabták az eredeti koncepciót. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Nos, például azt, hogy nincs sztori. Ami azt illeti, a játék eseményei voltaképp meg sem történnek a Strike Suit univerzumában, hiszen a meglehetősen szűkre szabott bevezető szerint az Infinity csupán egy számítógépes szimuláció a számítógépes szimulációban… Ami igazából nem is szimuláció. Játékmenet szempontjából ugyanis a kiegészítő ugyanazt az élményt nyújtja, mint a lapos és kidolgozatlan történettel megvert Zero, azaz semmivel sem több egy szórakoztató arcade ámokfutásnál – de ami a legfontosabb: nem is akar több lenni.
Az alapok tehát ugyanazok, vagyis adott egy fürge űrhajó (a címadó Strike Suit), ami némi energiagyűjtés után Gundam-szerű robottá alakul, és páratlan tűzerejével pillanatok alatt képes egész flottákat izzó roncstengerré változtatni. Ezt a csodás képességét ugyanakkor maximálisan ki is kell használnunk, hiszen a csaták továbbra is grandiózusak: cikázó vadászgépek, gyilkos korvettek és hatalmas fregattok egész hadával nézünk szembe a lézernyalábokkal kivilágított űrben, a szó szerint szemkápráztató káoszban pedig nagyon észnél kell lenni a túléléshez.
Helyzetünk azonban egy fokkal könnyebb, mint a gyakran homályos feladatokkal terhelt alapjátékban, hiszen az Infinity egyetlen célja maga a túlélés. Az ellenfelek pályáról pályára hullámokban érkeznek, mi pedig nyaktörő tempóban száguldozva, át-átalakulva robbantjuk őket űrszemétté. A sietség persze mindig indokolt, hiszen ha a képernyő sarkában pittyegő visszaszámláló nullához ér, megjelenik a következő flotta, és pillanatok alatt halálos kereszttűzbe kerülhetünk. Az akció emiatt folyamatosan feszült és könyörtelenül szórakoztató, ugyanakkor – a Zeróhoz hasonlóan – gyakran pokolian izzasztó. A különbség csak annyi, hogy míg az alapjáték esetében sokszor a kiszámíthatatlan mentési pontok és a már említett célkitűzések nehezítették meg a dolgunkat, addig itt maguk a csaták szolgálnak komoly, de jóval kevésbé frusztráló kihívással, ez pedig rengeteget számít a játékélmény szempontjából.
Két robbanás között
A Strike Suit Zero másik komoly negatívumának a korlátozott testreszabhatóságot róhattuk fel, vagyis hiába volt adott a hajó- és fegyverváltás lehetősége, a repertoár meglehetősen szűkösre sikeredett. Bár szép (és pénztárcakímélő) gesztusként megnyithatóvá teszi a DLC-kben bemutatkozott új gépeket, az Infinity ezen a téren nem szolgál hatalmas újítással, ám bevezet egy olyan funkciót, ami bőven kárpótol űrmechánk kötött fejlesztéséért. Az egyes szintek között ugyanis már nemcsak saját hajónk, hanem társaink kiválasztására is lehetőségünk van, azaz meghatározhatjuk, hogy lassan flottává duzzadó kíséretünk milyen osztályú gépekből álljon össze. Az ilyen döntéseknél természetesen nem árt mérlegelni a következő pályán ránk váró kihívásokat, képzeletünknek ugyanakkor csak a rendelkezésre álló pontok szabnak határt. A túlélés mellett ugyanis az Infinity másik mozgatórugója a pontvadászat, melynek kettős célja van: egyrészt fizetőeszközt szerezhetünk a pályák közti bevásárláshoz, másrészt feljebb kapaszkodhatunk a népes online ranglistán. Aki azonban előkelő helyezésre pályázik a tabellán, nem árt, ha alaposan felköti a gatyáját, hiszen az első tízbe csak a legeltökéltebb kombóbetyárok kerülhetnek be (nyilván rengeteg gyakorlás árán).
Véges végtelen
Az Infinity tehát számos tekintetben bővíti, ugyanakkor radikálisan le is egyszerűsíti az alapjátékot. A kevesebb pedig jelen esetben tényleg több: a felesleges sallangok lehántása jóval élvezhetőbbé teszi a kikristályosított játékmenetet – még akkor is, ha a Zero egyes hibái (a nehézkes célzórendszer és a butácska társak) visszaköszönnek a kiegészítőben. És bár az SSI korántsem megunhatatlan, még így is jóval tartalmasabb és szórakoztatóbb az eredetinél, potom hat euróért pedig kifejezetten jó vételnek számít.
