De hívjuk csak hatalmas halálosztó robotnak. A mecháknak is nevezett humanoid gépóriások a hetvenes évek végén jöttek divatba Japánban, azóta pedig (ha csak képletesen is) bejárták az egész világot, megjelenésükkel olyan őrületet kiváltva, mely még annak ellenére is tart, hogy sokan hírből sem hallottak az eredeti animéről. Úgy látszik, a gigászi robotokkal nem lehet melléfogni. Ebben bízhatott az angliai Born Ready Games csapata is, ráadásul egyáltalán nem alaptalanul: első önálló játékukhoz, melyhez eszement, pergő űrcsaták tömkelegét, sőt egyenesen a műfaj újjászületését ígérték, több mint százhetvenezer dollárt kalapoztak össze a Kickstarteren. De vajon sikerült-e a „közpénzből” mindezt megvalósítani?
Végtelen csatatér
Egy ilyen sokat sejtető kérdés után elég kézenfekvőnek tűnik a nemleges válasz – a valóság azonban némileg árnyaltabb, hiszen a Strike Suit Zero rengeteg olyan pillanattal ajándékozza meg a játékost, melyekhez foghatót tényleg csak a hasonló témájú animék teátrálisan elnagyolt, de borzongatóan fenséges ütközeteiben láthatunk.
A csaták kolosszálisak. A körülöttünk dongó ellenséges vadászgépek hadán túl szinte minden küldetés során szembekerülünk majd olyan hatalmas fregattokkal és cirkálókkal, melyek puszta méreteikkel is tiszteletet parancsolnak, acélozott bálnákként úszva a nyüzsgő hajórajban. Helyzetünk azonban akkor tűnik csak igazán reménytelennek, ha ezt a Dávid-Góliát küzdelmet egy lövegekkel barokkosan díszített űrállomás mellett kell megvívnunk... Ám szerencsére nem egyedül! A csatákat szövetségeseink gépei teszik teljessé, a flották találkozásával pedig még a fagyos űrben is elszabadul a kénköves pokol.
Ebben a plazmasugaraktól tündöklő káoszban az egyébként meglehetősen steril látvány egészen fenomenálissá válik. A száguldó hajótesteket gyilkos lézerek és célkövető rakéták szaggatják vakító robbanások közepette, torpedók tucatjai tépnek ketté lomha naszádokat, a határtalan pusztításban eltörpülő gépünk útját pedig légvédelmi ágyúk tüze kíséri. A szédítő fejetlenséget Paul Ruskay (a Homeworld zeneszerzője) futurisztikus, túlvilági dallamai teszik magasztossá, a legepikusabb ütközetek alatt pedig egy japán énekesnő, Kokia hangja is felcsendül.
A játék másik fénypontja természetesen a címadó Strike Suit, egy kísérleti űrhajó, mely némi energiagyűjtés után a már emlegetett hatalmas robottá változik. Ebben az üzemmódban ugyan lassabban szeli a végtelen űrt, óriási tűzereje azonban minden kellemetlenségért kompenzál: rakétarendszerével tucatnyi célpontot is befoghat egyszerre, gépágyúja pedig gombnyomásra követi azokat a „szerencsés” pilótákat, akik túlélték a robbanó zivatart. Sajnos a nagy erő ezúttal nagy energiafogyasztással jár, így Gundam-hasonmásunk egy-egy kiadós mészárlás után kénytelen újra fürge vadászgéppé alakulni.
Súlytalan jövő
Hogy miként is jutunk kegyvesztett pilótaként egy efféle szuperfegyverhez, az maradjon a fordulatosnak szánt, de eléggé sekélyes történet „meglepetése”. Ádáz háborúnkat egyébként a Föld védelmében vívjuk a függetlenségért harcoló emberi kolóniákkal szemben, a küldetéseken meghozott döntéseink (és teljesítményünk) függvényében pedig többféle végkifejlet is lehetséges. Bár ez a csipetnyi szabadság okot adhat némi lelkesedésre, közel sem tudja elfedni a sztori nyilvánvaló hibáit. Az átéléshez ugyanis fájóan keveset tudunk a huszonharmadik századi Föld történetéről, és a mindenféle felvezetés nélkül színre lépő „ikonikus” szereplőkről. Azt az érzést pedig, hogy valójában a földi zsarnokság ellen harcoló kolóniák ügye szimpatikusabb, a néha szemtelenül ügyes pilótáik iránt táplált őszinte gyűlölet ellenére sem sikerült elhessegetnem.
Tátongó űr
Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa. A Strike Suit Zerót végső soron olyan alapvető hibák teszik felejthető, sőt, olykor frusztráló játékká, mint a küldetések gyakran homályos és félrevezető, mégis sűrűn ismétlődő célkitűzései, a haszontalan társak, a korlátolt célzórendszer és az erősen hullámzó nehézség. Ez utóbbit csak tetézik a kiszámíthatatlan mentési pontok, melyek leginkább arra jók, hogy a meglehetősen rövid játékidőt nyolc-tízórásra nyújtsák. Bár a pályákon megnyitható fegyverek és különböző fejlesztések miatt adott a második végigjátszás lehetősége, a minimális szabadság és a négy irányítható hajó felületes testreszabhatósága kevés motivációval szolgál. Ezért ha egyetlen jelzővel kellene illetni a Born Ready játékát, az mindenképp a „megosztó” lenne... Lehet imádni vagy gyűlölni, de leginkább a kettőt egyszerre. Kár érte.
