A ’80-as évek elején születtem, így pont akkor tanultam meg olvasni, mikor hazánkban is a tetőfokára hágott a lapozgatós könyvek iránti érdeklődés. Ezek a regények abban különböztek a hagyományos fantasyktől és sci-fiktől, hogy olvasóként rendszeresen döntést kellett hozni, ami befolyásolta a cselekményt, és a választásainkon múlott, hogy eljutunk-e a történet végére. Ha rosszul döntöttünk, vagy szimplán balszerencsénk volt, az könnyen a főhős halálához vezetett, és kezdhettük elölről az egészet...
A történet fel volt darabolva, a köteteket nem lehetett hagyományos módon olvasni. Pont ezért voltak „lapozgatósak”, mert minden fordulat egy új oldalra vezetett, oda-vissza ugráltunk a lapok között. A leleményesek persze minden választás előtt otthagyták az ujjukat a döntési pontnál, így tragédia esetén nem kellett nulláról kezdeni az egészet. Tesztünk alanya nagyjából ugyanezt az élményt nyújtja, azzal a különbséggel, hogy itt esélyünk sincs a „csalásra”...
MONDOK EGY TÖRTÉNETET, VAGYIS TÖBBET
A Stories: The Path of Destinies első blikkre egy újabb felülnézetes hack ’n’ slash-nek tűnik, a fejlesztők viszont nem elégedtek meg a színpompás kaszabolással, a kombók és a kellemesen szerteágazó fejlődési rendszer mellett kapunk egy jópofa történetet is. Sőt nem is egyet, hanem rögtön 24-et.
Főhősünk Reynardo, egy félszemű róka, egyben kiváló kardforgató, aki fejébe veszi, hogy leszámol a birodalmat sanyargató méretes varanggyal. Ha ez a Diablo lenne, akkor elindulnánk, és pályák tucatjain kaszabolnánk az ellenfeleket, a fináléban pedig a csoffadt breki nyakát is elnyisszantanánk. A Storiesban is a happy end a cél, de az oda vezető út jóval összetettebb a végeláthatatlan számban érkező ellenfelek szeletelésénél.
EZ AZ ÚT HALÁLLAL VAN KIKÖVEZVE
Kezdésnek például szerzünk egy könyvet, amivel alkalmanként befolyásolhatjuk a történetet, ezzel együtt a sorsunkat. Bóklászunk egy kicsit, és máris jön az első döntés: megmentsük egy régi cimboránkat, vagy inkább kutassuk fel a fegyvert, amivel javíthatunk a zsarnok elleni esélyeinken? A választástól függően megyünk tovább egy újabb helyszínre, ahol egy ponton megint dönteni kell, aztán ismét, végül szembekerülünk nagy ellenfelünkkel, és... meghalunk. A kudarc elkerülhetetlen, kezdődik minden elölről, viszont korábbi döntéseink tudatában vághatunk neki a sztorinak, és így próbálhatunk felülkerekedni a végső ellenségen. Aztán meghalunk másodszor, majd harmadszor is...
Ahogy említettem, összesen 24 variáció létezik, és ebből csak egy happy end, a többi mind csúfos bukta. Ezekből egyrészt tanulhatunk, de ennél jóval fontosabb, hogy a 23 halállal végződő lehetőség között akad négy különleges sztori, ami felfed egy-egy titkot, amelyek mankóul szolgálnak, hogy ne kelljen mindent végigzongorázni ahhoz, hogy végül eljussunk a méltó lezáráshoz.
HŐSSÉ VÁLNI
Bizony, a megszállottak végigpörgethetik az összes lehetőséget, a mázlisok akár négy „újrakezdésből” végigtolhatják a sztorit, míg mások valószínűleg 6-10 próbálkozásból juthatnak el a végső célig, mikor Reynardo igazi hőssé válik.
Ezen a ponton persze felmerülhet a kérdés: nem unalmas egymás után többször próbálkozni? Szívesen mondanám, hogy nem, de ennyire azért nem zseniális a Stories. Az első négy kísérletezésnél még nem nagyon van ismétlődés és minden érdekes, a hatodiknál már fejből mennek az egyes pályarészletek, de még élvezzük a dolgot, viszont a tizediknél már frusztráló is lehet, hogy még mindig nem leltünk rá a negyedik titokra.
A monotonitás egy idő után kérlelhetetlenül felüti a fejét, de a harc- és fejlődési rendszer azért megmenti a helyzetet. Például hiába halunk meg többször is, a képességeink nem vesznek el, így egyre erősebb karakterrel vágunk neki újra és újra a küzdelemnek. Szerezhetünk négy különböző kardot (tűz, jég, szél és életerő), ezeket feltápolhatjuk, bónuszokat nyújtó ékköveket pakolhatunk a kesztyűnkbe, és egy folyamatosan bővülő fejlődési fán vásárolhatunk egyre jobb képességeket, minden egyes szintlépés után.
A kardjaink ráadásul kulcsként is funkcionálnak, így a bezsákolásukat követően az újra bejárható pályák olyan részeire is eljuthatunk, ahová korábban a megfelelő eszköz hiányában nem nyertünk bebocsátást.
ARAT A KARD
Mivel alapmechanizmusait tekintve egy hack ’n’ slashről beszélünk, kulcsfontosságú a harc, és ezen a téren a Storiesnak nincs miért szégyenkeznie. Ugyan ellenféltípusból csak hatot találunk a játékban, viszont a fejlődési fa tényleg elég tisztességes és sokrétű. Okos pontosztogatással könnyedén a játékstílusunkhoz igazíthatjuk Reynardo képességeit, és az egyre erősebb trükköknek hála kifejezetten szórakoztató és látványos összecsapásokat produkálhatunk: időmegállítás, robbanások, csáklyázás, tűzvihar és akár 60-as szorzóig felkúszó kombószámláló várja az adrenalinra éhes játékosokat.
Cifrázni és a megtanult trükköket bevetni ráadásul már csak azért is érdemes, mert a program minden egyes küzdelmet külön értékel, és minél látványosabban és ügyesebben végezzük a hentelést, annál több tapasztalati pont üti a markunkat – ennek fontosságát remélhetőleg ezen magazin hasábjain már nem kell külön magyarázni.
AKAD BAJ IS
Az ismétlődő narratíva kifejezetten üdítőleg hat, a fejlődési rendszer nem bonyolult, de mégis sokrétű, a harc látványos, szórakoztató, a kihívással sincs probléma, bónuszként pedig briliáns narrációt kapunk. Mindez csodásan hangzik, a Stories értékét viszont nem csak az csorbítja, hogy az újrázásra épülő történetmesélés nagyjából a 12. körnél kifullad.
Az összképet kissé lerontja, hogy a játékélményt idegesítő bugok és érthetetlen teljesítményingadozások törik meg. Többször előfordult, hogy a képfrissítés, ha csak pár másodpercre is, de 20 fps környékére csökkent, illetve nem egyszer kellett pályát újrakezdenem, mert a hősöm menthetetlenül beleragadt a talajba.
Szerencsére maradandó lelki sérülést egyik sem okozott, de egy kis plusz teszteléssel ezektől is simán megkímélhettek volna a fejlesztők. Nagyon panaszkodni persze így sincs okom, mert a Stories hosszú idő óta az egyik legérdekesebb játék, amivel találkoztam. Nem tökéletes, de kis odafigyeléssel és még több kreativitással igazi gyöngyszem lehetett volna belőle. Persze valamit hagyni kell a második részre is, én legalábbis nagyon remélem, hogy készül folytatás...
