A Steelrising az év egyik legnagyobb meglepetése volt számomra. Nem lett tökéletes, sőt rengeteg apróbb probléma volt vele, de amiben jó, abban nagyon erőset villantott a Spiders csapata. Az első komolyabb DLC pedig már november elejére meg is érkezett a játékhoz, éééés… Nos, eléggé felemás érzésekkel álltam fel előle, nagyjából 5-6 órányi kalandozás után – de kezdem az elején.
Gép gépnek robotfarkasa
Első körben beszélnünk kell az eredeti játék legnagyobb problémájáról, az optimalizálatalnságról. Ez az elmúlt két hónapban sokat javult, már a textúrák betöltése sem marad el (általában), de a helyzetet azért még mindig nem nevezném jónak. Az fps-t sokszor nem sikerül tartani, és a DLC végigjátszása során két alkalommal is fogta magát a játék, és nemes egyszerűséggel összeomlott. Annyira, hogy rá kellett küldenem a Steam-es játékfájl ellenőrzést, mert el sem akart indulni. Kérdéses számomra, hogy ilyen jellegű problémákkal küzdő játékhoz fizetős történeti kiegészítést kiadni mennyire szép gesztus, miközben optimalizálás terén az elmúlt hetek során alig történt előrelépés, hiába a tucatnyi panasz és kérelem a rajongók részéről. Egyébként maga a DLC is sokkal inkább kivágott tartalomnak érződik, mintsem saját lábán megálló, egyedi kis kalandnak, amilyeneket például a Ubisoft pakol időről időre az asztalra.
Ahhoz, hogy hozzákezdhess a DLC végigjátszásához, először a Bastille pályát kell teljesítened (legyőzni az ottani Titán főellenfelet), majd visszatérni a luxembourgi NPC-k által belakott épületbe, beszélgetni egyikkel-másikkal, aki hozzád is vágja az új mellékküldit, ami átvezet a Saint Louis kórházba (Hôpital Saint Louis). Mivel a DLC az alaptörténet befejezése előtt játszódik, minden, ami a végső küldetésben történik, semmilyen hatással nincs erre a szálra, szóval Lajosunk legyűrése érdekében építgetheted tovább a lázadást: most épp Jacques Pierre Brissot urat kell kimenteni az ellenfél karmai közül. Vele együtt érkezik egy másik karakter is, aki segít ebben, illetve több egyéb melléksztori is kibontakozik a játék korábbi területein, ezzel elhozva pár órányi extra tartalmat.
Maga a terület szerintem a gyengébbek közé tartozik. Habár hangulatos a hullaház, vagy a kórház véráztatta folyosóin kóborolni, nem ad annyi egyedi ízt a Steelrising korábbi térségeihez, hogy kivételesnek érezzem. Sokkal emlékezetesebb az alapjáték BÁRMELYIK része. A harcrendszer természetesen maradt, de hozzácsaptak 5 új fegyvert, melyek igazából nem rengetik meg a világot, de legalább több eszköz közül válogathatsz. Persze kapsz egy új Titánt is, aki a korábbi főbb bossokhoz hasonlóan roppant kreatív és élvezetes harcot biztosit, illetve beesett egy-két töltelék bossharc is, csak mert abból sose elég (remélem érezted az iróniát). A sima új ellenfelek jelenléte talán a csúcspontja a bővítménynek. Imádtam az új csúnya, gonosz automatonokat, illetve azok speckó képességeit. Van olyan, aki harc közben konkrét jégfalat húz fel, ami iszonyat látványos, de van egy saját magát gyógyító, illetve másokat fél élettel feltámasztó robot-szanitéc is.
Csavarból lettünk, csavarrá leszünk
A Cagliostro’s Secrets szinte pöccre ugyanazt nyújtja, mint az alapjáték, csak itt-ott hozzáad pár extrát. A hangulat még mindig valami kegyetlenül oda van téve. A dizájn döbbenetesen jó, még ha többnyire fapados és olcsó hatást is kelt, de ezt én nem rónám fel egy ilyen kisköltségvetésű stúdiónak. A zene mesteri, de olyannyira, hogy a mai napig bele-bele hallgatok. James Hannigan csodálatos alkotása az elmúlt évekből mindenképp a legkiemelkedőbbek egyike. És az egyik fájó pont, amiről nem szóltam korábban, de a DLC kapcsán is megjelenik, az a játék végére eltolódó nehézség. Nem, a Steelrising nem lesz túl nehéz, épp ellenkezőleg: úgy éreztem túlszinteződtem (zéró farmolással), és mintha picit könnyen menne a gyakás. A végső harcok nagy része nem igazán nyújtott kihívást, és úgy érződött, mintha a készítők nem mertek volna odacsattintani egy dupla sebzést/életet az ellenfeleknek, pedig néhol sokat dobott volna az élményen – például a történet utolsó harmadában.
Összességében azért jól esett újra Aegis bőrébe bújva Párizsi levegőt szívni (nem mintha ő lélegezne). Még ha a DLC után picit keserű is a szájíz, a teljes Steelrising-élményt semmi el nem ronthatja. Végső konklúzióm tehát egy híres idézet Vas Gerebentől: "Ahol vas a robot… ott vas a ló is, drága rézautomatonom!"
