Akárcsak a többi Splinter Cellben, most is minden olyan egyszerűen kezdődött: feladatunk egy nem kívánt személy likvidálása és egy számítógépes program megszerzése volt. A küldetés végrehajtása után azonban kiderült, hogy itt bizony semmi sem az, aminek látszik: a szoftver egy rendkívül veszélyes vírus, mellyel tőzsdéket lehet összeomlasztani. Természetesen Sam főnökének, Lambertnek nagyon nem tetszik a dolog, így hát egy újabb misszióval bíznak meg minket, és innentől fogva nincs megállás…
Nos, akkor csapjunk is bele a közepébe! Az egyik leglényegesebb újítás a Chaos Theoryban, hogy a játékmenet végre kevésbé lineáris, mint idáig: mostantól fogva a játékos sokkal nagyobb szabadságot kap a feladatok végrehajtásában. Az előző részekben gyakran voltak olyan küldetések, mikor nem szabadott megölnünk egy adott személyt, vagy éppen nem szólalhatott meg a riasztó, immár azonban ki-ki kénye-kedve szerint végzi el a missziókat, saját stílusa szerint. „Véletlenül” agyonlőttük a lezárt ajtó előtt álló őrt, még mielőtt kiszedtük volna belőle a kódot? Sebaj, törjük fel az ajtót mi magunk, vagy keressünk egy másik bejáratot, például a szellőzőrendszeren keresztül! Lehetséges, hogy ez így elsőre nem tűnik olyan nagy számnak, hiszen még most is meg van kötve a kezünk, de higgyétek el, hogy ez nagyban növeli a játék élvezeti faktorát.
A másik, leginkább szembetűnő újítás, a látványvilág. Az SCCT grafikája gyönyörű, még mai, 2009-es szemmel nézve is. Az új köntös kétségtelenül jót tett a játéknak, mely nem csak a külsőségekben, hanem a hangulatban is meglátszik. A fény- és árnyékeffektek szebbek, mint valaha, ráadásul a karakterek és a pályák is részletesen ki vannak dolgozva. Még hősünk is jobban néz ki (nem félreérteni...); az átvezető videókat szemlélve azonban számomra feltűnt, hogy mintha Fisher egy kicsit megfiatalodott volna, sőt, a játék során majd nem egyszer szóba is fog kerülni Sam kora, mint poén tárgya.
Az újabb Splinter Cell nem csak kinézetében múlja felül elődeit, hanem felépítésében is. A játékba a legkülönfélébb pályák kerültek bele, melyek garantálják a változatos tájakat egészen a játék végéig. Akciózhatunk majd egy anyahajó fedélzetén, mászkálhatunk a dzsungel közepén egy rejtett bázison, bankot is rabolhatunk, és még sorolhatnám. Minden egyes misszió kezdete előtt mi magunk szabhatjuk meg, hogy milyen típusú felszereléssel szeretnénk nekivágni az adott küldetésnek, így mindenki kiválaszthatja a saját játékstílusához leginkább illő szettet. Először is ott van az „Assault” csomag, melyet azoknak ajánlok, akik már az előző részekben is mindenkit kapásból agyonlőttek volna (hogy őszinte legyek, én majdnem mindig ezt használtam, mert más összeállítást alkalmazva sajnos mindig kifogytam a töltényekből, pedig fejre céloztam...). Természetesen nem maradhat ki a „Stealth” sem, mely pontosan az ellenkezője az előbbinek: érdemes akkor választani, amikor valahova a lehető legdiszkrétebben kell belopakodnunk, ezzel kerülve a konfliktusokat. És végül jöjjön a harmadik és egyben utolsó szett, a „Redding”, mely William Redding, a fegyverellátó tisztünk nevére utal. Amennyiben ezt a csomagot választjuk, akkor az adott küldetéshez mindig a lehető legpraktikusabb cuccokat fogjuk kapni, így én ezt ajánlom mindenkinek. És ha már a felszerelésnél tartunk: végre-valahára Sam Fisher beszerzett egy kést, mellyel közvetlen közelről teríthetjük le ellenfeleinket. Eme fegyvernek hála rendkívül sok új, speciális mozdulatot hajthatunk végre. Nincs is szebb dolog annál, mint váratlanul nekirontani szemből gépfegyveres barátunknak recés késünkkel, és egy gyors, határozott mozdulattal elmetszeni a gigáját, még mielőtt annyit tudna mondani, hogy „Áj kil jú!”.
Az idő csak úgy szalad, és akárcsak mindenki más, Sam Fisher is sokat változott az előző részekhez képest. Nem csak hogy fiatalabb lett, de még több speciális mozdulatot, illetve trükköt tanult. Sokat gyakorolhatott, ugyanis bekerült a játékba egy-két (három-négy) igen durva mozdulat is. Ezek közé tartozik egyik személyes kedvencem is, mikor fejjel lefelé lógva megragadjuk az áldozatunkat, és egy egyszerű, könnyed mozdulattal eltörjük a nyakát. Ne feledjük el azonban, hogy a Splinter Cell egy lopakodós játék, tehát nem feltétlenül érdemes mindenkit megölni a játék során, ugyanis a precíz munka nem feltétlenül foglalja magába a terroristák legyilkolását: oda kell figyelnünk rá, hogy ha lehetséges, ne vegyenek észre bennünket. Amennyiben mégis elbaltázzuk a dolgot és lebukunk, könnyedén megeshet, hogy valamelyik őr aktiválja a riasztót, vagy éppen erősítést hív, tehát fontos, hogy mindig rejtve maradjunk — érdemes például alapból kilőni a lámpákat és az egyéb fényforrásokat. Természetesen senkinek sem aggódnia, hogy netán eltéved a sötétben, ugyanis az előző részekhez hasonlóan most is rendelkezésünkre áll egy éjjellátó-, illetve egy hőérzékelő készülék.
No de akkor beszéljünk egy kicsit a mesterséges intelligenciáról is! Kezdetben meglepődve tapasztaltam, hogy milyen okosan cselekednek az ellenséges egységek. Volt, hogy véletlenül kicsit hangosabb voltam a kelleténél, és meghallott egy arra kószáló, kétszemélyes őrjárat: természetesen rögvest utána is néztek a zaj forrásának, de csak szép óvatosan. Miközben a sötétben keresgéltek, mindvégig beszéltek egymáshoz és tartották a kapcsolatot. Miután az egyiket sikerült leütnöm egy félreeső sarokban, ezzel megszakítva a kettőjük közti kommunikációt, a társa rögvest erősítést hívott. Érdemes tehát gyorsan és precízen végezni az ellenségeinkkel, nem szabad esélyt adni nekik a cselekvésre.
Érdemes megemlíteni, hogy idáig nem nagyon számított egyik Splinter Cellben sem, hogy mekkora zajt csapunk, csak az, hogy mennyire vagyunk rejtve. Mostantól fogva azonban az általunk keltett zajokra is oda kell figyelnünk, ugyanis a lövéstől kezdve a futásig majdnem minden egyes mozdulatunkat meghallhatják (főleg nehezebb fokozaton). Ráadásul a készítők a környezeti zajokat is beleszámították, tehát például egy háztetőn landoló helikopter jelentősen megkönnyítheti a dolgunkat...
Természetesen most sem maradt ki a Pandora Tomorrow-ban oly nagy sikert aratott többszemélyes móka. Először is ugyebár megtalálható a jól megszokott Spy vs. Mercenary mód, amelyben a készítők külön kidolgoztak a két kasztnak mindenféle speciális, csak a multiban megtalálható cuccot, ilyen például a kém új ruhája, mellyel emberünk képes egy rövid időre láthatatlanná válni, illetve más egyéb kis speciális kütyük. Természetesen a zsoldost sem hanyagolták el a fejlesztők: új cuccaival irányíthatjuk a kamerákat kezelő gépeket, melyekkel könnyedén kifürkészhetjük a spionokat, emellett mostantól fogva használhatunk aknát is, mely aktiválásakor mérges gázt ereszt ki, azonnali halált okozva. Akinek még ez sem elég, annak ott a kooperatív mód, amelyben két kémnek kell különböző küldetéseket végrehajtania, egymást segítve át a pályákon: bakot tarthatunk bajtársunknak, kötéllel segíthetjük fel egymást, és még sorolhatnám. A játék közben ráadásul a mikrofonnal is tud az ember kommunikálni a párjával, de nem is akárhogy! Amennyiben a mikrofon be van kapcsolva, társunk automatikusan hallani fog mindent, és bizony nagyon oda kell figyelnünk, mert a beszédünket is meghallhatják a játékban! Nem egyszer buktam le úgy, hogy egy kicsit hangosabban beszéltem a kelleténél, vagy éppen elfelejtettem kikapcsolni a zenét. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ennek a küldetésláncnak külön története is van!
A Chaos Theorynak sikerült mindenben felülmúlta elődeit: a játékmenet végre nem olyan kötött, sokkal szabadabb kezet kap az egyszeri játékos. Az új mozdulatok és az újabb fegyverek mind-mind csak változatosabbá, izgalmasabbá varázsolták a játékot. A grafika pedig csak hab a tortán. Kötelező darab!
Nos, akkor csapjunk is bele a közepébe! Az egyik leglényegesebb újítás a Chaos Theoryban, hogy a játékmenet végre kevésbé lineáris, mint idáig: mostantól fogva a játékos sokkal nagyobb szabadságot kap a feladatok végrehajtásában. Az előző részekben gyakran voltak olyan küldetések, mikor nem szabadott megölnünk egy adott személyt, vagy éppen nem szólalhatott meg a riasztó, immár azonban ki-ki kénye-kedve szerint végzi el a missziókat, saját stílusa szerint. „Véletlenül” agyonlőttük a lezárt ajtó előtt álló őrt, még mielőtt kiszedtük volna belőle a kódot? Sebaj, törjük fel az ajtót mi magunk, vagy keressünk egy másik bejáratot, például a szellőzőrendszeren keresztül! Lehetséges, hogy ez így elsőre nem tűnik olyan nagy számnak, hiszen még most is meg van kötve a kezünk, de higgyétek el, hogy ez nagyban növeli a játék élvezeti faktorát.
A másik, leginkább szembetűnő újítás, a látványvilág. Az SCCT grafikája gyönyörű, még mai, 2009-es szemmel nézve is. Az új köntös kétségtelenül jót tett a játéknak, mely nem csak a külsőségekben, hanem a hangulatban is meglátszik. A fény- és árnyékeffektek szebbek, mint valaha, ráadásul a karakterek és a pályák is részletesen ki vannak dolgozva. Még hősünk is jobban néz ki (nem félreérteni...); az átvezető videókat szemlélve azonban számomra feltűnt, hogy mintha Fisher egy kicsit megfiatalodott volna, sőt, a játék során majd nem egyszer szóba is fog kerülni Sam kora, mint poén tárgya.
Az újabb Splinter Cell nem csak kinézetében múlja felül elődeit, hanem felépítésében is. A játékba a legkülönfélébb pályák kerültek bele, melyek garantálják a változatos tájakat egészen a játék végéig. Akciózhatunk majd egy anyahajó fedélzetén, mászkálhatunk a dzsungel közepén egy rejtett bázison, bankot is rabolhatunk, és még sorolhatnám. Minden egyes misszió kezdete előtt mi magunk szabhatjuk meg, hogy milyen típusú felszereléssel szeretnénk nekivágni az adott küldetésnek, így mindenki kiválaszthatja a saját játékstílusához leginkább illő szettet. Először is ott van az „Assault” csomag, melyet azoknak ajánlok, akik már az előző részekben is mindenkit kapásból agyonlőttek volna (hogy őszinte legyek, én majdnem mindig ezt használtam, mert más összeállítást alkalmazva sajnos mindig kifogytam a töltényekből, pedig fejre céloztam...). Természetesen nem maradhat ki a „Stealth” sem, mely pontosan az ellenkezője az előbbinek: érdemes akkor választani, amikor valahova a lehető legdiszkrétebben kell belopakodnunk, ezzel kerülve a konfliktusokat. És végül jöjjön a harmadik és egyben utolsó szett, a „Redding”, mely William Redding, a fegyverellátó tisztünk nevére utal. Amennyiben ezt a csomagot választjuk, akkor az adott küldetéshez mindig a lehető legpraktikusabb cuccokat fogjuk kapni, így én ezt ajánlom mindenkinek. És ha már a felszerelésnél tartunk: végre-valahára Sam Fisher beszerzett egy kést, mellyel közvetlen közelről teríthetjük le ellenfeleinket. Eme fegyvernek hála rendkívül sok új, speciális mozdulatot hajthatunk végre. Nincs is szebb dolog annál, mint váratlanul nekirontani szemből gépfegyveres barátunknak recés késünkkel, és egy gyors, határozott mozdulattal elmetszeni a gigáját, még mielőtt annyit tudna mondani, hogy „Áj kil jú!”.
Az idő csak úgy szalad, és akárcsak mindenki más, Sam Fisher is sokat változott az előző részekhez képest. Nem csak hogy fiatalabb lett, de még több speciális mozdulatot, illetve trükköt tanult. Sokat gyakorolhatott, ugyanis bekerült a játékba egy-két (három-négy) igen durva mozdulat is. Ezek közé tartozik egyik személyes kedvencem is, mikor fejjel lefelé lógva megragadjuk az áldozatunkat, és egy egyszerű, könnyed mozdulattal eltörjük a nyakát. Ne feledjük el azonban, hogy a Splinter Cell egy lopakodós játék, tehát nem feltétlenül érdemes mindenkit megölni a játék során, ugyanis a precíz munka nem feltétlenül foglalja magába a terroristák legyilkolását: oda kell figyelnünk rá, hogy ha lehetséges, ne vegyenek észre bennünket. Amennyiben mégis elbaltázzuk a dolgot és lebukunk, könnyedén megeshet, hogy valamelyik őr aktiválja a riasztót, vagy éppen erősítést hív, tehát fontos, hogy mindig rejtve maradjunk — érdemes például alapból kilőni a lámpákat és az egyéb fényforrásokat. Természetesen senkinek sem aggódnia, hogy netán eltéved a sötétben, ugyanis az előző részekhez hasonlóan most is rendelkezésünkre áll egy éjjellátó-, illetve egy hőérzékelő készülék.
No de akkor beszéljünk egy kicsit a mesterséges intelligenciáról is! Kezdetben meglepődve tapasztaltam, hogy milyen okosan cselekednek az ellenséges egységek. Volt, hogy véletlenül kicsit hangosabb voltam a kelleténél, és meghallott egy arra kószáló, kétszemélyes őrjárat: természetesen rögvest utána is néztek a zaj forrásának, de csak szép óvatosan. Miközben a sötétben keresgéltek, mindvégig beszéltek egymáshoz és tartották a kapcsolatot. Miután az egyiket sikerült leütnöm egy félreeső sarokban, ezzel megszakítva a kettőjük közti kommunikációt, a társa rögvest erősítést hívott. Érdemes tehát gyorsan és precízen végezni az ellenségeinkkel, nem szabad esélyt adni nekik a cselekvésre.
Érdemes megemlíteni, hogy idáig nem nagyon számított egyik Splinter Cellben sem, hogy mekkora zajt csapunk, csak az, hogy mennyire vagyunk rejtve. Mostantól fogva azonban az általunk keltett zajokra is oda kell figyelnünk, ugyanis a lövéstől kezdve a futásig majdnem minden egyes mozdulatunkat meghallhatják (főleg nehezebb fokozaton). Ráadásul a készítők a környezeti zajokat is beleszámították, tehát például egy háztetőn landoló helikopter jelentősen megkönnyítheti a dolgunkat...
Természetesen most sem maradt ki a Pandora Tomorrow-ban oly nagy sikert aratott többszemélyes móka. Először is ugyebár megtalálható a jól megszokott Spy vs. Mercenary mód, amelyben a készítők külön kidolgoztak a két kasztnak mindenféle speciális, csak a multiban megtalálható cuccot, ilyen például a kém új ruhája, mellyel emberünk képes egy rövid időre láthatatlanná válni, illetve más egyéb kis speciális kütyük. Természetesen a zsoldost sem hanyagolták el a fejlesztők: új cuccaival irányíthatjuk a kamerákat kezelő gépeket, melyekkel könnyedén kifürkészhetjük a spionokat, emellett mostantól fogva használhatunk aknát is, mely aktiválásakor mérges gázt ereszt ki, azonnali halált okozva. Akinek még ez sem elég, annak ott a kooperatív mód, amelyben két kémnek kell különböző küldetéseket végrehajtania, egymást segítve át a pályákon: bakot tarthatunk bajtársunknak, kötéllel segíthetjük fel egymást, és még sorolhatnám. A játék közben ráadásul a mikrofonnal is tud az ember kommunikálni a párjával, de nem is akárhogy! Amennyiben a mikrofon be van kapcsolva, társunk automatikusan hallani fog mindent, és bizony nagyon oda kell figyelnünk, mert a beszédünket is meghallhatják a játékban! Nem egyszer buktam le úgy, hogy egy kicsit hangosabban beszéltem a kelleténél, vagy éppen elfelejtettem kikapcsolni a zenét. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ennek a küldetésláncnak külön története is van!
A Chaos Theorynak sikerült mindenben felülmúlta elődeit: a játékmenet végre nem olyan kötött, sokkal szabadabb kezet kap az egyszeri játékos. Az új mozdulatok és az újabb fegyverek mind-mind csak változatosabbá, izgalmasabbá varázsolták a játékot. A grafika pedig csak hab a tortán. Kötelező darab!
